Nehéz lenne hosszú elemzéseket írni a 2018-as orosz elnökválasztás éjszakáján. Ez nem az Egyesült Államok, ahol 2016-ban a politika iránt érdeklődők a körmüket tövig rágva hajnali 4-ig aggódhattak a képernyők előtt, majd döbbenettel figyelhették, hogy a teljesen esélytelennek tartott Donald Trump kényelmes előnnyel a háta mögött költözhet be a Fehér Házba.

Ez nem Franciaország, ahol egy fiatal, addig a nagyvilág előtt ismeretlen technokrata bankár az egy évvel az elnökválasztás előtt alapított pártjával együtt a feje tetejére állítja az egész francia politikai életet.

Ez nem az Egyesült Királyság, ahol egy előrehozott választáson a szinte teljes brit politikai élet által addig csak körberöhögött szocialista Télapó, Jeremy Corbyn leszalámizta Theresa May, és a Konzervatívok parlamenti többségét.

Ez Oroszország. Az ország, ahol nem tévedhetnek nagyot a közvélemény-kutatók, és nem fog gigantikus meglepetésről, a választói akarat mindent elsöprő erejéről cikkezni a világsajtó a választás másnapján.

Az ország, ahol a belpolitikában már 2000 óta csak az a kérdés, mennyivel nyer választást Vlagyimir Putyin, vagy éppen „Dmitrij Medvegyev”. Gondoljunk csak bele: legutóbb Putyin legelső megválasztásakor, a 2000-es elnökválasztáson fordult elő, hogy a 83 oroszországi, úgynevezett „föderális szubjektum” egyikében ne Putyin, vagy Medvegyev győzzön. Még az elnök számára szinte kudarccal felérő 2012-es választás is csaknem kétharmados győzelmet hozott számára. Habár közismert és nem igazán tagadható tény, hogy a biztonság kedvéért a helyi szervek sok helyen durván és látványosan beavatkoztak a hat évvel ezelőtti választás tényleges eredményébe, Putyin valós támogatottsága valószínűleg még azon nehéz időkben is jócskán 50 százalék fölötti volt.

***

Putyin ellenfele önmaga

A – természetesen megkérdőjelezhetetlen – választói akaraton felül a népszerűségben persze jelentős szerepet játszik az is, hogy az orosz vezetés közismerten rövid pórázon tartja ellenzékét. A parlamenti ellenzék jelentős része nem is akarja, de ha akarná, sem tudná leváltani Putyint és embereit. Azon ellenzéket, akit pedig a Kreml sem tud kontrollálni, egyszerűen és találóan a „rendszeren kívüli” jelzővel illet, és mint azt számos példa is mutatja, azt minden lehetséges eszközzel próbálja ellehetetleníteni.

Aki tehát Oroszországban választáson indul, ezt nagyon is jól tudja,

Nemigen kívánják maguknak a „rendszeren kívüliek” sanyarú sorsát. Valójában a jelöltek között senki sem volt, aki megkérdőjelezte volna, hogy a 2018-as orosz elnökválasztásnak más győztese is lehet, mint Vlagyimir Putyin. Valószínűleg még a magát „mindenki ellenében” meghatározó, egyébként igen határozottan Putyin-ellenes Kszenyija Szobcsak sem.

Putyint a szavazatok 98 százalékának megszámlálása után 67 százalékos részvétellel, 76,63 százalékos aránnyal választották újra. Ha hihetünk Putyinnak, ez volt az utolsó elnökválasztása, és pályafutása eddigi legnagyobb arányú győzelmét aratta: 2004-es „rekordja” 71,31 százalék volt, ezt sikerült most jó 5 százalékkal megdöntenie. És valóban: az elnök legnagyobb ellenfele nem is a szavazólapon szereplő többi jelölt, hanem éppen önmaga volt. Medvegyev 2008 és 2012 közötti „beugrójától” eltekintve Putyin 2000 óta az Oroszországi Föderáció teljhatalmú elnöke, és népszerűség ide vagy oda, fennállt a veszély, hogy a választás teljes érdektelenségbe fullad. 

Érthető: a politikai versengés és a tét legkisebb jele nélkül miért is menne választani az egyszeri orosz választópolgár? Ezt az apátiát viszonylag sikeresen tudta legyőzni Putyin, hiszen a 67 százalékos részvétel kellő legitimációt ad a választásnak, és egyúttal további hat évre teszi megkérdőjelezhetetlenné az államfő hatalmát. Arról persze már a Russia Today hivatalos eredményjelző oldalán sem szól a fáma, hogy a választás alig ért véget, máris tömegével keringenek a közösségi- és videómegosztó oldalakon a súlyos választási csalásokról szóló bizonyítékok, felvételek. Oroszországban ezen lassan már meg sem kell lepődni, azt pedig

Levágott bajusz, lenyakazott ellenzék

Arra persze bonyolultabb rájönni, hogy ilyen esélyekkel miért is indult a többi hét jelölt Putyin ellen. Ironizálhatnánk, hogy a második helyezett kommunista Pavel Grugyinyinnek az örökké divatos párttitkár-bajuszának megóvása volt a tét: ő volt ugyanis az a jelölt, aki egy orosz videobloggerrel arra fogadott, levágja bajszát, ha 15 százalék alatti eredményt ér el. Most az offshore-bankszámláiról elhíresült kommunista jelölt 11,85 százalékon áll. Kíváncsiak vagyunk tehát, hogy Grugyinyin tartja-e a szavát, netalán Juhász Pétertől ihletve élő videóban borotválkozik meg.

A harmadik helyet az orosz politika állócsillaga, a legendás Vlagyimir Zsirinovszkij tartja 5,71 százalékkal. Neki egyébként jelentős szerepe volt abban, hogy az állami televízión sugárzott elnökjelölti viták

inkább a Mónika-show tetszőleges adására hasonlítsanak, mintsem kulturált eszmecserére. Zsirinovszkij, miután összeszólalkozott Kszenyija Szobcsak elnökjelölttel, egy pohár hideg vizet kapott a nyakába Szobcsaktól, akit válaszul „kurvának” nevezett a liberális demokraták elpusztíthatatlan politikusa.

Apropó, Szobcsak. A jelöltek között talán ő az egyetlen, aki deklaráltan nekiment Putyinnak, amolyan liberális anti-establishment jelöltként határozva meg magát: fő kampányeleme volt például, hogy a szavazólapokra hozzák vissza a „mindenki ellen” való voksolás opcióját, úgy látszik ez a kampányüzenet 1,65 százalékra volt elég. A legsúlyosabb csapást azonban nem is a kocsmai stílusban ordibáló Zsirinovszkij, hanem az orosz mérce szerint liberálisnak számító, Putyin-ellenes – és ezért a választási indulástól némileg koncepciós alapon el is tiltott – Alekszej Navalnij mérte rá.

Navalnij ugyanis, miután indulását megtagadták a helyi szervek, a választások bojkottjára szólított fel, Szobcsakot pedig nem tartotta hiteles ellenzéki jelöltnek – szerinte ha az lett volna, akkor nem szerepelhetett volna fő műsoridőben az állami csatornák műsoraiban. A választás éjszakáján Navalnij kampányirodájában végül a két politikus leült egymással beszélgetni, itt. Navalnij még azzal is megvádolta Szobcsakot, hogy bizonyosan szép kis összeget kapott a Kremltől az indulásért cserébe.

Moszkvai pofon Szobcsaknak

Miközben azonban a rendszeren belüli és kívüli ellenzék az egymással való kakaskodással volt elfoglalva, Putyin szép csendesen visszavette Moszkvát. 2012-ben Moszkva volt az egyetlen föderális egység, ahol az elnök a mágikus, 50 százalékos szavazatarány alá szorult. Persze az ellenzék megosztottsága miatt itt is nyerni tudott, mégis jelzésértékű volt a főváros „lázadása”. Most a 46,95 százalékos eredmény után Putyin 70,74 százalékra tornázta fel magát Moszkvában, ami alig alacsonyabb az országos átlagnál. 

A 67 százalékos országos részvételhez képest alig 53 százalék ment el szavazni. Hogy ez a fővárosban erős Navalnij bojkottra hívásának eredménye, vagy csak a rendszerbe való belefásultságnak köszönhető, nem tudni. Annyi bizonyos, hogy a moszkvai eredmény nagy pofon a Navalnij-szavazókra hajtó Szobcsaknak: a női jelölt csupán 4,2 százalékot szerzett, és még a Moszkvában nem túl népszerű Zsirinovszkij is megelőzte.

Nem lehet hátradőlni

De mit is szűrhetünk le a voksolás fő tanulságaként? Putyin túlélte 2012-es, személyes mélypontját, amikor olykor százezres tömeg tüntetett ellene Oroszország-szerte, és a választásokon is érezhetően megcsappant a népszerűsége. Túlélte, most pedig erősebben tért vissza, mint valaha. A Krím visszavételével, a világpolitikában való aktív orosz szerepvállalással, no meg persze a demokratikus normák, a szabadságjogok és az ellenvélemények minden eddiginél durvább korlátozásával soha nem látott hatalomra tett szert, ehhez pedig egy soha nem látott választói többség adott neki legitimációt.

És mi lehet a legnagyobb kérdőjel a következő hat évben? Nem tudni, folytatódik-e a 2012 utáni represszív fordulat az orosz politikában: ekkor kezdődött a belpolitikai színtér gyökeres átalakítása, az internet feletti totális kontroll megszerzése, majd az NGO-k és a rendszeren kívüli ellenzék felperzselése Oroszországban.

A mostani helyzet azonban gyökeresen eltér a hat évvel ezelőttitől: nincsenek Putyin-ellenes tömegtüntetések, és egy-két lázadó hangtól eltekintve szinte mindenki legitimálja az újabb elnökséget. Az államfő egyébként győzelmi beszédében is igen engedékeny hangot ütött meg: találkozni akar vetélytársaival, mert „nem akarja, hogy bárki legyőzöttnek érezze magát”, Oroszországról pedig mint egy nagy „össznemzeti csapatként” beszélt, akinek mindenki a tagja.

Ám hátradőlnie még neki sem szabad: ha 2024-ben győztesként akar távozni – már ha majd tényleg távozni akar – az orosz politikából, akkor rengeteg megoldandó probléma vár rá.