Afrika: elveszett kontinens vagy az ígéret földje?

Elveszett kontinens vagy az ígéret földje, a jövő Ázsiája? Európában főleg az előbbi, Afrikában az utóbbi klisé a legelterjedtebb. Hosszabb távon nézve a fejlődés vitathatatlan, 54 afrikai állam közül 30 megtöbbszörözte gazdasági teljesítményét. Kialakult egy új, bár vékony középosztály, amelynek fiatal generációja otthonosan mozog az internet világában is. A gond az, hogy ez a jövedelem egy főre nézve szélsőségesen egyenlőtlenül oszlik el. Afrikára ugyanakkor a gyorsan növekvő népesség nyomása nehezedik, a jelenlegi 1,1 milliárdot számláló lakossága 2050-re eléri a 2 milliárdot. A földrészt változatlanul válságok, konfliktusok, valamint természeti csapások is sújtják, ami milliókat tett földönfutóvá.

Milliós migráció

Harmincötmillió afrikai él hazája határain kívül, jelentős részük menekült. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) adatai szerint a Szaharától délre lévő államokban fegyveres konfliktusok miatt 15 millióan kényszerültek arra, hogy elhagyják otthonaikat,  s lakóhelyüktől távol, többnyire egy másik afrikai országban keressenek menedéket.

Szomáliát csaknem egymillió ember hagyta el, akik főleg Kenyában, Etiópiában tengődnek. Nigériában több mint 2,2 millióan menekültek el a Boko Haram terrorszervezet által félelemben tartott északkeleti országrészből, nagy többségük Nigéria más területeire ment. Eritreából 220 ezren menekültek a szomszédos országokba, s több mint 100 ezren érkeztek 2012 óta az Európai Unióba. A világ legfiatalabb államát, Dél-Szudánt több mint háromnegyedmillió ember hagyta el a polgárháború miatt, s több mint kétszer ennyi menekült van az ország határain belül.

A hazájukat a háború, a nyomor és az éhség miatt hátrahagyó afrikaiaknak csupán egy kis részét teszik ki azok, akik a Földközi-tengeren át Európába indulnak a biztonság vagy a jobb élet reményében. Számuk ugyanakkor növekedni kezdett. 2014-ben 70 ezren, 2015-ben már 130 ezren érkeztek a Szaharától délre fekvő országokból a Földközi-tengeren át Európába az OIM nemzetközi migrációs szervezet adatai szerint. 

Az Európai Unió 2 milliárd dollárt szán 2020-ig arra, hogy 23 afrikai országban különféle programokkal és munkahelyteremtéssel otthon tartsa a migránsokat. Az elemzők azonban szkeptikusak, mivel számos afrikai kormány valójában semmit sem tesz az Európába irányuló kivándorlás fékezésére. Részben azért tétlenek, mivel ez kétszeresen is a hasznukra válik: exportálják a munkanélküliséget, a migránsok hazautalásai pedig a hazai össztermék jelentős hányadát teszik ki, ami közvetve a mindenkori rezsimnek is jól jön, így például Eritreában.

Paul Collier brit közgazdász ezt úgy írja le: a legszegényebbek kivándorolnának, de nincs rá pénzük, a módosaknak viszont nem éri meg. A kettő közötti réteghez tartozóknak viszont megvan az indítékuk és a lehetőségük is, hogy más földrészen keressék a boldogulást. Fekete-Afrika esetében a kivándorlás jórészt egyben agyelszívás is, hiszen a legdinamikusabb rétegek kerekednek fel. Nagy-Britanniában több ghánai orvos és ápoló dolgozik, mint a nyugat-afrikai országban. Fekete-Afrika az utóbbi 20 évben amúgy sem túl számos tudósainak, kutatóinak egyharmadát veszítette el. A kormányok nem is nagyon igyekeznek marasztalni őket. Pótlásukra Európából küldenek szakértőket az oktatástól az egészségügyig számos területen és a fejlesztési segélyek közvetve a korrupt rezsimeket is segítik.

Hatalom, minden áron

Az afrikai vezetőket főleg hatalmuk meghosszabbítása foglalkoztatja. Olyannyira, hogy Barack Obama amerikai elnök júliusban Addis Abebában, az Afrikai Unió székhelyén beszédében kendőzetlenül arra intette az afrikai vezetőket, hogy tartsák tiszteletben az alkotmányos korlátozásokat. Az 1990-es években számos afrikai országban korlátozták két mandátumra az elnöki hatalmat, majd az ezredforuló óta ezt a megkötést sorban kiiktatták az alkotmányból, így például 2005-ben Csádban és Ugandában, ahol Idriss Deby Itni, illetve Yoweri Museveni elnökök 1991, illetve 1986 óta vannak hatalmon.

Az alkotmányos korlátok eltörlése nem mindig jön össze. Burkina Fasóban az országot 27 éven át irányító Blaise Compaoré ellen 2014 végén lázadás tört ki, mert át akarta írni az alkotmányt, hogy elnök maradhasson. A növekvő ellenállás hatására Compaoré száműzetésbe vonult, s 2015 november végén új elnököt választottak Marc Roch Christian Kaboré személyében.

A példát máshol nem követték. Burundiban Pierre Nkurunziza harmadszor is elnökké választatta magát, amivel politikai válságba taszította az országot. Néhány tábornok puccsal próbálkozott, de az elnök hívei szétverték őket, s ezzel az alkotmányos rend helyreállításának a kilátását is.

Burundi északi szomszédjában, a hasonló – tuszi-hutu – etnikai ellentétekkel sújtott és közös történelmi múltra visszatekintő Ruandában a népi tömegek petíciókkal árasztották el a parlamentet, arra kérve a törvényhozókat, módosítsák az alkotmányt, hogy Paul Kagame 2017-ben harmadszor is indulhasson az elnöki posztért. Paul Kagame azt mondta, semmi köze a kezdeményezéshez, de végül engedett a népakaratnak, amely decemberben népszavazáson a voksok 98 százalékos többségben nyilvánult meg. Kagame gyakorlatilag 1994 óta irányítja a közép-afrikai országot.

A Kongói Demokratikus Köztársaságban 2001 óta országló, a hatalmat apjától megöröklő Joseph Kabila az alkotmány értelmében nem indulhatna jövőre a harmadik elnöki mandátumért, de hívei máris több évre elhalasztanák a választást annak hiteles és tisztességes megszervezése érdekében, így például először országos népszámlálást tartanának.

Aggasztó jelek utalnak arra, hogy az éleződő feszültség kisiklathatja a jövő évi elnökválasztást Ghánában, amelyet pedig a választások útján történő békés politikai hatalomváltás mintaországának tartanak Fekete-Afrikában, ahol a kormányváltás gyakoribb eszköze a katonai államcsíny.