Mit mer megtenni Erdoğan, hogy pártja nyerjen novemberben?

November elsején általános választásokat tartanak Törökországban – 2015-ben immár a másodikat. A júniusi szavazás után ugyanis nem sikerült kormányt alakítania az ezzel megbízott Ahmet Davutoğlu miniszterelnöknek, így az országot 2003-tól egészen egészen tavalyig miniszterelnökként vezető Recep Tayyip Erdoğan elnök új választások kiírását kezdeményezte.

A felmérések szerint azonban az eddigi kormánypárt AKP-nak továbbra sincs akkora támogatottsága, hogy egyedül alakítson kormányt. A következő három hónap döntő lesz Törökország szempontjából, és annak is fennáll az esélye, hogy a kormánypárt kemény eszközökhöz nyúl a hatalom megtartásáért. 

Egy elbukott választás

A júniusi választást kommentáló elemzők közül sokan fogalmaztak úgy: a szavazás igazi tétje az, hogy milyen irányba indul el Törökország. Az AKP nagy arányú győzelme esetén minden eszköz rendelkezésre állt volna, hogy az alkotmány módosításával, a rendszer átalakításával egy elnöki rendszer felé induljon el az ország, élén a korábban 11 évig kormányzó Recep Tayyip Erdoğannal.

A volt miniszterelnök 2014-ben a szavazatok 51 százalékát begyűjtve lett elnök – megelőzve a kemalista (CHP) és nacionalista (MHP) ellenzék, illetve több kisebb párt közös jelöltjét, az Iszlám Együttműködés Szervezetének volt főtitkárát, Ekmeleddin İhsanoğlut, aki a szavazatok 38 százalékát; illetve Selahattin Demirtaşt, aki a kurd gyökerű újbaloldali (feminista, melegpárti) HDP jelöltjeként a szavazatok közel 10 százalékát szerezte meg. Erdoğan tehát beköltözhetett a csodapalotába, amit még miniszterelnökként kezdett építeni magának.

A legtöbb latolgatás tehát arról szólt, hogy meglesz-e a minősített többsége az AKP-nak, vagy sem. A június hetedikei választás azonban meglepő módon egészen más dilemmákat hozott elő. A konzervatív, moderált iszlamista AKP az előző választáshoz képest kilenc százalékpontnyi támogatást bukva 40,8 százalékot (258 mandátum); a kemalista CHP nagyjából ugyanazon a szinten maradva 25 százalékot (132 mandátum); a nacionalista MHP 3,3 százalékpontot javítva 16,3 százalékot (80 mandátum); a kurd gyökerű baloldali HDP pedig a tíz százalékos küszöböt megugorva 13,1 százalékot szerzett (szintén 80 mandátum). Összesen húsz párt indult a választáson, a tíz százalékos küszöb közelébe azonban senki más nem jutott. A szavazók 84 százaléka az urnákhoz járult júniusban.

Összességében tehát az AKP nem hogy nem szerzett minősített többséget (330 mandátum), de az is kérdéses lett, hogy tud-e egyáltalán kormányt alakítani, mivel az egyszerű többséghez szükséges 276 mandátum sem volt meg. Úgy tűnik, Ahmet Davutoğlu közel sem volt olyan vonzó miniszterelnök-jelölt, mint Erdoğan; vagy máshonnan nézve az elvileg semleges köztársasági elnökként végig nyíltan az AKP-nak kampányoló Erdoğan elnöki túlhatalma riaszthatta el a választókat. Az elmúlt években több botrány is megrázta a kormánypártot, miközben a török gazdaság lendülete is csökkent.

Fontos újdonság volt viszont, hogy a kurd területek és a külföldön élő kurdok támogatásával hosszú idő után parlamentbe került egy dominánsan kurd (illetve örmény, cigány, keresztény, meleg és feminista) érdekeket képviselő párt, a Selahattin Demirtaş és Figen Yüksekdağ társelnöklésével működő HDP. A militáns, török hatóságokkal évtizedekig harcban álló Kurd Munkáspárt (PKK) alapelveit bizonyos szinten megtartó, eszmeileg a marxizmus helyett újbalos áramlatokból táplálkozó párt nem elég, hogy bejutásával megakadályozta az AKP többségét, de hosszú idő után először örmény és roma képviselőt is juttatott a Nagy Nemzetgyűlésbe.

Koalíciós kormányt? De kivel?

Hogy a magyar olvasónak is könnyen érthető legyen a helyzet, egyszerűen behelyettesítjük a hazai pártokat, némi módosítással. A szituáció olyan, mintha 2018-ban a Fidesz nem szerezne többséget, második helyre a baloldal futna be, a harmadik helyre pedig fej-fej mellett a Jobbik és az LMP; bár az LMP helyett hazai környezetben talán konstruálhatnánk a hasonlat kedvéért egy markánsabban baloldali, cigány érdekvédő pártot – ez talán jobban hasonlítana a HDP-hez, mint az LMP. Nehéz eldönteni, hogy egy ilyen szituációban kivel tudna koalíciós kormányt létrehozni a Fidesz.

Hasonló helyzet állt fel Törökországban, ahol folytak ugyan a tárgyalások az AKP és a kemalista CHP között a nyáron, de csak félszívvel – az ellenzék szerint az addig ügyvezetőként kormányon maradó AKP az új választások kiírására játszott. A nacionalista MHP és a kurd-közeli HDP korábban közölte, hogy nem vesznek részt sem a koalíciós kormányban, sem az átmeneti kormányban – Davutoğlu ilyen irányú ajánlatát a CHP is kategorikusan visszautasította. A kormánypárt politikusai egyébként is úgy érezték, hogy van esélyük egy előrehozott választáson: mindössze 18 szavazattal estek el a többségtől. A közvélemény-kutatások viszont azt mutatják, hogy ha nem lép valami drasztikusat az AKP, az arányok így maradhatnak.

Mi következik most?

Az AKP-től mára nem idegenek a drasztikus lépések: láthattuk ezt a Gezi Park kapcsán létrejövő tüntetések könnygázba fojtásánál. Pedig nem volt túl régen, az elnök is emlékezhet, amikor még őt érte büntetés politikai véleménye miatt – Erdoğant tíz hónap börtönre ítélték 1999-ben, mert elszavalt egy verset.

A török politika története mintha egy meghatározott mintát követne: az elnyomott hatalomra kerül, elnyomó lesz, jön a káosz, aztán jön a hadsereg. Utóbbi fázis most elmaradhat, tekintve hogy Erdoğan az elmúlt évtizedben meggyengítette a hadsereg politikai ambícióinak lehetőségét.

A káosz azonban már megérkezett: a választás alatt több, mint száz alkalommal támadtak a kurd párt irodáira és aktivistáira; majd júliusban az ISIS is beköszönt egy bombamerénylettel, melynek kapcsán a török hatóságok nem csak az iszlamista terrorszervezetre csaptak le, hanem a kurd militáns PKK támogatóira is. A PKK válaszul újrakezdte harcát a törökök ellen. Eközben a török hadsereg beszállt az állam déli határánál folyó küzdelembe, ahol szintén egyszerre támadták az Iszlám Állam és az ellenük küzdő kurdok állásait – főleg az utóbbiakat. Az eddigi közeledési folyamat a kurdok és a török vezetés között felborult.

Itt érdemes megemlíteni a török történelem egy másik ismétlődő aspektusát is: a PKK szabadságharca mellett megjelenő demokratikus kurd pártokat a ‘90-es évek óta rövid időn belül betiltotta a török legfelsőbb bíróság. A HDP egyelőre elkerülte ezt a sorsot, tagjai nem függetlenként kerültek most be a parlamentbe, hanem egységes frakcióként. Nem kizárható azonban, hogy a következő három hónapban talál módot rá az ügyvezető kormány, illetve a török politikát valójában irányító elnök, hogy megakadályozza a már 20 százaléknyi szavazat megszerzését célzó HDP indulását a választáson – a korábbi gyakorlatoknak megfelelően. Az így felszabaduló nyolcvan mandátumból épp elég jutna az AKP-nak a kormányalakításhoz.

Másik oldalról pedig tovább küzd az AKP a médiával is: július óta mintegy száz weboldalt blokkoltak Törökországban, egy forrás szerint pedig a következő három hónapban újabb atrocitások érhetik a szerkesztőségeket, illetve a közösségi médiában népszerű újságírókat. Nem közvetíthetik például a PKK támadássorozatában elesett rendvédelmi dolgozók temetéseit az ellenzéki lapok és csatornák, mivel azokról gyakran kikerültek olyan anyagok is, ahol a gyászoló rokonok a kormányt szidták.

A forrás szerint a cél az, hogy a választásokig teljesen elhallgattassák a kritikus hangokat Törökországban, az AKP azonban megosztott a kérdésben: a középre nyitni akaró Davutoğlu szerint ez ártana a pártnak, míg Erdoğan és követi ezt látják az egyetlen megoldásnak.