Nagyágyúk

„Nem fér kétség ahhoz, hogy minden épeszű ember – éljen Londonban, Madridban, Budapesten vagy Moszkvában – békét akar Ukrajnában. A minszki tárgyalásoknak szorított egész Európa és még a washingtoni Fehér Ház is. Azzal, hogy a válságnak nincs katonai megoldása – pontosabban, hogy az egy kiterjedt, akár Európa jelentős részét is sújtó háborút jelent –, nemcsak Merkel és Hollande, hanem Porosenko és Putyin is tisztában van. Ezt ők sem akarják.

Viszont készek a végsőkig feszíteni a húrt, hogy érvényt szerezzenek országaik vélt vagy valós érdekeinek. Kijevben – olykor már-már a hisztéria határát súrolva – azt bizonygatják, hogy Ukrajna a külföld segítségére szoruló áldozat. Méghozzá kétszeres: a janukovicsi korrupt rablógazdálkodás és az orosz katonai beavatkozás áldozata. Putyin pedig – országa közvéleményének szinte teljes támogatása mellett – azt demonstrálja, hogy bármikor képes megszorongatni Ukrajnát, és számolni kell Oroszországgal, amely akkor sem enged, ha akár »az egész világ« fog össze ellene.

Persze engednie kellene. De úgy, hogy az győzelemnek tűnjék. A szakadár régiók Ukrajnán belüli autonómiája ilyen lehetne, és jó eséllyel – a legszélsőségesebbeket kivéve – még a lázadók is elfogadnák. És engednie kellene Porosenkónak is, például a szakadár régiók Ukrajnán belüli autonómiájával. Ám Kijevben ezt sokan megalkuvásnak tartanák, amihez nemcsak a kormányerők frontharcosainak jelentős részét adó nacionalistáktól, hanem a parlament héjáitól is nehéz lenne hozzájárulást szerezni.”