A hadsereg vezeti az országot, azonban a rendkívüli állapot feloldása és a politikai foglyok szabadon engedése még nem történt meg teljesen. Az emberek ezt várják, illetve a jelenlegi kormány teljes felszámolását, és egy teljesen új kormány felállítását, ami jól képzett, tapasztalt, modern felfogású emberekből kell, hogy felépüljön, és a demokrácia elérése felé vezeti az országot. Emellett persze szükség van a rendőrség újjászervezésére, rendfenntartásra az országban, ahol a rendőrök újra az embereket szolgálják. Ezt a feladatot jelenleg a hadsereg és sok esetben a civil emberek látják el.
Érdekes volt számomra az a gyors szerveződés, ami akkor történt, mikor a fosztogatások kezdődtek január 29-én. Az emberek éjszaka elbarikádozták az utcákat, kisebb csoportokban fegyverekkel, késekkel, botokkal a kezükben védték a lakóhelyüket, igazoltattak mindenkit. A férjem csoportja például legalább 10 bűnözőt fogott el és adott át a hadseregnek.
Többször jártál a Tahrir téren: mit tapasztaltál? Békés emberek tüntettek a szabadságért, vagy káosz és erőszakoskodás volt jellemző? Esetleg mindkettő, és az utóbbi csak egy kis csoportra volt jellemző?
Az erőszak csakis akkor volt jelen, amikor a rendőrség, illetve ahogy a média is nevezte, „Mubarak orgyilkosai” jelen voltak, és támadták az amúgy békésen tüntető embereket. Ennek áldozatai főleg a frontvonalban levő tüntetők voltak. Ahol én voltam, ott az emberek békések voltak, segítették egymást, zsebkendőt és maszkokat, ecetet osztogattak a könnygáz ellen. A férfiak védték a nőket, gyerekeket. Az erőszakos napok után a civilek ellenőrzési pontokat alakítottak ki, ahol elkérték a személyit és megmotoztak, megnézték a táskákat, hogy elkerüljék az erőszakot. Sokszor találtak rendőr igazolványt a támadók között, akik civil ruhában voltak.
Ott voltam a népünnepély estéjén is, amikor Mubarak lemondott. Az emberek boldogan táncoltak, énekelten és ünnepeltek együtt. Engem egyedül itt ért kisebb atrocitás, amikor egy nagy tömegbe keveredtünk egy pódium előtt, de amikor szóltam a férjemnek, hogy úgy érzem, fogdosnak, egyből megvédett és a környező normális férfiak és nők egyaránt segítettek nekem, így gyorsan kikeveredtünk onnan. Azt gondolom, ez lehetett az egyetlen ilyen helyszín a téren, máshol nem tapasztaltam semmi ilyesmit, vagy más támadást. Másnap is kimentünk a Tahrir térre takarítani, ahol szintén több ezer ember volt, gyerekek és idősek egyaránt segítettek.
Ott voltál az Egyitomi Múzeum megvédésénél is, ahol fosztogatók rongálták meg az ókori emlékeket. Hogyan kerültetek oda, mit láttál, mit tapasztaltál?
Mivel január 28-án elszabadultak az indulatok a rendőrség erőszakos viselkedése miatt, így sajnos történtek olyan dolgok is, amit velem együtt az egyiptomi emberek is elítélnek. Láttuk például, ahogy a lángokban lévő pártházból és a környező bankokból, irodákból az emberek lopják a számítógépeket, nyomtatókat, bútorokat.
Ami viszont érdekes volt számomra, hogy elkezdték őket üldözni, elvették tőlük azt, amit elloptak, és inkább felgyújtották azt, vagy visszavitték a bankba. Ezzel akarták jelezni, hogy nem ez volt a tüntetések célja, hogy elkezdődjön a fosztogatás.
Így volt ez a múzeumnál is. Ahogy az emberek észrevették, hogy páran átmásztak a kerítésen, egyből utánuk mentek, kihozták őket, és körbeállták az egész épületet, bejáratokat, emberi láncot alakítva. Mi csak éjszaka keveredtünk arra, amikor a hadsereg már tankokkal vonult be a területre. Addig maradtunk ott, amíg a katonák teljesen bekerítették az épületet. Az eltűnt értékek valószínűleg még a védekezés előtt kerültek ki a múzeumból. Szinte egyedül voltam ott lány ekkor, és érdekes volt látni, ahogy összefognak a fiatalok és megszervezik a védekezést. Sokan megköszönték nekem az utcán, hogy én is jelen vagyok és segítek. Azt mondhatom, hogy nagyon barátságosak voltak az emberek.