Máig nem tudjuk, pontosan miről tárgyalt Bush és Gorbacsov – Tilo Schabert a Mandinernek

Tilo Schabert, a világhírű német politológus, a Boston Politics sikerkönyv szerzője volt minap az MCC vendége, ahol új könyvéről (Die Deutsche Einheit) beszélt.

***

Miért írta ezt az új könyvet, és hol végezte a kutatásait?

A korábbi könyveim írása során – különösen a második kiadásban megjelent Franciaország és a német újraegyesítés. Vezetés a világpolitika műhelyében (Palgrave, 2021) – egyre inkább tudatosult bennem a levéltári dokumentumok meghatározó jelentősége. A történészek a tanulmányok készítésekor ezekre a dokumentumokra támaszkodnak. Azonban, mint rájöttem, ezek a dokumentumok már eleve konstrukciók: annak termékei, amit szerzőik a történtekből alkottak, amikor azokról beszámolnak. Ezért van alapvető különbség az események – mint például egy forradalom, egy kormányváltás, egy diplomáciai konferencia, két vagy több állam- vagy kormányfő találkozója – és a történele” között, amelyet később mesélnek el ezekről az eseményekről, a róluk készült jelentések alapján.

Az, amit a szemtanúk később leírnak, rekonstruálja a megtörtént tett élményét. Az ő beszámolóik alkotják azokat a – már közvetített – forrásokat, amelyek felhasználhatók a városon átgördülő tankok történelmi ábrázolásához. 

Ez a felismerés indokolta a könyvet?
    
Ezért gondoltam, hogy ez egy igencsak érdemes tanulmány lenne: a történetírás feltételeinek kritikai elemzése. Az elemzés nagyobbik része levéltári dokumentumokra vonatkozott, francia, német, orosz, brit és amerikai levéltárakból. Összehasonlíthattam például két jegyzőkönyvet Margaret Thatcher brit miniszterelnök és François Mitterrand francia elnök találkozójáról: az egyik a brit oldalon készült, a másik a francia oldalon. És, ki hitte volna,

Ha a történelemírás során csak a brit dokumentumot használnánk, a történelmünk aligha lenne megfelelő. Ön annak a konstrukciónak lenne az áldozata, amelyet a brit dokumentum szerzője készített. A történetírás feltételeinek elemzésébe bevontam a történelmi szereplők visszaemlékezéseit is. Arra a következtetésre jutottam, hogy két év elteltével visszaemlékezéseik már aligha hitelesek. Megkövültek olyan történetekké, amelyeket a szereplők szeretnek elmesélni és elmesélni. A szereplőkkel készített interjúk során – ahogy én is tettem – át kell törni ezen a fajta megkövesedésen.

Hogyan készítenek feljegyzéseket a fontos politikusok közötti nagy találkozókról? Hány változat létezik, ki írja vagy írja át őket?

Egy tipikus találkozón, például George Bush amerikai elnök és Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió vezetője között, hatan vesznek részt: a két főszereplő, mindkét oldalon egy-egy jegyzetelő és egy-egy tolmács. A beszélgetést nem rögzítette diktafon. Inkább a két jegyzetelő – az amerikai és az orosz – jegyzetelt egy papírra, természetesen gyorsan, amit a beszélgetésből felfogtak. Ezután mindegyikük – elvileg! – az irodájába visszatérve a sietve készített feljegyzései alapján egy hivatalos jegyzőkönyvet készített. És ezáltal, ahogyan könyvemben kifejtem, első történetíróvá váltak, hiszen az általuk készített jegyzőkönyv az ő szavaikból, az ő stílusukból – és nem ritkán már az elhangzottak értelmezéséből – áll. Számos ilyen módon készült francia jegyzőkönyvet összehasonlítva egyre inkább ki tudtam venni a francia jegyzetírók személyes befolyását a jegyzőkönyvek igazságát illetően. Mindez izgalmas dolog. Engem vonzott. És a legnagyobb figyelemmel világítottam meg.

Mennyire bízhatunk a történelmi forrásokban?

Könyvemben a történetírás művészetéről beszélek. Ezt meg lehet tanulni, és ragaszkodom hozzá, hogy meg kell tanulni. A tanulás és a gyakorlás során ugyanis kialakulhat egy olyan hermeneutikai érzékenység, amelynek segítségével képessé válunk arra, hogy megkülönböztessük egy forrás hitelességét vagy hamis voltát, vagy valamilyen rejtett jelentését. És ami a legfontosabb, össze kell hasonlítani a forrásokat, amennyire csak lehetséges. Az igazság nézőpontok kérdése. 

Átírja-e a kutatása a jelentős történelmi eseményeket, vagy az újraegyesítés folyamatának valamelyik fontos eseményét?

Igen: levéltári kutatásom lehetővé tette például, hogy bemutassam azt a karakterológiát, amelyet a főszereplők – Kohl, Mitterrand, Thatcher, Bush – egymásról készítettek, amikor találkoztak – az akkor jellemzett személy természetesen nem volt jelen. Nyilvánvaló, hogy politikájukat nagyban befolyásolta karakterológiai megítélésük. Azt is bemutatom és megmagyarázom, hogy Margaret Thatcher, akiről azt mondják, hogy határozottan ellenezte Németország újraegyesítését, végül miért ment bele. 

Mitől lesz befolyásos egy politikus?

Nos,

Az antropológiai lényeg az, hogy az emberek nem tudnak kormányok nélkül élni, és ez hatalmat jelent. Szent Ágoston megfigyelte, hogy ez volt az emberek igazi büntetése abban a pillanatban, amikor kiűzték őket a paradicsomból: a kormányzás szükségessége. Ez a szükséglet ugyanis sok rossz forrása lehet – lásd fentebb. Ezért az igazi kérdés az, hogy mitől lesz jó politikus? Vagy: mi teszi a politikusokat jóvá? Az utóbbi kérdésre a nyugati politikai gondolkodásban a 18. században alakult ki válasz. Ez az „alkotmányos kormányzás” kifejezés alatt vált ismertté. Azzal a céllal, hogy „a törvények, és nem az emberek kormánya” legyen. A törvények erénye által  jegyezte meg Cicero  az emberek közelebb kerülnek az istenekhez – vagyis a világot összetartó igazságossághoz.

Fotó: Gyurkovits Tamás