Néhány alapművelet segítségével könnyen kiszámítható, hogy 19 efféle hajó leállításával mind a 200 ezer veszélyeztetett ír marha életét megmenthetnénk (az állatbarát vegánok örömére) – miközben az európai életmódon és életminőségen olyan drasztikusan azért nem rontana, ha 218 úszó monstrum helyett mindössze 199 hordaná a turistaözönt a jobb sorsra érdemes városokba.
Mindenesetre a napokban elkészült és immár szintén Norvégia partjainál tornyosuló legújabb LNG-üzemű tengerjáró egyenesen #SaveTheSea hashtaggel az oldalán óvja a vizeket, merthogy 19 százalékkal kevesebb üvegházhatású gázt bocsát ki, mint az egyébként továbbra is forgalomban tartott társai – olyan ez, mint amikor a reklámújságban hirdetik, hogy ha most veszel fluoreszkáló wifis vízforralót a meglévő hagyományos mellé, akkor 19 százalékot spórolsz; na ja, ha viszont most sem veszek, akkor a megtakarításom 100 százalékos.
De az is kérdés, mennyivel vagyunk beljebb attól, hogy
a német klímaügyi miniszter tejfogyasztásának egy részét zabitallal váltja ki,
ha közben a mélyzöld Németország a kolumbiai szénimportjának felpörgetésével oldja meg energiaellátásának biztonságát. Tavaly már 7,3 millió tonnát termeltek ki nekik a svájci tulajdonú bányában 12 órás műszakokban dolgoztatott helyiek, és szállítottak át az óceánon a méretes teherhajók; félő, nincs az a gyomorbajos ír boci, amely felvenné ezzel a versenyt. Különösen, mivel az ír legelők környékén eleve nem szokott a lakosság fele légúti megbetegedésekben szenvedni vagy a vízhiány következtében elhalálozni, ahogyan az a kolumbiai bányák környékéről egyre inkább elfogyó őslakosok esetében megfigyelhető; Németország mindenesetre tavaly elérte „klímacélját”, hiszen a kolumbiai szénimport megugrásával párhuzamosan a saját földrajzi területén némileg csökkent a szén-dioxid-kibocsátás. (De Magyarország a megvetendő, amiért az államhatárain kívül tartana bizonyos elemeket.)