„Időtlen időkig ott magasodsz az emberek feje felett” – így gyászolták Rákosiék a 70 éve meghalt Sztálint

A hivatalos közlemény szerint Joszif Sztálin 1953. március 2-án kapott agyvérzést, a jobboldala teljesen lebénult és „az öntudat huzamos elvesztése következett be.” Ettől kezdve napról napra rosszabbodott az állapota, és végül 1953. március 5-én, este 21 óra 50 perckor halt meg. Ez állt a lapokban.

Jóval később felvetődött az a teória, hogy direkt nem hívtak hozzá orvost a párttársai; majd az is elterjedt, hogy Berija, a szovjet titkosszolgálat vezetője fojtotta meg Sztálint; de volt, aki állította, patkánymérget juttattak a szervezetébe.

Rákosi Mátyásék már az első éjjel tudtak Sztálin haláláról, a magyar emberek pedig másnap reggel

Minden állami intézményre, gyárakra, iskolákra kitűzték a fekete zászlót (meg vöröset is néhol), majd a munkahelyeken a Szabad Nép rendkívüli kiadását (kétszer akkora méretben jelent meg a lap, mint máskor) olvasták.

Rákosi levelet is írt a magyar népnek Sztálin halálával kapcsolatban: „A megpróbáltatás e nehéz napjaiban a Magyar Dolgozók Pártja és az egész magyar nép még szorosabbra zárja sorait” – írta többek mellett a magyar kommunista diktátor. Diósgyőrben március 6-án reggel „az olvasztárok először maguk elé meredtek, aztán szemük szépen lassan a terem falának egy pontjára szegeződött. Ott függött a falon Sztálin elvtárs jól ismert képe.

Jenei Lajos sztahanovista olvasztár a következő szavakkal búcsúzott a nagy vezértől a Szabad Népben: „Sztálin elvtárs a messzi Moszkvában élt, de mi mindig úgy éreztük, itt van velünk Diósgyőrött. Ismer minket, bízik bennünk, sokat vár tőlünk.” Sztálin előtt tisztelegve gyorsan egy munkaversenyt is rendeztek délelőtt, amely során Jenei Lajos 105 százalékot teljesített.

Kovács Pálné, a Béke termelőszövetkezet tagja az újság szerint szintén búnak eresztette a fejét: „Tizennégy éves kislányom, Erzsi, velem könnyezett. Minden vágya, álma az volt, hogy egyszer eljusson Moszkvába és meglátogassa Őt, akinek viruló, boldog életét köszönhette.” Acsádon is sírtak a kommunisták, nevezetesen a tanácselnök, a párttitkár és az agronómus. „A meglett férfi könnye olyan, mint a megolvadt vas cseppje. A bőrön, húson át a lélekig érezni forró, maró hevét” – írta meghatódva a Szabad Nép újságírója. 

Aczél Tamás újságíró nyomban egy verset is költött Sztálinról, amelynek záró versszakában a következő szerepelt:

Aczél amúgy később csalódott a rendszerben, 1956-ban elhagyta az országot és Amerikában telepedett le.

Sztálin halála miatt nemzeti gyászt rendeltek el. Március 7-től, a temetéséig bezártak a színházak, a mozik és elmaradtak a sportrendezvények is.

Március 7-én a Kossuth Rádió többek mellett a következő műsorokat sugározta. 6.45: A Szabad Nép mai vezércikke. 12.30: A szovjet nép üzenete.

A temetés napján, délelőtt 10 órakor megállt az élet Magyarországon öt percre. A gyárak nem termeltek, Budapesten leálltak a buszok, villamosok. Öt percig Sztálinra gondolt Budapest népe. Ki ezt, ki azt.

Délután 4 órakor a Magyar Dolgozók Pártja gyűlést tartott a Sztálin-szobornál. Annál a szobornál, amelyet három évvel később ledöntöttek a budapestiek.

A lapokban tetten érhető pátosz nem változott. Az Esti Budapest jegyzetírója például a következőket vetette papírra Sztálinról:

A Népsportban több magyar élsportoló is megszólalt, az egyikük pedig ezt mondta: „1952 májusában ott álltam Moszkvában a Kreml előtt, a magyar úszók csoportjában. Tőlünk alig ötven méterre állt Sztálin elvtárs. Derűsen, mosolyogva integetett a felvonulók felé. Egyszer, mintha felénk is intett volna…”

A lapok kitettek magukért a gyászversenyban, egyedül a Népszava hibázott jókorát, ugyanis még a Sztálin súlyos állapotáról szóló cikkben a „a magyar nép mélységes megrendüléssel értesült” mondatrészbe baki csúszott, a megrendülés szó helyett a megrendeléssel szerepelt. A hibát elkövető szedő és a lap napos szerkesztője fél évre börtönbe került. Olcsón megúszták. Ki is végezhették volna őket…   

Nyitókép: 1955-ös felvonulás a városligeti Sztálin-szobor előtt (fotó, adományozó: Fortepan)