Pressman már az amerikaiaknak is irtó ciki volt: a lehetséges utódja mindent helyreállítana
„Az amerikai nép nevében bocsánatot kérek ezért a viselkedésért” – mondta Bryan E. Leib.
Ne engedjük a belső küzdőerőnket legyengülni, kapaszkodjunk saját céljaink húzóerejébe – javasolja Bagdy Emőke. A pszichológusprofesszor szerint bár az élettörvény ellen ható, destruktív irányba haladunk, a magyar nemzetnek küzdenie kell a fennmaradásért. Interjú.
Szalai Laura interjúja a Mandiner hetilapban
Hosszú ideje folyamatosan stresszhelyzetnek vagyunk kitéve: két évig a koronavírus-járvánnyal küzdöttünk, majd tavaly kitört a szomszédunkban a háború, amely egyre súlyosbodó gazdasági válságot von maga után. Nem látjuk a folyamat végét. Hogyan vegyük ezt az évet?
Új évbe léptünk, ez mindig felcsillant valamit a jövőre vonatkozóan a vágyainkból, reményeinkből. Valóban, szokatlanul nehéz a helyzetünk. Az évszázad kezdete óta egymásba fonódnak a krízisek, mégis ez a sorozat a legsúlyosabb, mert magát az életet fenyegeti. Ez a magas fokú veszélyhelyzet merőben eltér a lokális és időszakos esetektől. Mivel a jövő előttünk van, csak előretekinthetünk, és kinek-kinek a saját kis világában kell továbblépnie. Ez életparancs, miközben senki nem tud biztosat. Számtalan újabb fenyegetés rémíti lelkünket, alapvető vonás a biztonságvesztés. Nincsenek fogódzók, bizonyosságok, így felmerül a kérdés: hogyan tovább? Akárcsak egy alpinista, akinek hosszú, kockázatos útján lavinaveszély közepette kell lépésről lépésre haladnia, nekünk is erőtöltésre, energiapótlásra, bátorításra, önbizalomra, összeszedettségre és bátorságra van szükségünk, mert az élet élni akar.
Mégis milyen gyakorlati megoldások vannak arra, hogy a hétköznapokban képesek legyünk túljutni a nehézségeken?
Ne engedjük a belső küzdőerőket legyengülni, kapaszkodjunk saját céljaink húzóerejébe, tervezzük meg a jövőt annyira, amennyire csak bátrak vagyunk hozzá! Irányuljunk a belső küzdelemre, a megküzdésre, és ne engedjük el azt a belső töltést, rejtett erőt, amely minden sejtünkben benne lakik, amely felemel, továbblendít, támogat, véd az eleséstől. Mindannyian magunkban hordozzuk a reményt, amelyet az élni akarás hite táplál. Ez a hit pedig az életünk értelmét hordozza. Mi, emberi lények mindig valakiért – akit szeretünk, aki szeret, akinek fontosak vagyunk – és valamiért – egy vágyott cél megvalósításáért – akarunk élni. Tudjuk, hogy egyedül nem megy.
ez az első és végső erőforrásunk. Gondoljuk végig életünk értelmét, ha van kiért-miért élni, az élet győztesei lehetünk. Erre tanítanak a túléléspszichológia nagyjai, így például a legendás pszichiáter és holokauszttúlélő Viktor Frankl is. Be kellene vezetnünk egy nyelvi szabályt: használd minél gyakrabban az „együtt” és „össze” tagokat tartalmazó szavainkat: együttlét, együttes élmény, együttérzés, együttes, együttműködés, összetartozás, összefogás, összetartás, összekötés, összekapcsolódás. Emberi lényegünkből következik, hogy kapcsolatokban élünk. Valaki számára léteznünk kell mint fontos, szeretett személy. Idézzük fel például, hogy mikor voltunk a legboldogabbak az életünkben. Kiderül, hogy a kérdés szinte mindnyájunk esetében szeretetkapcsolat emlékét hívja elő. Egy ölelést, gyengédséget vagy szóbeli pozitív megerősítést – azaz jelzéseket arról, hogy valakinek a legfontosabbak, de legalábbis fontosak, szeretetre és elismerésre méltók vagyunk; sokat jelentünk például a családunknak. Szeretnénk ezt visszaidézni, most is megélni? Akkor tegyük mi magunk is ezt azokkal, akiktől szeretünk ilyeneket kapni. Ha mi elkezdjük adni, leggyakrabban megindulnak felénk is a pozitív érzések. Ezt a javaslatot egészítsük ki azzal, hogy minden ítélkező, minősítő, kritizáló és elítélő szóra vonatkoztassunk szóböjtparancsot.
Nem egyszerű feladat egy olyan korban, amikor folyamatos a sárdobálás, és egyre mélyülnek az árkok egymás között.
Mindezeket Carl Gustav Jung pszichológus tanította nekünk. Azt is, hogy gondolkodni nehéz, ezért a legtöbb ember ítélkezik. A boldogság-, azaz jóllétmértékünk ugrásszerűen megnőne, ha ezeket megkísérelnénk. A mindennapokban vannak pszichológiailag igazolt, érvényes megküzdési módok, ilyen a társas támasz, amikor valakihez segítségért fordulunk problémamegosztás és helyzetértékelés céljából, vagy amikor effektív segítséget nyújtunk. Idetartozik az altruizmus minden formája, vagyis ha bármiképpen segítünk valakinek, törődünk vele, nem hagyjuk magára. Ez egyaránt jó a segítőnek és a segített személynek, közérzetjavító, vitalitást növelő és immunerősítő cselekedet. Az is bizonyossá vált, hogy a derű, humor, mosoly, nevetés, viccelődés javítja az életminőséget – de csak ha mellőzi a vitriolos kinevetést. Bármit teszünk a másik emberrel közösen az egyikünk-másikunk vagy mindkettőnk javára, fokozza az életkedvérzést, egyszerűen jobban érezzük magunkat a bőrünkben. Az optimista valóságszemlélet, a pozitív elvárások pedig annyira fontosak, hogy tréningszerűen is gyakorolnunk kell.
Voltak olyan feltételezések, hogy a covidjárvány megtanít minket ismét értékelni azt, amink van, elsősorban az emberi kapcsolatainkat. Történt pozitív változás a hozzáállásunkban?
A járvány a korlátozások és a bezártság nehézségei miatt talán némiképp megtanított minket a szabadság értékeinek felismerésére, a szabad mozgás, az élő környezet nagyobb megbecsülésére, legfőképp pedig arra, hogy a nagy bajok idején képesek vagyunk engedni veleszületett, genuin altruizmusunknak, és hatalmas közösségi segítő erőket tudunk egymás érdekében mobilizálni. Ezt a Regőczi Alapítvány életre hívása is bizonyítja, akárcsak az, hogy folyamatos a háborúban károsultak megsegítése, a szervezett segítség biztosítása. Az a tapasztalat, hogy ahol csak megszólítjuk az embereket erre, ott a saját szükség ellenére is megindul az adományozás minden módja.
Az utóbbi időben nem csak a biztonságunk rendült meg. Ahogyan ön több alkalommal felhívta a figyelmet, globális értékválsággal küzdünk. Mennyire beteg ma a társadalmunk? Mekkora a különbség a világ nyugati és keleti része között?
Mindnyájan genetikai programokkal, de társas világba születünk, a kultúra, az emberi viselkedés szabályrendszere a szocializációval fonja össze a hozottat és a szerzettet. Az öntudatlanságból bontakozó és tudatosuló gyermekből fejlődési programozottság útján válik felnőtt – egy adott kultúra értékvilágának beépítésével és az ezzel vállalt önazonosság tudatával. Identitása azokat a vélekedéseket, szabályokat, viselkedésmódokat tartalmazza majd, amelyekkel megfelel az adott kultúra elvárásainak, sőt törvényeinek.
ateizálódott, a vallást annak minden „parancsolatával” megsemmisítette, materiális értékeket helyezett a középpontba. Csakhogy a fürdővízzel a gyermeket is kiöntötte.
Mit ért ez alatt?
Megtagadta a legfelső, spirituális létszintünket, azt a dimenziót, amelyben a nemes emberi minőségek sűrűsödnek: szeretet, irgalom, szánalom, igazságosság, türelem – mindaz, amitől magasabban vagyunk a többi teremtménynél. Ezektől vagyunk úgymond nagybetűs emberek. Miután a nyugati kultúra elutasította a korábbi közmegegyezéses értékeket mint normákat, a határok a normális és eltérő között egyre ingatagabbá váltak. Amit kidobott, az egyszersmind az erkölcs, a magatartás egyezményes szabályrendszere. Ez szétesett, a „kőtáblák” összetörtek, a hiány űrt teremtett, amelyet más, új vélekedésekkel igyekszik egy új ideológia betölteni. Az éppen összetákolás alatt álló új emberképhez hamis szabadságeszmény kapcsolódik, etikai relativizmussal és szabadossággal, a „mindent lehet határok nélkül tenni” javaslatával. A fő cél a jóllét, az új fő érték a pénz lett. Az emberi mivolt ismertetőjegyei is relativizálódtak, így például az, hogy ki a férfi és ki a nő. Ízlés és vágy kérdése, hogy bárki bármivé lehet, bárki bármit szabadon tehet.
mi a jó és mi a rossz. Egy a fontos: a vélt mindenhatóság – akár addig, hogy a tudomány határait is sértő állításokat akar szentesíteni, például hogy a biológiai nem szabad választás joga. Ez az értékválság a felnőttek számára is a régiek megtagadásának parancsát üzeni, és a még instabil újak szajkózó elfogadását követeli.
Mindez milyen következményeket vonhat maga után a gyermeknevelésben?
Az új eszme a családi fészekbe is betolakodik, ezáltal a nevelés is csődbe jut. Az iskolai nevelésből a szülőket is kizárnák, a határ nélküli szabadosság elvét és gyakorlatát ráerőltetnék a pedagógusokra is. Ennek jellemző példája a ma világszerte hódító lmbtq-mozgalom, amelynek mindent relativizáló filozófiája az embert saját, hozott nemében is elbizonytalanítani szándékozik. Az az emberi létdimenzió, amelyet spirituálisnak nevezünk, felcserélődött a materiálissal, és elsődleges értékké a nagy mammont, a pénzt tette. Úgy tűnik, a tudomány is behódolt a pénznek, kiszolgálva
Ezáltal az alapvető szükségleteink – bizalom, biztonság, szeretet, tisztelet, indentitás, kibontakoztatás – mind összetörnek, sérül a párkapcsolat, a család jelentése, tudománysértő kényszerítések kapnak helyet a nevelésben. Márpedig ha sérül a társadalom tartópillére, a szülőpár és a család intézménye és szerepe, generációk veszíthetik el magasabb emberi minőségüket, behódolva a vélt hedonista boldogságeszményeknek. A keleti kultúrák viszont erős kulturális és hitéletet őrző nyomással, tradícióápoló fanatizmussal nevelik gyermekeiket, hogy hitrendszerüket mindenáron védelmezzék, más hittel pedig szembehelyezkedjenek. Világszinten ma a kereszténység a legüldözöttebb vallás, 640 millió keresztény életét veszélyezteti a hitbéli hovatartozása.
Van innen visszaút?
Az emberiség ma egy kamaszkorát élő organizmusnak feleltethető meg. A kamasz az, aki tagadja szülei értékvilágát, de nincs még kiforrott, őt megtartó saját értékvilága, labilis, de szélsőséges véleményekkel él. Magatartása abszurd, de makacsul képviseli krónikus instabilitását, amihez nincs igazodási lehetőség. Ilyen a borderline beteg is: kiszámíthatatlan labilitása és öntörvényűsége sújtja az életét és szenvedteti a környezetét. Ebben a kozmikus értékválságban ember legyen a talpán, aki tudja, merre tart a világ. Az bizonyos, hogy az élettörvény ellen ható, destruktív irányban haladunk. Az élettörvény azt kívánná, hogy védjük meg a törékeny emberi életet minden károsítástól, és vigyük tovább, hogy fennmaradjunk. Mi mint magyar nemzet, mint szellemi értékeiben erős, túlélési képességében edzett, családi identitásában stabil közösség, amely őrzi azt a helyet, ahová eredetgyökerei kötnek, hogy otthona legyen a haza. Ehhez egyelőre leginkább a családvédelem területén tudunk eredményeket felmutatni.
Mit tapasztalnak, most, hogy ennyire sok nehézséggel küzd a társadalom, nőtt a szakemberhez fordulók száma?
Gyermekeket, felnőtteket egyaránt megviselt a hosszú krízisállapot. A 2000-ben és utána született korosztályt már nevezhetjük krízisgenerációnak. Sok minden nem volt biztosítva számukra, ami más generációnak jutott: a kis közösség, élő kapcsolatok, közös, társas, együttes élmények. Volt viszont az iskolában online oktatás, ritkán előforduló közösségi alkalom, sok magány, és kialakult az internetes kínálatokba belesodró függések, személyiségfejlődési zavarok sora. Sok a páciens, de az egészségügyi rendszer nem fogadja be a lelki gyógyítást.
Miért lenne rá szükség?
Máig nem fogadták el, hogy bio-pszichoszociális és spirituális lény az ember, a lelki és kapcsolati gyógyítás, a spirituális nevelés is feladata volna. A pszichológusok többsége magánvállalkozó.
nincs központi megoldás, ez sürgetően várat magára. Fontos lenne megvédeni az állampolgárokat a sarlatánoktól és a képzetlen, botcsinálta segítőktől. Számos feladat megoldása várat magára, vannak terveim és együttműködő szakmai társaim, nem tartok az ellenvéleményektől. Meggyőződésem, hogy a gyermekeink egészséges fejlődésének elősegítésével, a családi életre neveléssel, a szülők iskolájával kell elsőrendűen foglalkoznunk ebben az évben. Janus Pannonius messziről üzenő sorai hívnak: „Fel hát az útra, társaim, siessünk!”
Bagdy Emőke
1941-ben született Tiszafüreden. Egyetemi tanár, klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta, szupervizor. Érettségi után származása miatt nem folytathatott egyetemi tanulmányokat, ezért először gyógytornász-képesítést szerzett. 1963-ban vették fel az Eötvös Loránd Tudományegyetem pszichológia szakára, 1968-ban diplomázott. 1982-ben a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetemen klinikus szakpszichológusi, 1996-ban szupervizori, 2001-ben pszichoterapeuta-végzettséget szerzett. 1982-ben lett a pszichológiai tudományok kandidátusa, 1995-ben pedig a Kossuth Lajos Tudományegyetem habilitált doktora. 1968-tól az Országos Ideg- és Elmegyógyintézetben dolgozott pszichológusként. 2000-től a Károli Gáspár Református Egyetemen tanít, 2004-ig tanszékvezető, majd intézetvezető, 2010-től professor emerita. 2013-ban oktatás és köznevelés kategóriában Prima Primissima díjat kapott. 2021-ben a Polgári Magyarországért Díjjal tüntették ki. Két gyermek édesanyja, lánya, Császár-Nagy Noémi klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus.
Nyitókép: Földházi Árpád