Kommunista márpedig nem lehet senki magányosan, és ezen változtatni is a mi feladatunk.
„Aki ma kommunistává válik, az majdhogy a teljes magányt választja, alig lehetnek kiindulási pontjai, ha osztályhelyzete nem olyan szerencsés, hogy eljusson egy-egy vitaestre, lapszámbemutatóra, netán az egyetemek egy-egy eldugott előadótermébe. Marad talán a család, ahol hallhat a munka-tőke ellentétről, az emancipációról, máskülönben teljesen magára van utalva az útkeresésben, és jó eséllyel is csak zavaros képei lesznek majd, amelyekkel aztán egymagában áll. Kommunista márpedig nem lehet senki magányosan, és ezen változtatni is a mi feladatunk.
A magyar baloldal depressziós és magunkon viseljük ennek a kórnak rengeteg tünetét – anhedónia, és gyakran az őszinte érdeklődés hiánya, hogy mást ne említsek. Ez sajnos a traumáinkra adott rossz válasz, nem építő megküzdési stratégia – a gyászmunka a feldolgozás és utána a továbbélés folyamata. Jelentős részünk, legkorábban a Covid óta bénultan ül és vár – persze, valami mindig történik, amiben érdemes lehet részt venni, és amiknek helyenként voltak is részsikerei.
»De az, ami miatt Kádár mozgalmi nemzedéke kommunista lett az 1930-as években, ma hiánytalanul itt van.« – TGM 2019-ben írta ezeket a sorokat. Ami viszont igazán hiányzik, a szervezett munkásság, vagy legalább a Párt – így nagy betűvel, ahogy TGM is írta. Bizonytalan vagyok abban, mennyiben léptünk előre az utóbbi években bármelyik irányába. Ezek nélkül viszont hiába a sorok is, amiket most írok – annak a reményében, hogy ezzel is közelebb juthatunk bármelyikhez.
Egy dologban TGM-el is és Kapelner Zsolttal is vitáznék: nem csak a Szellem újonnani felkeresésében van munkánk – nem lehet csak ennyi – mert a valóság már régen ránk döntötte a kaput, amin régen csak dörömbölt. De mégis némaság van – sokunk hibájából, amit nem engedhetünk meg magunknak. Uralkodik az ilyen-olyan félelemek – és helyenként a jószándék – által vezérelt hallgatás. Olvassátok el Proudhon levelét, és ne értsetek vele egyet!
A Szellem keresése mellett én a helyünk és feladatunk megtalálását is sürgetném – olvassuk TGM-től az »Öt tanács«-ot és ne értsünk vele egyet!
Hova lett a vita? Ha igaz, utolsó heteiben Gazsi egy értelmiségi folyóirat indítását hirdette. Lehet fontos, hogy írjanak a kiválasztott kevesek, de a munkájuk csak akkor ér valamit, ha él közben egy mozgalomban – különben csak halomra hordják tovább a csendet. Én ezért azt javaslom: írjunk inkább mindannyian (nehéz ez tény, tanulni kell, nekem is), és kérdezzünk őszintén, bátran! Ha már megtaláltuk a közös utat, nem kell majd attól félnünk, hogy a vitáink ettől eltérítenek minket, még ha a vita közben, egy pillanatig távolabb is lennénk egymástól!
Utoljára fordulok ebben a szövegben Gazsihoz: az elmúlt fél évtized legreménytelibb pillanataiban a hozzánk címezve írta a »Mi lenne a teendő?« című felhívását.
»Ki kell találnotok, hogy miként lehet horizontális szerkezetű, uralom nélküli, a végsőkig toleráns intézményeket a világra hozni, amelyeknek ugyanakkor van intézményi memóriájuk, képesek hagyományt és történetet (historia domus) költeni és rögzíteni, amelyben a barátság egyenlősége uralkodik.
Ez a legnehezebb vállalások egyike, amellyel ütközik a szociológiai bölcsesség, amely ‘az oligarchia vastörvénye’ szerint minden szervezetben föltételezi a vezető réteg és a hatalmukat megörökíteni óhajtó vezérek jelenlétét.«
Forduljunk egymáshoz mint elvtárshoz – ha még meg tudjuk tanulni, ez mit jelentett egykor – és forduljunk az emberekhez mint emberekhez – sokan még nem állunk olyan távol tőlük!
Remélem látjuk egymást, a rombolás és építés munkája közben!
Egyedi nézőpontunk van a világról: alulról szerveződő közösségekért állunk ki, az embereket egymás ellen fordító és megnyomorító rendszerek ellen. Azért működünk, mert létezik egy rendszerkritikus közösség, melynek tagjai, Hozzád hasonlóan, aktivizmussal, cselekvéssel, írással, olvasással, terjesztéssel, munkával és pénzzel lehetővé teszik ezt. Tudjuk, ez az újság addig működhet, amíg létezik a közösség, amely hisz benne.”
Nyitókép: Földházi Árpád / Mandiner
Amikor a Partium fővárosa választhatott: megtört vörös brigantiként, vagy méltóságát megőrizve megy román rabságba. Dr. vitéz Jánossy Gyula és a nemzeti érzelmű polgárság, ha csak rövid időre is, de visszaadta a Körös menti település becsületét, és megmentette a várost a megszállók bosszújától.
Napjainkban a kommunista–liberális–globalista erők Brüsszelből magyar szövetségeseket találtak.
Hogy ne léphessünk ugyanabba a folyóba többször, mindig emeljük fel még létező mutatóujjunkat, ha valaki Ceausescut élteti: eddig és ne tovább! Ungváry Zsolt írása.
Ezelőtt 43 évvel hunyt el a '48-as ágyúöntő székely leszármazottja. Egy magyar író, újságíró, aki az emigráció, és majdnem a világ legelső Gulag-krónikása lett.
Akkor nem az jutott eszébe, „hogy pusztuljanak az oroszok” – fogalmazott a művész, aki szerint a rendszerváltás előtt a színészeket jobban megbecsülte a magyar társadalom.
A „szeretetország” vezérei különleges hadműveletet terveztek a szeretet ünnepére.
A miniszterelnök személyeskedve, üvöltözve, közbevágva próbált érvényt szerezni a vélt igazságának, semmibe véve a vele szemben állót.
Harmincegyedik alkalommal tartják meg a Budapest Pride-ot.
