Nemrég az NBC News közölt hírt arról, hogy Ukrajna támadásra számít a Belarusszal közös határ közelében. Mint jelezték, „Belarusz és az oroszok hétfőn közös hadgyakorlatba kezdtek. Ez tovább erősíti az aggodalmakat, hogy Oroszország újabb offenzívát indít az ukrán határ közelében, Belarusz irányából, ahogy azt februárban tette”.

Kérdés persze, hogy mennyire kell komolyan venni a Belarusz felől kétségkívül létező fenyegetést, amikor a nemrég publikált (igaz, „Armageddon tábornok” vezetésével számoló) amerikai elemzések is rámutattak, az oroszok ebből az irányból azért tartják sakkban az ukránokat, hogy utóbbiak kénytelenek legyenek megosztani erőiket, és ne tudjanak a keleti frontra összpontosítani.

Bendarzsevszkij Anton, az Oeconomus Gazdaságkutató Alapítvány szakmai igazgatója lapunk megkeresésére elmondja: a Belarusz irányából érkező támadásról szóló dezinformációs kampány a hadgyakorlatokkal együtt is természetesen az orosz stratégia része, hogy lekösse az ukrán erőket északon.

„Amíg nincs konkrét információnk arról, hogy ténylegesen megindítanának csapatokat Ukrajna felé innen, elsősorban az orosz célokat szolgálja ennek az információnak a terjesztése” – fejti ki.

Váratlan támadás északról

Ennek lényege, hogy így nem jelennek meg a keleti fronton ezek az ukrán katonák, sem a tartalékosok, akikre nagy szükség lenne a luhanszki vagy zaporozsjei ukrán ellentámadás során, amire készül Kijev. Szerinte „ebben iránymutató lehet az amerikai hírszerzés, amely előre jelezte, hogy a korábbi hadgyakorlatok nyomán Oroszország támadni készül februárban”. A mostani hírszerzési adatok pedig arra utalnak, nem valószínű egy támadás ebből az irányból. „Az is kérdés, milyen eredménnyel járna ez, hiszen a most ott állomásozó orosz erők valószínűleg nem közelítik meg a 2022 februári támadó csapatok létszámát, s a támadásuk akkor sem sikerült”, pedig

Így védelmi rendszert sem építettek akkor ki ebbe az irányba, az oroszok gyorsan is tudtak haladni – szemben a keleti országrésszel, ahol a sík vidék is az ukránok ellenségéül szegődött, csak a városok jelentettek, csúnyán szólva természetes akadályokat a támadókkal szemben. Most azonban északon is várják az ukránok a támadást – mutat rá a szakértő – drótkerítésrendszer és 20-30 kilométeres sávban elaknásított terület fogadná a támadókat, ami egészen biztosan lelassítaná őket. Különösen, ha hozzátesszük, a mostani ukrán egységek már nyugatról kapott harceszközökkel, légvédelemmel, páncélozott járművekkel és páncéltörő eszközökkel rendelkeznek, amikben februárban szintén erősen hiányt szenvedtek. Summa summárum: egy támadásnak innen, így nem lenne értelme Bendarzsevszkij szerint.

Gyors számolás után úgy tűnik, ennek – legalábbis az élőerő tekintetében – nem lenne sok értelme. Mint a szakértő rámutat, Belorusszia reguláris hadserege alig 54 ezer fős (csak a frissen mozgósított orosz tartalékosok hatszor ennyien vannak), ennek értelemszerűen csak egy része mozdítható el az országból; orosz katona a nyugati és ukrán hírszerzési információk szerint nem lehet több 10-12 ezer főnél, támadniuk együtt sem lenne célravezető. Katonailag nem indokoja ezt semmi, a kisebb támadásokat sem. Ráadásul Ukrajna északi része – ellentétben a keleti sztyeppékkel – erősen erdős, itt a védekező élvez előnyt. „Persze a háborúban nem mindig van logika” – teszi hozzá.

Lukasenka sajátos pozíciója ugyancsak kockázati elem a játékban. Mekkora a nyomásgyakorlás Moszkva részéről, hogy bevonja a konfliktusba Minszket? S szüksége van rá egyáltalán? – teszi fel a kérdést Bendarzsevszkij. Hiszen a közvetlen katonai szerepvállaláson kívül Oroszország mindent megkapott tőlük, használja a katonai bázisait, a rakétasilókat, innen is lövik az ukránokat; de használják a tízezernyi sebesülttel túlterhelt határmenti orosz helyett a belorusz kórházakat is. Érv lehet emellett persze, hogy az oroszok fel tudnak mutatni legalább egy szövetségest a nyilvános térben, mobilizálhatják a hadsereget és a tartalékosokat, nyersen nézve lennének előnyei – fejtegeti a szakértő.

Nem mindenki támogatja a nagy testvért

Azonban jóval több szól ellene: Lukasenkát, aki retorikáját az utóbbi időben éppen arra építette, hogy az ő jó vezetésének hála a beloruszok nem ontják vérüket ukrán földön, megrendülne; Oroszország pedig nem kockáztathatja meg, hogy újabb tömegtüntetések induljanak az elnök ellen Minszkben. Másrészt az oroszok támogatottsága eleve nem túl magas, a 17-18 százalékos orosz kisebbségen kívül kevesen támogatnák a hadbalépést – persze közvéleménykutatások nem készültek, Belaruszban tilos az ilyesmi, de 80 százalék elutasítja a háborút – sorolja Bendarzsevszkij. Emellett a belarusz hadsereg tábornokai között nincsen orosz kötődésű – talán ezt is próbálják ellensúlyozni a hadgyakorlatokkal, közös csoportok szervezésével.

Ettől még, teszi hozzá a szakértő,

Az, hogy korábban ő utazott Moszkvába vagy Szocsiba, most meg Szergej Lavrov, Szergej Sojgu, sőt Puytin adja egymásnak a kilincset Minszkben, jelentheti a nyomásgyakorlás erősödését, a szorosabb integrációt, vagy éppen a moszkvai rászorultságot.

Lukasenka azonban nagy játékos: 2010-ben, miután elfojtotta az ellenfelei bebörtönzése mellett megtartott elnökválasztást, úgy férkőzött vissza az őt szankciókkal sújtó nyugat kegyeibe, hogy 2014-ben egyértelműen Ukrajna mellé állt a Krím elcsatolásakor és a Donbász megszállásakor, sőt: békecsinálónak tette meg magát és kiügyeskedte, hogy Minszk legyen a tárgyalások helyszíne, amit a nyugat meg is hálált, sorra jöttek hozzá látogatóba a vezetők, még maga Mike Pompeo is ellátogatott hozzá. „Sokan most is valami ilyesmit vártak tőle a hasonló 2020-as elnökválasztásokra való tekintettel, ezúttal úgy tűnik, most nem így tett Lukasenka, nehéz is lett volna békéltetőnek mutatkozni úgy, hogy innen indultak meg az orosz csapatok” – mondja a szakértő.

Ugyanakkor aláhúzza: ne legyenek kétségeink, ha Putyin pozíciója tarthatatlanná válik, Lukasenka lesz az első, aki hátat fordít neki, és megpróbálja kommunikálni a nyugat felé, hogy őt lényegében belekényszerítették ebbe a szövetségbe.