„Ha otthon maradunk, talán már nem is élne a fiam” – Lőrincz P. Gabriella kárpátaljai költő a Mandinernek

Lőrincz P. Gabriella 1982-ben született Beregszászon. Költő, író. Első kötete 2009-ben jelent meg Karcok címmel az ungvári Intermix Kiadónál. Azóta rendszeresen publikál hazai és határon túli folyóiratokban. 2020-ban Térey János-ösztöndíjban, 2022-ben Bella István-díjban részesült. Legutóbbi kötete Könnytelen madonnák címmel 2021-ben jelent meg. A nógrádi Szandán él családjával. Hogy miért és hogyan került mégis oda, erről beszélgettünk vele az otthonos parasztházban, igen eleven kismacskák és bivalyerős kávé társaságában.

***

Kárpátaljáról származol, Beregszászon születtél. Milyen volt az a környezet gyerekkorodban, a nyolcvanas években?

Nagyon jó emlékeim vannak róla. Nem voltak koldusok, nem lakott senki az utcán. A Szovjetunióban egyfajta rendre köteleztek mindenkit. Mindenkinek volt munkahelye és fizetése, még ha szerény is. A gyerekkorom egészében nagyon pozitív emlék, addig, amíg fel nem bomlott a Szovjetunió. A tanulás ingyenes volt, a felsőoktatás is. Amikor elkezdtem az iskolát, oktobristák voltunk, ami a kisdobos megfelelője. Pionír, vagyis úttörő már nem voltam, addigra megváltozott a rendszer. Az egész egy nagy gépezet volt. De nem volt fájdalmas, legalábbis ahogy én emlékszem rá.

A kisebbségi létet hogyan éltétek meg a Szovjetunió utolsó éveiben?

Én nem tudtam, hogy nem Magyarországon élek. Az ukránokról nem is hallottunk akkor még. A mi utcánkban csak magyarok éltek. Jártak a magyar újságok, magyar tévét néztünk. Soha nem voltam bántva, semmiféle hátrányom nem volt abból, hogy magyar vagyok. Az orosz nyelvet nagyon jól tanították. 1991. augusztus 24-én lett független Ukrajna. 1994-től kezdődött az, hogy nincs fizetés, elértéktelenedett a pénz. Behoztak egy olyan fedezet nélküli pénzt, amit vízfestékkel nyomtak. Ha víz került rá, elfolyt a felirata. Jött a munkanélküliség, a gyárak megszűntek.

Az állattartás is megszűnt a város külterületein és lassan a falvakban is, mert nem tudtak terményt venni. Élhető helyzet a 2010-es évek elejére állt össze valahogy.

Az ukrán időkben mennyiben változott a magyar kisebbség helyzete?

Az elején még semmi különösebb változás nem volt. Ami már érezhető volt, az 2014-től kezdődött. Kárpátalja nagyon vegyes összetételű. Zsidók, ukránok, lengyelek, szlovákok, románok, cigányok. Létrejöttek az egyházi szervezetek, politikai, civil szervezetek nagyon sok minden elindult a rendszerváltás után. Magyar könyvek jelentek meg. Amikor 2014-ben elkezdődött a háború, onnantól kezdve szinte hetek alatt változott meg minden. A magyarok nyelve is meg lett támadva, nem csak az oroszoké, és minden kisebbségi nyelv.

Mindez hogyan változtatott a légkörön?

Drasztikusan. Gyújtogattak az utcán például. Egy nyolclakásos házban laktam.

Holott addig jóban voltunk. A zászlókat, feliratokat le kellett venni, a magyar ünnepekre rászervezték a sajátjaikat. A Petőfi-szobrot többször megrongálták, a Vereckei-hágón lévő emlékművet is felgyújtották, lefestették. Nyilván ez nem mindenkit zavart, nem is tudott róla mindenki. Ezek a saját élményeim, saját érzéseim.

Ezt hogyan élted meg?

Egy magyarországi magyar számára mindez távoli, ismeretlen élmény.  Vegyes családban nevelkedtem, székelyek, ruszinok, magyarok között, mégis nagyon erős magyar nemzettudatban. A legdrágább, legszebb nyelv a magyar, ez volt a meghatározó. Engem azok az idők, amikortól bántották a nemzetemet, a szélsőségek felé vittek. Ahogyan bántak a sajátjaimmal, úgy akartam velük bánni.

Addig sem voltunk barátok, nem voltak nagy összeborulások, de amikor elkezdődtek a balhék, a gyújtogatások, nagyon indulatos lettem. Ijesztő volt az egész. Amikor az utcán magyar zászlót égetnek, vagy leszakítják, akkor nem tudtam szeretettel gondolni rájuk, sőt! A gyerekeimet soha nem neveltem ilyesmire, de amikor ők is tapasztalták a magyarellenességet, bennük is bekapcsolt mindez. Ezeket a dolgokat nem szokták kimondani – akik otthon maradtak, nem is merik.

Amikor a gyerekkorodról írsz, leginkább a nagymamádat emlegeted, a szüleidet alig. Ennek mi az oka?

A házunk hátsó részében éltek a nagyszüleim. Mi hárman voltunk testvérek, én voltam a legkisebb, ráadásul nagy korkülönbségek voltak köztünk. Nem várt gyerek voltam. Engem a nagymamám nevelt fel, a szüleim dolgoztak. Mindenre ő tanított meg. Versekre, népdalokra, kötni, horgolni, biciklizni, főzni.

Az írói neved más, mint az eredeti neved. Ez összefügg mindezzel?

A Lőrincz az anyám leánykori neve. Úgy gondoltam, tartozom annyival a nagyanyámnak, hogy felveszem a családi vezetéknevüket.

Mikor kezdtél írni?

Még az iskolában. Volt egy iskolai feladat, hogy írjunk egy interjút magunkkal, mintha híres emberek lennénk. Azt úgy írtam meg, mintha egy híres költő lennék. Egész kicsi koromtól kezdve nagyon szerettem a verseket, a népdalokat. Mindig szerepeltem versenyeken is. Tizenkét évesen megjelent az első versem, onnantól nem volt megállás. Akármi is történt közben az életemben, mindig írtam verset közben. Nem volt olyan, hogy ne írjak.

Mennyire ismered Kárpátalját? Bejártad?

Persze. Mentem mindenhová. A Kárpátokat a férjemmel bejártuk keresztül-kasul, Máramarost, az Árpád-vonal környékét. A gyerekeim addig nem is voltak Magyarországon, amíg Kárpátalját nem ismerték meg.

Gyökeret próbáltam adni nekik. Nászúton is a Kárpátokban voltunk, másztuk a hegyeket. Eleinte a Beregszász környéki régióban, később szinte minden településen tartottam rendhagyó irodalom órát, a legkisebb faluban is, ahol volt rá lehetőség. Szavalóversenyeket szerveztünk, jártuk a vidéket.

Egyébként mi lett a becsületes szakmád?

Végül is semmi. Vagyis a kulturális rendezvényszervezés. Azt tanultam, és tizenegy évig dolgoztam is benne. Tanultam színészetet és rendezést, és tanultam a sárospataki teológián, mint református lelkész-segéd, de ezeket nem fejeztem be, máshogy alakult az élet.

A teológia hogyan jött?

Nagyon szerettem volna szolgálatba állni a református gyülekezetben. Korábban lelkész is szerettem volna lenni, de az nem sikerült, mert

Szerettem volna a gyülekezetben sérült gyerekek családjaival foglalkozni. Nyilván részben azért, mert az elsőszülött fiam mozgáskorlátozott.

Mit változtatott mindez az életeden?

Mindent. Az anyaság amúgy is megváltoztat mindent. Én itt tanultam meg anyuka lenni. Minden lassabban ment, sok türelem kellett hozzá. Másképp meg sem tanultam volna a türelmet. Az első időkben az orvosok azt mondták, hogy csak hetekig fog élni.

Ezt hogy lehet elviselni?

Úgy, hogy volt és van egy Istenem.

Volt segítő háttered?

Nem, semmi és senki. Csak a Jóisten és én. Tizenkilenc évesen. Szinte gyerekfejjel persze nem volt könnyű megélni. De sok imával sikerült Egy éves koráig kórházban voltunk a gyerekkel. Közben külön költöztem a fiam édesapjától. Visszaköltöztem a nagyszüleimhez. Élni kellett, túl kellett élni. Úgy voltam vele, hogy majd a Jóisten eldönti, hogy meddig él a fiam. Nehéz volt megtalálni, hogy mi az, amiért ebben a helyzetben hálásnak lehetett lenni.

És miért lehetett hálásnak lenni?

Azért, hogy megtanított egy nyugodtabb és türelmesebb, elfogadóbb életre. Megtanított kicsit a dolgok mögé látni.

Nagyon sok különleges, erős embert ismertem meg így. Jobban ráláttam a veszteségekre is. Sok családnak halt meg a sérült gyermeke. Mindezt enélkül nem láthattam volna. Ez is egy áldás. Nem az a fajta, hogy például nagyon jól nézek ki, vagy van pénzem. Más.

A mai világ hajlamos némi iróniával kezelni a Jóisten segítségét. Ezt a fajta ráhagyatkozást mintha elfelejtettük volna.

Nem volt más választásom. Sokat gondolkodtam ezen. Senkiért és semmiért nem vagyok hajlandó semmire, viszont

Addig nagyon szerettem a pörgést, fejjel a falnak menni mindig. Csak ez tudott változást hozni az életembe. Amikor a fiam hétéves lett 2008-ban, attól kezdve kapcsolódtam be a helyi irodalmi életbe. De amíg nem tudott önállóan közlekedni, csak néhány lépést, addig nem tudtam rábízni őt senkire. Közben 2004-ben megszületett a második fiam is. Ő már úgy fejlődött, ahogy kell. Később ő lett a segítőm, gördülékenyebb lett az egész. A Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézetben kezdtem dolgozni. Először csak besegítettem, utána kezdtem rendezvényszervezést tanulni Budapesten.

Szüntelen

Tizenkilenc éve mondom

Szakadatlanul, hogy állj fel,

Meg tudod csinálni.

Szüntelen csak azt,

Hogy erre is képes vagy,

Isten nem követ el hibát.

Tizenkilenc éve

Nincsenek magányos gondolataim.

Az első közös képünk már sárgul

A szakadt fényképalbum lapjain.

Ennyi év, könny, ragyogás.

Tizenkilenc éve mondod, hogy álljak fel,

Menjek tovább,

Mondod, hogy így esett,

Összekacsintunk, És tudom, hogy Isten

Nem ejt hibát.

Mikor érlelődött meg benned végleg, hogy áttelepülsz Magyarországra?

Nagyon régóta éreztem, hogy egyszer át kell települni. Nem tudtam, mikor. Aztán letisztult bennem, hogy míg a kisebbik fiam nem konfirmál otthon, addig nem jövünk. Illetve, azt szerettem volna, ha Beregszászon fejezi be az általános iskolát. És úgy voltam vele, hogy

Amikor ezeket is elvették, támadták, nem volt többé helyem. Amikor az oktatási és nyelvtörvényt elfogadták 2017-ben, akkor épp Erdélyben voltam. Útközben hallottam a hírt, nem hittem el. És sorra jött a többi jogcsorbítás, idegenné vált a környezet, persze, sokaknak, ez talán megfelel, de én nem akartam ebben élni.

A nyelvtörvény utáni időszak milyen volt Kárpátalján?

Az iskolákba nem tudták bevinni, mert nem lehetett. Egy színmagyar iskolában nem lehet elkezdeni ukránul tanítani. Leszerelték a magyar nyelvű feliratokat, a hivatalokban nem lehetett magyarul megszólalni, fokozatosan tolták ki a dolgot. Egészen addig, hogy például egy magyar eladó az üzletben nem szolgálhat ki magyarul egy magyar vevőt. Volt olyan a közelmúltban, hogy emiatt a rendőrséget hívták. Eddig jutott a dolog. Ekkor már látszott, hogy nincs tovább.

2020-ban voltam otthon, Beregszászon és nem tudtam beszédet tartani Szent István-napon, mert nem volt szinkrontolmács. Sajtó, színház csak két nyelven működött, ami a színházban úgy néz ki, hogy magyarul beszél a színész, mellette vagy fölötte pedig megy az ukrán felirat.

Szerinted mi lehetett ennek a valódi célja?

Az ilyesminek csak nagyon csúnya célja lehet. A fedőtörténet az volt, hogy Ukrajnának egységesnek kell lennie. Nekem szovjet születési anyakönyvi kivonatom van, a nagymamámnak csehszlovák volt, a gyerekeimnek ukrán.

A dédszülőknek pedig magyar.

Persze. A nemzetiségi rubrikában pedig eddig ott volt, hogy a nemzetiségünk magyar.

Se magyarok, se oroszok, se ruszinok. A ruszinok létezését is tagadják, mint nemzetét. Elmentek a falig.

2016-ban jártam nálatok, Beregszászon egy irodalmi esten. Este, a kocsmában egy helybeli a társaságból azt mondta, hogy Kárpátalján mindenki azt várja, mikor jönnek be az oroszok. Ezt akkor nem vettem egészen komolyan.

Várták is, persze, a mindenki azért túlzás, ez inkább kicsit vicces mondat volt. 2016-ban már tartott a háború. Mindenki azt gondolta, hogy az oroszok ezt nem hagyják a végtelenségig. Rátámadtak a kisebbségi jogokra, ez érdekes helyzeteket, gondolatokat szült. Valójában nem az oroszokat akarták, csak nem bírták az ukránok nacionalizmusát.

Milyen elhagyni a szülőföldet?

Bennem addigra már annyira túlterhelődött ez a történet, hogy nem tudtam volna tovább ott létezni. Ráadásul akkor a határon már kilenc órákat kellett várni, mert nem engedtek át. Akkoriban már hetente jártam Budapestre, és több időt töltöttem a határon, mint az utazással. Ezt nem lehetett bírni. Otthon már nem is nagyon vásároltam, mindent Magyarországról vittem haza. Itt vállalkozó lettem, minden ide kötött. El kellett dönteni.

Azt sem akartam, hogy a kisebbik fiamat besorozzák. Mert abban a korban volt, amikor már kezdődött a fiúk „előválogatása”. Az ő korosztályát már besorozzák, és egyből a frontra viszik. Ha ott maradunk, talán már nem is élne. A sorkatonaságot eltörölték, ami azt jelenti, hogy három hét kiképzés után egyből a frontra mennek. És a férjemet is rég elvitték volna már. Ameddig lehetett, Kárpátalján maradtam. Örülök, hogy el tudtam jönni. A szülőföld mindig Kárpátalja lesz, az otthon, ahol az enyéim vannak.

Írod valahol, hogy a háború kitörésének napján is otthon voltál.

Igen. Mikor tartson az ember könyvbemutatót otthon, ha nem a háború kitörésekor? Akkor már persze nagyon benne volt ez a levegőben. Sok iskolába mentem volna, órákat tartani. Úgy költöztünk el amúgy, hogy majd fogunk hazajárni nyaranta. Ezt a járvány, aztán a háború keresztülhúzta.

Nem volt telefonvonal, annyira túl volt terhelve a hálózat. Kinéztem az ablakon és azt láttam, hogy rengeteg autó megy a határ felé. A szálloda, ahol laktunk, reggelre megtelt. Kijev nyolc óra autóút Beregszásztól, tehát az ottaniak már előző nap tudták, hogy mi lesz, különben aznap reggelre nem értek volna oda. A benzinkúton kanyargó sorok voltak, tankolni nem tudtunk. Az iskolákat rögtön bezárták, a bankautomatákból kifogyott a pénz. Hatalmas luxusautókkal jöttek Ukrajna belseje felől. A könyvbemutatókat zárt ajtók mögött tartottuk, az irodalomórák elmaradtak. Viccelődtünk vele, hogy az utolsó közönségtalálkozót mi tartjuk. Ma már nem vicces. Lassan egy éve tart a háború.

Pecsét

A serkenő vértől

A hóból csak sár lesz,

Keveredik a vörös a fehérrel.

Születik Kisjézus,

a pap vigasztal, hol borral, hol kenyérrel.

Szakad majd egyszer a kárpit, meglásd!

Véres a születés.

Az angyalnak törött a szárnya,

Kezében villan a kés.

Két mennybőlazangyal között

Dörren a puskalövés,

Öljön hát, vagy imádkozzon az ember,

Ha reménye már elenyész?

Igaz-e, mondd csak, valóban megszületett,

Vagy fegyverek szólnak?

Fény és ropogás,

Mintha csontja törne a veres lónak,

Megtestesül most a Jelenés.

Törnek a pecsétek:

Harag, Háború, Éhínség, Halál.

Szertenézünk,

Kiskarácsony,

Az utca vérben áll.

Szerinted milyen hatása lesz ennek a kárpátaljai magyar kisebbségre?

Minden nap veszteség. Nagyon sok múlik azon, meddig tart még. Nagyon kevesen maradtak ott. Akik ide jöttek, családot alapítanak, itt dolgoznak, nem fognak visszamenni.

Ez nem kis különbség.

Sok esetben a nők a gyerekekkel otthon maradtak, a férfiak külföldön dolgoznak, gyakran Csehországban, Angliában, Németországban. A családomból is vannak, akik Csehországban dolgoznak. Rengetegen már a háború kezdetétől, 2014-től így élnek. Kárpátalján a megélhetés elég szerény, így a külföldön dolgozó családtag segíthet az otthon maradottaknak. Enélkül sokan mélyszegénységben élnének.

Intenzív irodalmi életet élsz. Felolvasások, rendezvények, mindig úton vagy.

Alkatilag is ilyen vagyok. Vagy csinálok valamit, vagy nem. Ha igen, akkor neki a falnak, csinálom rendesen. A langyos dolgok nálam nem működnek. Sok a felkérésem. Egyik lehetőségből jön a másik. Bár mostanában szűkülnek a lehetőségek, de azért mindig van valami.

Milyen itt élni, Nógrádban, ebben a kis faluban?

Nagyon jó. Leginkább azért, mert nagy a csend. Azok vannak körülöttem, akiket szeretek.

Amúgy is már régóta kertes házra vágytam, ahol termeszthetek ezt-azt.

A helybeliekkel milyen a kapcsolatod?

Viszonylag zárt életet élünk, de nagyon szeretem őket. Szeretem, hogy vasárnaponként az idősebbek még népviseletben járnak templomba. Nekem is van palóc népviseletem.

Tiszteletbeli palóc lettél?

Nem, de tagja vagyok egy helyi kulturális, hagyományőrző egyesületnek.

A verseidet olvassák?

Néhányan igen. Van egy idős szomszéd bácsi, aki elkérte a könyveimet. Amikor visszahozta, azt láttam rajta, hogy tényleg átszűrte magában, az életén. Idézett belőle. Ezek az igazán fontos dolgok. És a béke.

Fotók: Ficsor Márton