Válságból válságba vezetett az utunk. Bízni azonban van miben. Még Kárpátalja villanytalan sötétjében is.
„Az égbolt elsötétedett.
S akár a végitélet
zord fellege tört volna ránk,
a föld is oly sötét lett.
Gyermekszívünk is oly nehéz!
A házak és a kertek,
az egész törékeny világ,
éreztük, velünk reszket.”
(Pilinszky János:
Emlékezés egy világháborús karácsonyra)
Hosszú esztendő volt, messzire vetődő árnyékkal. Kilábaltunk (valóban?) egy mindennapjainkat átrajzoló, létezésünk átértékelésre késztető világjárványból, miközben csendben átléptünk egy másik viharzónába. A pandémia után most rég nem látott háború, menekülthullám és
A jelen nyomorúsága és a koronavírus négy fal közé kényszerítő ereje mégis rokonságot mutat. Közös mintázatukban ott a közvetlenség, a téveszmék és az emberi nagyszerűség is. De először a közvetlenségről.
Európaiként nem rendelkeztünk közvetlen tapasztalattal a járványokról: a pestis, a malária, de a spanyolnátha is a történelemkönyvek távlatosságában létezett számunkra. 2020 azonban hétköznapjaink közelségébe hozott olyan pusztító erőket, amiknek természete és megfékezhetősége kívül esett tudatunk határain. A jelen háborús válsága hasonló időutazást jelent a historikus messzeségbe, és nehéz ráébredni arra, hogy
Téveszméket is említettem, itt talán még egyértelműbb a kapcsolat: az önjelölt virológusok és járványmegfejtők után a háborús elemzők és gazdasági szakértők társadalma lettünk. A motiváció az emberi természetben rejlik: amit nem tudunk szellemi energiával, a tények megismerésének állhatatos kutatómunkájával megszelídíteni, azt leegyszerűsítő világmagyarázatokkal tesszük gyermeki egyszerűségűvé. Így lesz csodafegyver a szankciós politika, így emelkedik Brüsszel morális piedesztálra, és így válik Ukrajna európai mintademokráciává.
Ám a sötétség után a fényről, az emberi összefogás erejéről is szólni kell. A járványt a többség türelmével, a fogcsikorgatva összehúzott szabadságigényünkkel, az egészségügyben harcolók emberfeletti erőfeszítéseivel győztük le. A háború első pillanatától megmutatkozó szolidaritás és segítőkészség, a kinyújtott kezek ezrei
És erre mindennél erősebben szükségünk van most. Nekünk is, itt a határok viszonylagos biztonságában, és azoknak is, akik a csillagoltó, villanytalan sötétben is kitartanak Kárpátalján.
Karácsony van, a mottóban idézett Pilinszky-verset is érdemes hát tovább gördíteni. Hátha tényleg földre lép az az angyal. Ideje volna:
„Aztán a roppant csöndön át
puhán és észrevétlen,
a hangtalan meginduló
és puha hóesésben,
akár a fényes pelyhek is
vigyázva földet értek,
a fényességes angyal is,
ő is a földre lépett.”
A határátmenet fejlesztését a közlemény szerint a magyar, az osztrák és az ukrán vasúttársaság együttműködése, valamint a kárpátaljai vasúthálózat átalakítása tette lehetővé.
Fegyir Sándor egyetlen megoldást lát, ami betemethetné a két nemzet közötti árkot.
A Mandiner adománygyűjtést szervezett a 76 éves Rosinec Máriának, aki egyedül neveli két unokáját, miután fia meghalt az értelmetlen háborúban.
Szinte bizonyosan életeket sikerült megmenteni.
Két nő, két külön világ. Az egyik a gyökerekből indult, hogy új értelmet adjon a hagyománynak. A másik a bizonytalanságból, hogy megtalálja önmagát. Különböző utak, mégis összeköti őket valami.
A nyugalmazott főtiszt szerint bízni kell a diplomáciai rendezésben.
A kormányfő Sátoraljaújhelyen ismertette, hogy a skandináv országban bűnözői hálózatok gyerekeket használnak gyilkosként, tudva, hogy a rendszer nem ítéli el őket.
Az eredmények tisztán mutatják: a választók megtévesztésére épít Magyar Péter.
