Megvédeni azt, ami az unokáinké

Napjainkban a közbeszédet az energiaválság és a szomszédban dúló háború tematizálja. Térdig járva az őszben, a gazdasági és politikai krízis hullámai közt el is feledkezünk a mögöttünk hagyott forró és szikkadt hónapokról. Arról a rendellenes időjárásról, ami a globális klímaváltozás következtében az utóbbi években egyre inkább a mindennapjainkhoz tartozik. A környezeti kihívások viszont az évszak fordulásával nem halványultak el, továbbra is a közvetlen jövőnket meghatározó problémakör részei.

Egyértelműnek tűnhet, hogy közvetlen és tágabb környezetünkért felelősséget érezve a környezetvédelem ügye mindannyiunk ügye. Azonban nem volt ez mindig így. A zöldgondolat egy tragikus félreértés eredményeképp évtizedekre a baloldal narratívájává vált, és ennek összetett következményeit hosszú időn keresztül megszenvedtük. Egyrészt elhitették velünk, nemzeti közösségben gondolkodó, hagyományokra építkező emberekkel, hogy a természetvédelem ügyében a baloldalnak lehet csupán szava. Hibásak vagyunk, hogy éveken, sőt évtizedeken keresztül hagytuk, a környezet megóvásának, a fenntartható fejlődésnek a gondolatvilágát magát progresszívnek mutató erők ejtsék foglyul.

Engedtük, hogy a baloldal a környezet ügyében egyetlen hiteles szereplőként artikulálja magát, és a rendszerváltozás utáni Magyarországon monopolizálja a zölddiskurzust. Engedtük, hogy milliókkal hitessék el, miszerint a környezetvédelem egyetlen érvényes útja olyan globális áramlatokba bekapcsolódni, amelyek a környezetünk féltő szeretetét alantas politikai célokra, egy utópisztikus társadalom megformálására hasznosítják. Az a Greta Thunberg-féle fundamentalizmus uralhatta a közbeszédet, amely jellegét tekintve inkább újkommunista hevületnek hat, mint valós természet­védelemnek.