Sci-fi karácsonyra

„A kicsit (nem kicsit, NAGYON) bizarr cím részben azt jelzi, hogy a most is dúló háború egyre inkább egy horrorisztikus sci-fi képét idézi fel. Másrészt viszont a sci-fi kérdését felidézve, talán így, karácsony táján lecsendesülve érdemes eltöprengeni olyan dolgokon is, amelyeket az életüzemeltetés neurotizált hétköznapjai során aligha lennénk képesek gondolkodásunk tárgyává tenni.

Ezek egyike, hogy vajon miért van az, hogy a sci-fi történetek nagy része ugyan a távoli jövőben játszódik, és a technoevolúció felfoghatatlanul magas szintjein, ahová legfeljebb csak a szerzők csapongó képzelőereje juthat el, az ember mint lelki, erkölcsi, szellemi energiaörvény, pontosan ugyanolyan szánalmasan és önpusztító módon alantas, mint a mai emberiség. Szóval, hogyha a technológia csodáinak elképzelt jövőképe gyökeresen eltérőnek mutatja a késő korok világát, miért éppen csak »az«, amiért az egész technoevolúciós versenyfutás zajlik, tehát maga az ember, marad tökéletesen ugyanolyan, mint a mai valónk.

A szerzők képzelőereje mond csődöt, vagy képzelőerő még csak volna, de olyan kockázatos vállalkozás ma az ember jövőbeli szellemi önazonosságát elgondolni, hogy a szerzők inkább maradnak a mai verziónál? Vagy eleve az a feltételezésük, hogy az ember semmit sem változik a távoli jövőben sem, esetleg azért, mert ma sem vagyunk mások, mint a tízezer évvel ezelőtt élt elődjeink? Ha a képzelőerő hiánya a döntő, akkor valóban érdemes elgondolkodnunk azon a kognitív csapdán, hogy vajon a »mai eszünkkel« képesek lehetünk-e egyáltalán arra, hogy ezzel az eszünkkel egyáltalán elgondolkodjunk azon, hogy milyenek lennénk, ha egészen mások lennénk. Ez nagyjából olyan, mintha egy álmunkban szereplő lény ott, az álmunkban arra tenne kísérletet, hogy elképzelje azt a valóságot, ami az álmunkon túl létezik, de számára örökre elérhetetlen.”

Nyitókép: YouTube