„Hitler eleve utált bennünket” – volt egyáltalán esélyünk a világháborúban?

(nyitókép és fényképek: Holla Dániel / MCC)

Tabudöntögető, mítoszromboló beszélgetésre került sor az MCC szervezésében Pritz Pál, az MTA doktora és Szakály Sándor, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója között. A beszélgetést az MCC Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának oktatói, Pócza Kálmán és Gali Máté vezette, és szám szerint az ötödik volt e beszélgetéssorozatok sorában; volt már vita a honfoglalásról és az eredetünkről, a mohácsi csatáról, az 1848-49-es szabadságharcról, az 1918-19-es impériumváltásról Trianonostul, s most a második világégésről.

Kényszerpálya vagy mozgástér? – tette fel Gali a kérdést, felidézve Ránki György 1983-as, a Valóság című folyóiratban megjelent Mozgástér és kényszerpálya című vitaindító írását, amely éppen a Duna-völgyi kis népek lehetőségeit írta le a német és francia érdekszférákban – kérdés, Magyarországnak milyen helyzete volt, és volt-e reális esélye letérni ezekről a kényszerpályákról.

Pritz Pál a német gálya melletti magyar sajka allegóriájával szemléltette a geopolitika és a nemzetpolitikai körülmények miatt beszűkült mozgásteret.

és ezt a mozgásteret jelentős mértékben beszűkítette sok minden más, amiknek voltak külpolitikai és belpolitikai okai is” – fogalmazott. Szakály egyetértve hozzátette: az egész meghatározottság oka a trianoni békediktátum, s Magyarország lehetőségei innentől kezdve – például az 1927-es olasz-magyar együttműködés vagy az egész versailles-i békerendszer revíziójának 1934-es felvetése – addig mennek, amíg erre a nagyhatalmak lehetőséget teremtenek. Ez 1941-ig táguló lehetőségeket jelent, 1938-ban négyhatalmi megállapodással tér vissza a Felvidék déli része – majd az utána következő pályáról viszont már lehetetlenség volt leállni. „A kis országok igyekeznek azokhoz a nagyhatalomhoz igazodni, amelyek őt is támogatják, a két háború között ez Olaszország és Németország volt”.

A kérdésre, hogy akár angol-francia segítséggel is ment volna-e a revízió, Pritz kimondta: ahogy a berlini fal felhúzásából is kiderült, soha semmi nem tart örökké, bár „a hatalomnak a birtokában nagyon szeretik az emberek úgy gondolni, hogy ez most már így marad”. S 1918-20-ban nem mert volna senki szembemenni itthon a revizionista magyar közvéleménnyel. Pritz mondhatni, tabudöntő módon kijelentette: „sok kutatás után jöttem rá, hogy a Berlin-Róma tengely az valójában soha nem létezett”, mert Mussolininek nem felelt meg Hitler, csak az etiópiai kalandja után fogadta el az Anschlusst, vagyis Ausztria bekebelezését. „Persze nekünk a Ciano, meg a Mussolini sok szempontból kedvezőbb volt emberileg, mint Hitler.

magát a rendszert is utálta, és a magyarságról sem volt jó véleménnyel, egy kivétellel: el volt bűvölve Budapesttől” – fogalmazott Pritz.

A mi tragédiánk (vagyis a megítélésünké – a szerk.) pedig az, mondta, hogy Hitler, aki „egy zseniális fickó volt, akinek szörnyű dolgai is voltak”, faji alapon politizált. A magyarok zöme pedig nem ideológiai okokból „tapadt” Németországhoz, s volt angolszász orientációra is igény. De a nagyhatalmak nem voltak hajlandóak az Első Bécsi Döntés utáni revíziós eredményeket, Churchill meg is mondta, „a háború alatt mi semmifajta területi változást nem ismerünk el”, ekkor már a németek próbálják meghódítani egy gyilkos légiháborúban a szigetországot, így az angolszász orientációra már nem volt esély.

Valóban nem eszmei, hanem egyszerű külpolitikai és gazdasági érdekből kért segítséget az akkori Magyarország a hitleri Németországtól, miután „reménytelen volt a britekkel és a franciákkal dűlőre jutni”, akik a Párizs-környéki békék elkötelezettjei voltak – mutatott rá Szakály. Az első bécsi döntés a négy nagyhatalom jóváhagyásával történt, közben az osztrák közvélemény által korántsem nehezményezett Anschluss miatt mi is határossá váltunk Németországgal.

Közben Kárpátalja visszacsatolásakor „sincs különösebb ellenvetés a nyugati nagyhatalmak részéről, és az ő egyetértésükkel esik szét az akkori csehszlovák állam is” – mondta, közben Róma és Berlin támogatta Magyarország a revíziós céljai elérésének egy részét, amit a magyar társadalom szinte minden rétege támogatott. Ami a második bécsi döntést illette, ott azonban már eleve megvolt a román igény Észak-Erdély visszaszerzésére – emlékeztetett Szakály.

Itt Pritz visszautalt az 1867-es kiegyezés értékére „a kuruckodással” szemben, egy kedvező politikai szituációban, amikor Bismarck maga javasolta Ferenc Józsefnek. Ahogy a kétosztatú Monarchiában a társnemzet ország, a magyar miniszterelnök, Tisza István előbb ellenezte a háborúba belépést 1914-ben, majd német nyomásra belement.

– szemben a magyarral, amely már ekkor nemzet, az osztrákok „nem voltak az, és ők tulajdonképpen pénzért simán lemondtak volna a függetlenségükről”.

Amikor eljött a nemzetiszocialista Németország Ausztriáért, „amikor Hitler bevonult 1938 márciusában, akkor a Heldenplatzon több volt a fák ágain az ember, mint a veréb”. Aztán persze a vereség után mindennek a társadalmi tartalma átalakult, jött az 1955-ös államszerződés, ami a szerencsés osztrákoknak meghozta a függetlenséget – mondta.

Vagyis az utolsó jelentős mozgásterünk a dualizmus idején volt, a két világháború között már alig? – tette fel a kérdést Pócza.

Szakály illusztrálásképpen felidézte Bárdossy László miniszterelnök szavait a német-magyar szövetségkötésről: nem az a kérdés, hogy mi szeretnénk-e szövetséget kötni, hanem az a kérdés, hogy a németek akarnak-e velünk. Ez nagyjából leírja a lehetőségeket.

Pritz rámutatott, Olaszország nem volt egyenrangú Németországgal vagy Franciaországgal, „s volt itt egy brit világbirodalom, Hitler pedig csodálta az amerikaiakat és a briteket, de utóbbiról úgy vélte, meg van verve az úgymond zsidó plutokrata befolyás alatt lévő Churchill-lel, ő viszont egy kollaboráns brit kormányt akart”.

Hitler hat hét alatt „elintézte” Franciaországot, ahol megalakult a kollaboráns Vichy-kormány, és bár az ellenállás történetét erőltetik utóbb ideológiai alapon, az együttműködés a kutatások szerint jókora volt, annyira, hogy de Gaulle-nak sem volt könnyű a helyzete emiatt.

Kassai bombázás és hadba lépés: lehetett volna kicsit megfontoltabb a politikai vezetés? Megtartható lett volna a világháború első két évének semleges politikája? – kérdezte Pócza.

Szakály rámutatott: a hadba lépés előtt volt egy fegyveres konfliktus nevezzük Magyarország és a szétesett Jugoszlávia között – az 1941. április elsejei legfelső honvédelmi tanács ülésén megfogalmazottak szerint –, ezt betartva vonultak be a honvédek, de csak az egykori magyar területekre. „Németország nem számolt Magyarországgal a Szovjetunió háborúban, Hitler úgy volt nagyjából ezzel, hogyha mi kérünk valamit a magyaroktól, azonnal viszont kérnek” – mondta ki a történész, szemben a románokkal, finnekkel és a lelkesen csatlakozó szlovákokkal. Ugyanakkor

Feltételezték, az is véget ér pár hónap alatt, akár csak európai területek német elfoglalásával, akár másképp, „és a németek mellett ott masíroznak a románok és a szlovákok” – és felmerül majd a kérdés Berlinben, hogy miért tartsanak meg területeket a magyarok, amikre ők is igényt tartanak? – mutatott rá Szakály. Hozzátette, egyébként is addig lehetett volna húzni a hadba lépést, amíg a németeket meg nem állítják Moszkva előtt. A honvéd vezérkar célja „megtartani az erőnket és csak végső esetben odaállni valamelyik oldalra”, ugyanakkor cél a – német szövetségben – visszaszerzett területek megtartása is, és így nem lehetett nemet mondani a német kérésekre. Kassa lehetőség volt belemenni, „s eddig senki nem cáfolta meg azt, hogy szovjet gépek támadtak volna”. Bárdossy egy Teleki-féle politikát próbált továbbmenni.

1922-ben Bethlen miniszterelnökségi rendelettel visszahozza a nyílt szavazás rendszerét, közben „számos esetben a demokrácia is lehet nem szerencsés dolgoknak a nyitánya” – fogalmaz Pritz. Amikor ezen Teleki enyhít, az 1939-es választásokon a nyilasok ennek révén szereztek kilencszázezer szavazatot – érzékeltette a belső küzdelmeket, Miközben a keresztény középosztály katonai diktatúrával akarja megoldani a problémát, Bethlen a Tisza-féle Magyarországot akarja modernizálni a feudális eredetű nagybirtok és a döntően zsidó származású nagytőke bázisán. „Mindig derülni szoktam, amikor előadják a numerus clausust első zsidótörvényként, mert hát az finoman szólva is sokkal keményebb história lett volna” – és ehhez volt ez eszköz, a népi írók viszont nem kedvelték Bethlent a földosztás elmaradása miatt.

Gali is kérdezett: milyen volt a Magyar Királyi Honvédség állapota, felszereltsége, hogyan működött megszállóként? S a válasz nem egyszerű. Mint Szakály kifejtette, az első hadsereg, a Kárpát-csoport 80 ezer fője megkapta az akkori magyar királyi honvédség egyik legjobban felszerelt, korszerű, páncélosokkal, gépkocsikkal ellátott seregtestét, a gyors hadtestet, de magyar fegyverzettel, „ami a némettel, de még a szovjettel se összevethető”. Az olasz beszerzések – mint az Ansaldo harckocsik – rosszul vizsgáztak, „előrenyomuláskor egy zöldborsóföldben megálltak, mert az indák rátekeredtek a görgőikre”. Így a németekkel nem tudtak lépést tartani, így csak a gyorshadtest ment tovább a németekkel, a zöm megszálló feladatokat, főleg vasútbiztosítást látott el. Partizánok már ekkor is voltak,

Szakály kérdőre vonta a Krausz Tamásék NKVD-bizottságok jelentésein alapuló kötetének hitelességét, amelyben „az egyik oldalon azt olvassuk, hogy X.Y. fejőnőt a magyar katonák megerőszakolták, meggyilkolták, majd pár oldallal később ugyanez – a meggyilkolt, megerőszakolt személy – előkerül és vallomást tesz egy ügyben; azt is megtudtuk, hogy a magyarok több traktort raboltak, mint amennyi a Szovjetunióban volt”. Szakály rámutatott: a német vereségek kezdetén felértékelődött a magyar haderő, és Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök hiába tárgyalt keményen Keitel tábornaggyal, aki az egész magyar haderő bevetését követelte, kompromisszumot kellett találni.

Így állt fel kilenc dandárból, egy repülőcsoportból és egy rögtönzött tábori páncélos hadosztályból a Második Magyar Hadsereg, úgy, hogy a németek ígérték, felszerelik. Fel is szerelték, de főleg zsákmányolt belga és francia fegyverekkel, mert nem tudtak jobbat adni. Az egész országot terhelték a bevonulások, kivéve a román határ menti hadtesteket, „mert nem tudhatták, hogy ha kimegyünk, a románok mit tesznek”, a hadsereg pedig életkorban és állományban leképezte a Honvédség egészét.

„1942. április 11-én megindul ez a hadsereg, és akkor Szombathelyi kiad egy parancsot, amiben azt mondja: kötelességévé teszem minden parancsnoknak, hogy takarékoskodjék a magyar vérrel” – emlékeztetett a történész, miközben senki nem tudta, mi lesz a hadsereg feladata: megszállás vagy támadás a nagy német hadműveletben? Hogy utóbbi, azt Jány Gusztáv csak májusban tudta meg. „Nem rablóhadjáratban vett ez a hadsereg részt, bármit is írtak róla az ötvenes években; a kép, amit meg akarnak rajzolni arról, hogy milyen gonoszak voltak a magyar katonák, rosszabbak voltak, mint a németek, ez nem fedi a valóságot”.

Ahogy az sem, hogy ne kaptak volna meg mindent, amit a hátország adni tudott, mármint amit ki tudtak vinni az egy darab sínpáron vagy lovakkal. Utóbbiak húzták a tüzérségi eszközöket, és az 1943. januári szovjet áttörésnél a rettenetes hideg miatt ezek lóteleltető állomásokon voltak, 20-30 kilométer távolságban a fronttól, így a lövegeket sem lehetett mozgatni. S ami lényeges, 200 kilométeres vonalra jutott 200 ezer főnyi katona, „de nem minden méteren állt egy katona, 8-10 kilométeres érsek voltak, ahol nem állt senki”, kiegészítő erők és német támogatás nélkül várták a szovjeteket. „Jány maga kérte felmentését, mert megoldhatatlannak tartotta a feladatot”, de ezt nem engedték.

28 ezer hazavitt sebesült és 26 ezer hadifogoly – utóbbiak zöme szintén elpusztult – volt a veszteség.

Pritz szerint viszont „az a Kállay Miklós, akivel szerencsénk lett volna Teleki után miniszterelnökként Bárdossy helyett, nem jól mérte fel a helyzetet a megszállás kapcsán: olyan fába vágta a fejszéjét Hitler, ami senkinek nem sikerülhet; a Führer katonai sikerei birtokában mégis megpróbálta, ez lett a mi szerencsétlenségünk”.

Közben a megszálló tevékenység kapcsán sem érzékelték a németekkel a nagy bajtársiasságot, simán összeverekedtek egy meleg helyért. Közben hatalmas területet kellett ellenőrizni kevés emberrel, amit a németek irgalmatlanul és – a francia területekre vonatkozó viszonylagos kegyetlen, de valamiféle megszállási jogot betartó megszállással szemben – hatalmas embertelenségek történtek, amikből sok mindent a magyarokra is kentek a németek. Pritz egyetértett, hogy súlyos forráskritikai problémái vannak Krauszék könyvével, ugyanakkor az 1958-ban „rablóháborút kiáltó” Horváth Miklóst kérte, ne tekintsék történésznek, mert úgy szerzett fokozatot, hogy a bíráló bizottsághoz pisztollyal ment öngyilkossággal fenyegetni.

Szakály szerint 1943-ban a Második Hadsereg vereséget szenvedett, kivonják, megszálló erőkké alakul. 1943-ban Olaszország kivált a háborúból, és Magyarország és Nagy-Britannia is egy előzetes megállapodásra jutott, miszerint, ha nyugati szövetséges csapatok érik el Magyarország határait, a magyar honvédség abbahagyja a harcot, ezért volt kecsegtető a német ajánlat, hogy a magyarok a Szovjetunió helyett a Balkánon teljesítsenek megszálló feladatokat mert oda vártak nyugati partraszállást. Ekkor még nem tudott volna hazánk kilépni – amíg ellenséges haderő nem érte el a határt senki se – se az olaszok, finnek, románok – nem tudtak kiugrani. '43 novemberében Berlin eldöntötte Magyarországot geopolitikai szempontból nem szabad engedni kilépni. Inkább a magyar magatartás okozta mindezt, semmint a normandiai partraszállás kapcsán az angolszász manőverek.

„A balkáni csere német csapda volt” – mondta Pritz – Teheránig ugyanis nyitott kérdés volt, hol legyen a második front, és Churchill a Balkán mellett kardoskodott. Azonban az amerikaiak nem szerettek volna ismét brit hegemóniát, ezért „Amerika és Sztálin elvtárs nagyon szépen összeszövetkeznek, hogy ne legyen balkáni partraszállás”, így alakul a nyugati partraszállás, zárójelbe került, és egyértelmű lett, hogy Kelet-Európát a szovjetek fogják hegemonizálni, noha a szovjet nagyhatalom fejletlenebb társadalmi és politikai és mindenfajta civilizációs berendezkedéssel rendelkezett,

Elvesztette 1944. március 19. után Magyarország a szuverenitását, korlátozva lett, vagy nem is vesztette el? – Gali keményen belehelyezkedett a kérdésbe.

Szakály szerint korlátozták, hiszen az államfő a helyén maradt, részben Szombathelyi kérésére, működik az Országgyűlés, de a tejhatalmú megbízott Vesenmayer nélkül nem lehet Magyarországon politizálni; a döntések, amik március 19. után megszületnek, befolyás és nyomás alatt születtek és nem magyar érdeket szolgáltak.

Sztójait azonban Pritz nem tartotta okosnak. „Berlinben a magyar követ folyamatosan megsértette Göringet: 1935-36-ban Kánya Kálmán külügyminiszter egyik kedvenc szórakozása volt, hogy a berlini magyar követségre zsidó származásúakat küldött, ezzel bosszantva a németeket”. A történész szerint nagyon sokan nem tudják elfogadni a ténykérdéseket, például, hogy a magyar államnak 1944. március 19-ig volt akkora autoritása, hogy a magyar állampolgárságú zsidó származásúakat még németek által megszállt területről is ki tudtak menteni,

Ahogy a német megszállással szembeni ellenállás kapcsán közkézen forgó kritikákra is reflektált a két történész. Szakály kifejtette, a magyar tisztikar és a többi nem volt túl jó véleménnyel a szovjetekről, Katynnal tisztában voltak. A németek nem minden szempontból úgy viselkedtek, mint általában egy megszálláskor, inkább kollaborációt vártak el. Meg is ígérték: ha bizonyos belpolitikai változások leszne,k akkor békén hagynak bennünket. Idézte egy idős ismerősét, aki a kanizsai laktanyában aludt rég, s ő megélte még a bevonulást; nem volt bevethető erő Magyarországon; mert a Szovjetunióban szolgáltak. Pritz pedig rávágta: nézzük meg a térképet, Magyarországon milyen ellenállást lehet kibontakoztatni.