Ami Nyugaton történik, egyszerre nevezhető változásnak és hanyatlásnak – Várszegi Asztrik a Mandinernek

Mi történik egy „asztrikológián”? 

Évtizedekkel ezelőtt egy diákom alkotta meg a kifejezést. Nálunk vendégeskedő fiataloknak tartottam előadást, beszéltem nekik a bencés karizmáról, Pannonhalma történetéről. A vendégek épp az Asztrik-terembe tartottak – amit nem rólam neveztek el (nevet)  –, a fiaink pedig megkérdezték tőlük, hová sietnek. A válasz hallatán; „Asztrik atya tart előadást!”, egyikük odabiggyesztette: „Akkor asztrikológiát fogtok hallgatni!”. Mindig törekedtem arra, hogy szakmai biztonsággal adjam át a tudást, olyasfajta teljességben, hogy az szolgálhassa a hallgatóimat, a fiatalokat: hogy a tanórák szóljanak az életről is, sorsokról, elkötelezettségről. Ennek a teljességre való törekvésnek a foglalata lett az asztrikológia a gyerekek körében… 

A teljességre törekvésről a könyvtára is árulkodik. Ha jól látom, épp Vlagyimir Putyin Oroszországáról olvas könyvet… 

Kettőt is! 

Fontosnak tartja, hogy naprakész legyen világpolitikai eseményekben?

Szerényebben fogalmaznék: próbálok tájékozódni és megragadni a motivációkat. Oroszország sorsa sem mindegy, amit okoz, az pedig még kevésbé.

A Karamazov testvérekben bemutatott szerzetesi felfogás pedig alapvető példa számomra abban, ahogy a világhoz és az emberekhez próbálok viszonyulni – nagy empátiával és szeretettel, mert Krisztust követve másként nem teheti az ember. Érdekel a nagyvilág, az emberek sorsa, és szorongat a probléma, miként tudja az ember merő önzésből tönkre tenni teremtett világát… Másrészt mindig keresem, hogyan tudok az embereknek olyan reményt és belső biztonságot közvetíteni, amely által meg tudják menteni magukat. Ezzel persze nem a Gondviselést vonom kétségbe! Jézustól tudjuk, hogy annak nyitnak ajtót, aki kopogtat, azaz nekünk is tenni kell ahhoz, hogy átmentődjünk. 

Említette a teremtett világ rombolását, a nyugati civilizáció pedig mintha élen járna az önfelszámolásban… Optimista vagy pesszimista a jövővel kapcsolatban?

Életem fele elvágyódás volt, mert a szocializmusban születtem és nevelkedtem. Annyira elegem volt már belőle, hogy

A saját rendünk történetében is látom, micsoda ártalom volt számunkra! Most épp Németországba készülök, ahol egy búcsú ünnepi szónoka leszek. Látom, mi minden történik, mégsem tudok egy rossz szót szólni rájuk, azt mondom inkább, hogy a németek és Nyugat-Európa más szocializációs és kulturális nívón létezik, ebből fakad a disszonancia és értetlenség, amit tapasztalunk. Az elmúlt harminc év nem volt elegendő ahhoz, hogy kiegyensúlyozzuk a hátrányt. Ami ott történik, nevezhető változásnak és hanyatlásnak egyaránt. 

A német egyházról leginkább a szinódusi út kapcsán hallunk. Prédikálhat ott még arról, hogy „Isten az embert férfinak és nőnek teremtette”? 

Anélkül, hogy bárkit megbántanék, lássuk tisztán, hogy itt azért egy kisebbségről és egy civilizációs eltévelyedésről van szó! Más méretben és módon, de minden hanyatló civilizációnak kísérőjelensége volt ez a történelem során, de akik ismerik a történelmet, azt is tudják, hogy nem ez fogja meghatározni a jövőt – persze bizonyos szempontból még rettenetesebb lehet az, ami majd fogja. Talán Habsburg Ottó mondta, hogy amikor repülőn érkezik Európa fölé, látja a katedrálisokat, templomokat, de ha majd mecseteket fogunk látni…! Ez legalább akkora probléma! Egyik utazásom során egy ázsiai országban elbeszélgettem a helyi apostoli nunciussal (a pápa nagykövete – a szerk.), aki azt mondta: „Asztrik, nekünk újra kell tanulnunk az egyház történelmét! Nyugat most bűnhődik azért, mert évszázadokon keresztül hatalmon volt!” Ázsiában mindig kisebbségben volt az egyház, de megtanulta a túlélés szabályait és ma is evangelizál. Azt kell megtanulnunk tőlük, hogyan kell kisebbségben élni. Hozzászoktunk ahhoz a világegyházhoz, amit most mindenképp meg akarunk tartani, de nagyon nehéz az általunk vélt egységet a jelen formájában megőrizni… Nagy átalakulás előtt állunk; az evangélium nem vész el, ilyen veszély nem fenyeget, de a nem hatékony struktúrák fenntarthatatlanok. 

Újra kell szervezni a következő időszakban Európa intézményes egyházát?

Azt gondolom, hogy igen. 

Van javaslata is arra, hogy miképpen? 

Próféta nem vagyok, de látom, hogy a közösség érdekében struktúrára szükségünk van. De az nem lehet mesterséges; arra kell tekintettel lennie, hogyan alakul a közösség maga. A diocesis, az egyházmegye fogalma a római közigazgatásból került át az egyházi struktúrába és a mai napig velünk él.

Végső soron semmi nem a struktúrákon múlik, hanem azon, hogy belül mi van. „Az új bor új tömlőbe való”, tanít az Úr, a jeleket pedig fel kell ismernünk. A minap roma közösségbe mentem, velük töltöttem az időt és tanítottam őket – ha tetszik, asztrikológiát tartottam. Ilyenkor a püspöki gyűrűt is leveszem, hogy ne azt lássák: na, itt egy püspök, hanem azt érezhessék, egy testvérük beszél Jézusról. Ilyenkor mindig az a mottó működik bennem, hogy „Jézus a terepen”. Utána odajöttek és örömmel megköszönték, hogy végre valaki érthetően elmagyarázta a szentmise lényegét. Mit csinál Jézus, amikor nagy sokaság veszi körül? Megesik rajtuk a szíve, meggyógyítja a betegeket és hirdeti országának örömhírét. Nekünk is ezt kell tennünk! Apró dolgokat, nagy szeretettel! A kereszténység gyógyító vallás, csak ezt elfelejtettük. És ez nem azt jelenti, hogy ha keresztény vagy, nem fogsz meghalni, hanem azt, hogy a szenvedésedet, az életed irányítását kézben tudod tartani. 

Mi az Ön által sürgetett szemléletbeli felfogás-változás fő üzenete?

Jézus Krisztus Istene nem az, akit mi követünk, mi inkább egy utasító valakit tettünk istenképünkké. Nemrégiben a tékozló fiú történetét magyaráztam a szentmisén két osztálynak. Elhiheti, kamaszoknak nehéz. De azt mondtam: a Jóisten nem sarki rendőr, aki figyel, mikor vághat oldalba a gumibotjával, hanem utánad megy, lehajol hozzád, felkarol és visszavezet a közösségedhez, önmagadhoz. Utána levelet kaptam az egyik fiataltól, aki megköszönte mindezt. Élvezem, hogy szabadon kísérletezhetek az evangéliummal, látva, milyen csodálatosan hat, ha nem félünk tőle! 

Azt mondja ezzel, hogy a kereszténység nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés?

Pontosan! Élesztő, forrásvíz, mécses...!

Lámpás, amit nem szabad elrejteni…. Ugyanakkor épp a népszámlálás kezdetén vagyunk, aminek során – kéri is az egyház – megvallhatjuk keresztény hitünket. Ezek szerint mégiscsak van itt egy mennyiségi aspektus!

Egész életemben megkaptam azt az ajándékot, hogy nagyon komolyan tudtam venni Jézus felhívását: „Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom Mennyei Atyám előtt!”. Ez a családban, a marxista-ateista iskolákban, a magyar néphadseregben és máskor is mindig erőt és irányt adott.

A püspöki kar is kéri, de alapvető keresztény követelmény, hogy hitünket megvalljuk. 

Abban az esetben is, ha a válaszadás anonim, sőt, sokan online fogják kitölteni az íveket, azaz még kérdezőbiztos előtt sem vallhatnak hitükről?

Ez esetben is elvi kérdés, hogy megvalljam katolikus hitemet! És érdemes pontosítani is: aki római katolikus, az a rendszerben a katolikus (római katolikus) opciót választhatja, a bizánci rítusú hívek a katolikus (görögkatolikus) lehetőséget, akik pedig másik közösséget, illetve rítust képviselnek, mint például az örmény vagy kopt katolikusok, azok a Magyar Katolikus Egyház opciót választhatják ki. De mindenképp valljuk meg, hogy katolikusok vagyunk! 

Fotók: Mandiner/Ficsor Márton