Washington diktál, Von der Leyenék szóvirágokkal lepleznek, Európa meg didereghet egész télen – Galló Béla a Mandinernek

„Maximalizáljuk az Oroszországra gyakorolt nyomást, ugyanakkor minimalizáljuk a minket és partnereinket világszerte érő járulékos károkat” – ígérte Ursula von der Leyen EB-elnök a szankciókkal kapcsolatban még májusban. Nos, sikerült a terv? Mennyire vagyunk – mint azt a magyar kormány gyakran sugallja, sőt olykor kifejezetten állítja – „csőbe húzva”, átverve ezen a vonalon?

Zajlik még a háború? Zajlik, sőt az intenzitása növekszik, és még eszkalálódhat is. Orosz részről taktikai atomfegyverek bevetése sem kizárt, annak minden kiszámítható és kiszámíthatatlan következményével együtt. Nőnek az európai energiaárak? Igen, drasztikusan. Magas az európai infláció? Magas. Emelkednek a megélhetési költségek? Emelkednek. Tömegek tüntetnek a francia, a német, az olasz, a spanyol stb. városok utcáin? Tömegek. És akkor hol van még a tél, amit az európai emberek hosszú évtizedeken át mindeddig jól fűtött szobáikban „vészelhettek át”? Mostantól kezdve nyugodtan elhagyhatjuk az idézőjelet, mert

Politikusaik azt tanácsolják, csökkentsék a lakások hőmérsékletét, ne fürödjenek annyit, ruháikat ne mossák, inkább szellőztessék ki. Változtassanak életmódjukon, billenjenek ki eddigi komfortjukból, különben jönnek az oroszok…

Ha ez a minimum, ahogy Ursula von der Leyen májusban ígérte, akkor milyen lehet szerinte a maximum?

Törvényszerű, hogy a nyugati középosztály egyre idegesebb. Jobban fél a közelgő hidegtől és a közvetlenül jelentkező, komplex áremelkedésektől, mint a távoli oroszoktól. És senki sem tudja, pestiesen szólva, hogy mikor és hol borul ki a bili. A mérleg másik serpenyőjében meg ott van az a tény, hogy Oroszország nem rogyott térdre az energia-szankcióktól. Bevételei látványosan nőnek, hiszen árat is emelhetett, piacot bővíthetett. Visszafelé sült el a szankciós puska, ezt egyre kevésbé lehet sikernek kommunikálni. Brüsszel ennek ellenére a szokásos uniós agitprop jegyében cselekszik: kinyilatkoztat.

Politikai tévedését ráadásul abba a tágabb, civilizációs összefüggésrendszerbe illesztené, miszerint az energiaforrásokkal általában takarékoskodni kell. Józan ésszel ezt nem is vitatja senki. Csakhogy a szóban forgó szankcióknak semmi köze nincs a civilizációs takarékoskodáshoz. Most mindenekelőtt az orosz energiaforrások mellőzendők – elsősorban az amerikai geopolitikai érdekek miatt. Az USA sosem szerette, ha az európaiak és az oroszok energetikailag jóban vannak. Putyint, ha már belelépett az ukrán csapdába, most minden áron el kell szigetelni, vegyék csak meg az olcsóbb orosz gáz és olaj helyett a jóval drágább amerikai energiát az európaiak. És lám, veszik is.

Ez az igazi „csőbe húzás”: Washington diktál, Brüsszel bólogat. Von der Leyenék ígéretes szóvirágaikkal azt lepleznék, hogy Európa nemcsak az oroszok, de az amerikai geopolitikai érdekek miatt is didereghet.

Szijjártó Péter pár napja egyenesen azt mondta: az európai gazdaság nem egyszerűen lábon, hanem tüdőn lőtte magát.

Nem lévén külügyminiszter, én ezt a lövést kicsit lejjebbre helyezném el: a derékszíj alá, de még a térd fölé. A „járulékos kár”, amiről von der Leyen beszél, valójában elemi kár, és még csak kárenyhítő „európai biztosítás” sincs mögötte. Az energiaprobléma köztudottan a dominóelv alapján rombol, a gazdaság és a társadalom minden szegmensét érinti. A tömegreakciók, valamint a gazdasági összeomlások réme a tagországok regnáló kormányait mintha máris ébredezésre kényszerítené. Macron barátságtalan gesztusnak minősíti a magas amerikai energiaárakat, Scholz a többi tagállam rovására gigászi német mentőcsomagot akar – nota bene, a németek így viselkedtek már a 2008-as pénzügyi válság idején is –, magyarán minden kormány a saját forró krumpliját hűtené.

Kontinensünk évszázada tartó világpolitikai lejtmenete, pontos képzavarral élve, a tetőfokára hág. Gyengül az európai versenyképesség, gyorsul a technológiai lemaradás, béna óriássá válhat a több mint 500 milliós európai piac. Nő a munkanélküliség, miközben a behívott migránsok sokasága tovább duzzasztja a munkaerő-kínálatot. Hogyan lehet ebből erős Európa? Sehogy. Ami pedig a biztonságpolitikát illeti, az unió katonailag nulla, na, jó 0,1 – szóval minden lényeges dimenzióban véglegessé válik az amerikai-európai csendőrpertu. Ők tegeznek minket, mi magázzuk őket, de muszáj mögéjük besorolni, mert a fő ellenség úgymond Oroszország, illetve valójában Kína. Joe Biden egy gazdasági fórumon nemrég azt találta felolvasni, hogy Amerika most olyan lehetőség előtt áll, amilyen száz-százhúsz évenként talán egyszer adódik a történelemben.

Ezt a pillanatot éljük most, miközben a világ Amerikán kívüli része ennek keményen ellenszegül. Pontosan értik, mi a helyzet és mi a tét. Megoldatlan globális problémák tömkelege torlódik egymásra, szűkülnek a fenntartható életterek. Ezen a romló bázison új globális hierarchia van kialakulóban, ám ennek kialakítása és ennek nyomán a világ újrafelosztása mindig roppant veszélyes ügy. Ukrajna mindebben csupán fontos mellékhadszíntér, katalizátor, mint amilyen Szerbia volt az első világháború kezdetén.

A kormányzati kommunikáció az utóbbi pár hétben gyakran használja a „szankciós infláció” kifejezést. Az ellenzék az ebben rejlő állítást – hogy tehát direkte a Nyugat által Oroszországra kivetett szankciók okoznák a jelenleg tapasztalható súlyos inflációt – ostobaságnak, sőt nagy hazugságnak tartja, egyebek közt arra hívva fel a figyelmet, hogy a kormány már akkor kénytelen volt élelmiszerárstopot bevezetni, amikor szankcióknak még híre-hamva sem volt.

Válasszuk ketté, ami a valóságban is kettő. A kormány gazdaságpolitikáját lehet kritizálni, vitatkozni rajta, a közgazdász szakma ezt meg is teszi. Ám ettől a „szankciós infláció” még tény, és nem is csupán Magyarországot érinti. Minden ellenkező híresztelés politikai kijelentés, ami nálunk persze elég súlytalan. Itt idestova lassan másfél évtizede csupán sporadikus halmazállapotú, alternatíva-képtelen ellenzék létezik, amelynek két fegyvere van. Az egyik, hogy túloznak, nagyot mondanak, csúsztatnak, „mediatizálnak” csak azért, hogy odafigyeljenek rájuk. Nem a valóságból, hanem a vágyálmaikból indulnak ki. Szerintük minden rossz, amit Orbánék csinálnak, s ez a hibásan rögzült beállítódásuk vezetett a kétharmados parlamenti fiaskókhoz.

A másik fegyverük a nyugati főárammal való totális és kritikátlan azonosulás. Ettől remélnek – és kapnak is – anyagi muníciót. Ugyanakkor kidobott nyugati pénz ez, még akkor is, ha a kormány helyzete jelenleg kétségkívül minden eddiginél nehezebb. Ráadásul Brüsszel jelenlegi föderatív vezetése, a zavaros nemzetközi állapotokat kihasználva, Lengyelország és Magyarország kormányát mihamarabb le akarja venni az önrendelkező – szuverenista – ellenállás európai térképéről. Különösen az olasz választások után lett ez számukra aktuális. Egy olasz–lengyel–magyar hármas a maga majdnem 110 millió fős tömbjével már komoly blokkoló potenciálja lehet a föderalista terveknek, még ha egy ilyen összefogás persze nem is automatikus, lévén a szuverenisták szintén érdektagoltak. A magyar ellenzék mindenesetre szívesen szörfözget ezen a föderalista – és a mai USA vezetése által is gerjesztett – hullámon, csakhogy minduntalan elhasal rajta.

A hazai ellenzék – és a Nyugat óriási része – ugyanakkor makacsul állítja, hogy igenis a szankciós politika jelenti az egyetlen olyan eszközt, amellyel Oroszország ukrajnai inváziója megállítható, vagy legalábbis fékezhető. Aki tehát lemond erről az eszközről, az – e logika szerint – hagyja Oroszországot győzni, és ettől várja a válság megoldódását. Erről mit gondol? Vajon nem lehetséges, hogy lényegében tényleg csak hagyni kellene, hogy Oroszország mintegy „elvégezze a dolgát”, aztán mehet minden tovább a korábbi kerékvágásban?

A modern históriában nemigen léteznek sikeres szankciók, Napóleon sem érte céljait Nagy-Britannia blokádjával. Túl sokszereplős, túl bonyolult már a világgazdaság, mindig akad aktor, akinek lehetősége van a szankciókat kijátszani. Arról nem beszélve, hogy az USA miközben szankcionálja az oroszokat, bizonyos ritka fémeket, ásványi anyagokat változatlanul vásárol tőlük.

Ehhez amerikai-orosz tárgyalásokra lenne szükség, s akkor Ukrajna kiszolgáltatott népe nem vérezne tovább.

Az oroszok érve, hogy a NATO feléjük terjeszkedik, valós állítás, ám az agressziójuk ettől még agresszió marad. Történelmileg az ukrán háború még a globális kompetenciájú szovjet birodalom széthullásának kései fejleménye, és Putyin, mentve a menthetőt, ha nem is ezt a globális kompetenciát – ahhoz nincs elegendő ereje –, de legalább az orosz regionális-nagytérségi viszonyokat, a „gyerzsavnoszty” érzetét akarja valamelyest reparálni. Ennek része Ukrajna oroszok lakta régióinak megszerzése, továbbá az ukránok semlegesítése.

Nem túl szimpatikus törekvés – mondhatná erre valaki.

Egyáltalán nem szimpatikus. De volt-e valaha olyan nagyhatalmi törekvés a történelemben, amely az agresszoron és szövetségesein kívül másoknak is vonzó? Aligha. Ettől azonban az ilyen törekvések még geopolitikai realitások. Ukrajna, mint az Oroszország szíve felé vezető, seregeket könnyen áteresztő síkság, régóta tárgya az orosz geopolitikai félelmeknek. Nyugat felől többször kapott innen támadást, lengyelek, svédek, franciák, németek hatoltak át rajta, ennyiben Moszkva aggodalma, párosulva a NATO mai, kiszámítottan provokatív közelségével, érthető. Csakhogy az oroszok egész Ukrajnát mégsem foglalhatják el, és akkor csupán a katonai célok tisztázatlanságáról beszélünk, a politikai kibontakozás körvonalainak hiányáról nem.

Erről kellene tárgyalniuk. Az USA morális lózungkészlete – „értékcentrikus” külpolitikája – meg azt a geopolitikai célt fedi el, hogy globális stratégiájukban Ukrajna kulcsfontosságú ország. Régi, de szívós meggyőződésük szerint globális fölényük összes potenciális gazdasági és politikai ellensúlya Eurázsiában található. Az, hogy miként oszlik meg a hatalom ezen a földtömegen, az amerikaiak szempontjából folyamatosan és szívósan döntő jelentőséggel bír. Elemi érdekük, hogy Eurázsiában geopolitikai megosztottság – ideológiai kifejezéssel szólva – pluralizmus legyen. Sem egyetlen állam, sem valamely államok koalíciója ne veszélyeztethesse az USA világelsőségét, amelynek – Washingtonból nézve – csakis a mindenki számára előnytelen nemzetközi anarchia lenne az alternatívája. Ukrajna nélkül Oroszországot az amerikaiak esélytelennek tartják arra, hogy meghatározója legyen egy eurázsiai szuperhatalmi szövetkezésnek, ezért nem akarnak tárgyalni vele. Végtére is nem amerikai fiúk harcolnak Ukrajnában, amire egyébiránt sikertelen afganisztáni kalandjaik költségeinek csak a töredékét költik, viszont a hasznuk sokkal tetemesebb.

Így áll elő az a szituáció, hogy a szankciók ugyan nem vezettek eredményre, de egyelőre távoli még az amerikai-orosz tárgyalások lehetősége, ha ugyan lesz ilyen egyáltalán.

Elképzelhetők olyan típusú szankciók, amelyek valóban fájnának Oroszországnak? Ha igen, mik lennének ezek?

Ami leginkább fájhat az oroszoknak, az a legfejlettebb katonai technikákhoz, a precíziós fegyverekhez szükséges eszközök blokkolása, ebben ugyanis Moszkva nagyon hátul kullog a nagyhatalmak versenyében. Nem láthatunk bele az ilyen irányú műhelyekbe, illetve  fejlesztési tervekbe, de a ötödik ipari forradalom nem erőssége Putyinéknak, ami a katonai szférára is kihat. Know how-ra, kooperációra szorulnának, amiről a Nyugat hallani sem akar, már létezik is az új COCOM-lista.

Kína esetleg kisegíthetné őket, mert e tekintetben is előttük jár, ám ennek megvannak a maga korlátai. Amerika megfékezésében persze mindketten érdekeltek,

Oroszország még mindig a világ második atomnagyhatalma, míg Kína – saját bevallása szerint, ami persze nem objektív mérce – hozzá képest egyelőre atomtörpe. Miért akarná az orosz arzenált mértéken felül korszerűsíteni? Szóval e téren az oroszok sarokba vannak szorítva, de ettől csak még veszélyesebbek. Fölmerülhet bennük a minél előbb visszük döntésre a dolgot, nekünk annál jobb gondolata…

Nyitókép: XXI. Század Intézet