A feminizmus örökös áldozati szerepben tetszelgése ellen

Kristina Schröder a német CDU politikusaként 2009 és 2013 között szövetségi családügyi, nőügyi, idősügyi és ifjúsági miniszter volt.

Andreas Rödder legújabbkori történelmet oktat a mainzi Johannes Gutenberg Egyetemen és a washingtoni Johns Hopkins Egyetem vendégprofesszora.

Mindketten alapító tagjai és vezetői a Republik21 think-tanknek.

Az „egyenlőtlenség” egyfajta rémképként jelenik meg a német közbeszédben. A keresztény pártok tagságának jelentős része is immár az „igazságtalanság” szinonimájaként tekint az „egyenlőtlenségre”, annak ellenére, hogy nem csupán a való élet természetes velejárója, hanem a keresztény emberkép szerves része, hogy minden ember más és más.

A különbségek ellenszereként jó ideje az „egyenjogúságot” emlegetik, amely nem az egyénből indul ki, hanem nemi hovatartozás, származás vagy nemi vonzódás alapján csoportosít, és az eredményt állítja a középpontba: a beosztások, hivatalok vagy javak arányszámok, illetve hovatartozás szerinti leosztását. Az egyenjogúsítás célja végeredményben az újragondolt rendi társadalom létrehozása.

A rendi tagolású társadalom a modern kort megelőző időszak társadalomszervezési formája volt. Ezt a XIX. században a polgári társadalom váltotta fel, ami egy újabb ígéretet hordozott: azt, hogy már nem a származás vagy egy bizonyos társadalmi csoporthoz tartozás határozza meg az egyén társadalmi megítélését, hanem sokkal inkább az egyéni teljesítmény és az elköteleződés nélküli döntés. Ez mindenekelőtt az oktatás és a pályaválasztás fontosságát jelenti. Ennek értelmében épült ki a teljesítményen és a versenyen alapuló társadalom, amely zöld utat adott a modern társadalmak lendületének, ötletgazdaságának, majd az ebből következő jólétnek.

Az igazságosságot a polgári társadalom nem az egyes csoportok képviseletében látta, hanem abban, hogy

Az Egyesült Államokban ez a vízió a „mosogatóból lett milliomos” esetével példázható, amelynek két mondanivalója is van: a társadalmi kiemelkedést hozó egyéni siker nem csupán kívánatos, hanem közösségi cél is egyben. Másrészről viszont az elképzelés mindig is álomkép volt, amelyet sohasem lehet teljességgel megvalósítani, és amelynek valószerűségét újra és újra meg kell kérdőjelezni.

Szociológiai–statisztikai csapdában a társadalom

Az Amerikai Egyesült Államokban a XXI. században a megszerzett társadalmi pozíció jelentős részben öröklődik. A középréteghez tartozó családok olyan elit egyetemekre küldik a gyermekeiket, amelyek hírneve és kapcsolatrendszere meghatározza karrierjüket. Ma már Németországban is jóval nagyobb mértékben függ a képzettséggel elért siker a társadalmi háttértől, mint ahogyan azt a polgári társadalom eszméje elfogadná.

Mielőtt elhamarkodott panaszkodásra vetemednénk, figyelembe kell vennünk azt is, hogy Németország saját sikerének lett áldozata. Az 1960-as és 1970-es évek nyugat-németországi oktatási reformja a „Felemelkedés oktatással” jelmondat jegyében zajlott. Sok helyen hoztak létre felsőoktatási intézményeket a tanulási lehetőségek kiterjesztésére, valamint csökkentették a felvételi ponthatárokat. Az oktatással elérhető társadalmi felemelkedés a fiatalok egész nemzedékének jelentett kitörési lehetőséget: a családtagok közül elsőként érettségizhettek, diplomázhattak és juthattak jól fizetett állásokhoz.

A társadalom ugyanakkor szociológiai–statisztikai csapdába is esett: a diploma nélküli családból származó és ezzel a társadalmi felemelkedést elérő egyetemi professzor lánya már nem érhetett el szüleinél magasabb társadalmi szintet. A képzettséget tekintve a szociológiai–statisztikai piramis csúcsán áll a professzori cím, amelyet már nem lehet túlszárnyalni. Apjánál tehát hiába jóval okosabb, sikeresebb és híresebb a gyermek, statisztikailag legjobb esetben is csak fenntarthatja társadalmi megítélését, vagyis még csak el sem érheti a társadalmi felemelkedést.

Fennmaradó akadályok

Az ilyen és ehhez hasonló paradox esetek mellett az oktatási reform messze nem volt általános érvényű: annak idején – majdhogynem szó szerint – a katolikus falusi kislányoknak szólt annak érdekében, hogy éljenek az újonnan épült gimnázium elvégzése által kínált új társadalmi eséllyel. A többkörös oktatási reform mindenekelőtt a német középrétegnek és főként a lányoknak vált előnyére, de sokkal kevésbé élhettek vele az alsóbb rétegek és a bevándorlók. Ezen csoportok jóval kisebb mértékben élvezhették az oktatási reformok által kínált lehetőségeket.

A reformok ellenére több olyan akadály is van, amelyet a középrétegek gyakran nem is érzékelnek: az ehhez a réteghez tartozók gyakran magától értetődőnek veszik, hogy a gyerekek középiskola után a felsőoktatási intézményekben való továbbtanulást választják. Megmutatják a gyerekeiknek a különböző egyetemeket és főiskolákat, tanácsot adnak nekik, és ismerik az ösztöndíjhoz jutás fortélyait. A diploma nélküli családok általában szkeptikusak a hosszú, kenyérkereset nélküli egyetemi évekkel szemben, gyakran nincs is pénzük a különböző egyetemek és főiskolák megismerésére, nem tudnak az ösztöndíjakról, és ha későn kapják meg az állami diáktámogatást, akkor az akár a felsőoktatási tanulmányaikat is veszélyeztetheti.

valamint a kulturálisan megszilárdult ellenérzés a tanulással és a teljesítménnyel szemben, amit egy gyermek egy ilyen családban csak kiemelkedő teljesíteni akarással képes leküzdeni – különösen, ha még a családnév is hátrányt jelent, és hiányos szocializációval kerülnek az iskolába.

A polgári igazságérzetet mélységesen sértő probléma

Napjainkban ugyan teljes joggal állíthatjuk, hogy mindenkinek minden eddiginél nagyobb esélye van leérettségizni, de gyakran csak formális esélyről van szó, amelyet Amartya Szen indiai gazdaságtudós szerint meg kell tudni különböztetni a tényleges esélytől. Szen olyan lehetőségre gondol, amely nemcsak papíron adatik meg, hanem ténylegesen is megragadható, és ezek a valós esélyek hiányoznak a társadalom hátrányos helyzetű rétegei számára.

Ez velejében sérti a polgári igazságérzetet, mert az egyenlőtlenséget akkor fogadnánk el, ha az a szabad akarat vagy az eltérő teljesítmény eredménye lenne. Az érthető módon eltérő eredményeket azonban azonos feltételekkel indulva fogadjuk el.

Csak úgy lenne megelőzhető, hogy a professzorok gyermeke már a családi asztalnál megtapasztalja a magasabb képzettség jelentését, ha a gyerekeket már fiatal korban teljesen kivonnák a szülők hatásköréből. Az ilyen jellegű totalitárius modellek még diktatórikus rendszerekben sem voltak működőképesek. Másrészt nem szélsőségekben kell gondolkodnunk. Amikor a nyolcvanas években a vidéki középrétegek gyermekei nagyobb számban jutottak be a német felsőoktatásba, az anyagi és kulturális tőkéjüket tekintve még elmaradhattak a városi polgári gyermekektől. Ezeket a különbségeket viszont le lehetett küzdeni, és ez még nem akadályozta meg a felemelkedésre vágyó fiatalokat abban, hogy éljenek is a lehetőségekkel. Ezért tehát a kiindulási helyzetük ugyan nem azonos, de méltányosan összemérhető volt.

Méltányosság mint kulcsfogalom

Ennek jegyében a jövőbemutató polgári politikában John Rawls igazságossággal kapcsolatban megfogalmazott elméletének értelmében arra kell törekedni, hogy a kiindulási lehetőségek egyenlőtlenségét olyan mértékben szorítsuk vissza, hogy mindenki méltányos esélyt és lehetőséget kapjon az életben megfelelő beosztások és hivatali tisztségek betöltésére.

A megvalósítható hozzáférés jegyében a méltányosság a kulcsszó. Ezen alapul az önmagunkért való felelősségvállalás követelménye és a szubszidiaritás mindennapos gyakorlata. Mindemellett ezen nyugszik az érintettek önbecsülése is, hiszen amíg az esélytelenség tapasztalata frusztrációhoz vezet, addig a méltányos lehetőség megragadása növeli az önértékelést, ami az adott társadalmi rétegben vagy akár a társadalom egészében is megjelenhet: lássátok, mi minden lehetséges!

A folyamatos beavatkozással eredményekre törő egyenjogúsági politika polgári alternatívája olyan offenzíva, amely „valós esélyeket” teremt szó szerint mindenkinek, és nem csupán a saját társadalmi klientúra számára. A korábbi Nyugat-Németország egyik legnagyobb sikertörténetét így lehetne a 2020-as és 2030-as években újra életre hívni. Ez viszont már nem a képzettséggel elért felemelkedésre korlátozódna, mert ez a „gimnázium – érettségi –diploma – diplomás állás” szűkös és egyirányú utcáját idézné újfent elő. A lehetőségek offenzíváját szélesebb körben, számos utat felmutatva kell megfogalmazni.

Ebben az esetben nem csupán a diplomás végzettségről van szó, hanem a képesítésről, illetve a képesített szakmákról, a vállalkozóktól és startup alapítóktól kezdve az ápolókon át a professzorokig.

A hátrányos helyzetű társadalmi csoportok aktív megszólítása

Egy ilyen esélyteremtő offenzíva első lépése kell, hogy legyen a kellő érzékenység kialakításának olyan egyszerű tényezők iránt, amelyek felett a diplomás középréteg (és emiatt a közéleti és a politikai elit) át szokott siklani: az állandósult hátrányos megkülönböztetést fel kell számolni, és igazságosabb esélyeket kell biztosítani. Ehhez nem elegendő az 50 évvel korábbi német oktatási reform eszköztára és a bizalom a vidéki diákok elköteleződésében, sokkal inkább proaktív állami esélyteremtésre van szükség.

Ennek az esélyteremtő politikának aktívan meg kell szólítania a hátrányos helyzetű társadalmi csoportokat. Be kell vonnia a családokat, és nagy hangsúlyt kell fektetnie a támogatókra és a mentorokra, a többségi társadalom tagjaira és – ami még ennél is jobb – az érintett társadalmi csoportok olyan tagjaira, akik saját maguk is éltek a lehetőségekkel és példaképként szolgálhatnak. Egy példaértékű intézmény például a frankfurti székhellyel rendelkező Stiftung Polytechnische Gesellschaft „Diesterweg-ösztöndíj a gyermekeknek és családjuknak”, amelyet mára már országszerte több helyen is igénybe lehet venni. A képzési ösztöndíj segít a gyermekeknek és családjaiknak leküzdeni a képzéshez jutás akadályait. Két bevándorlócsaládból származó gyermek például azt jelezte, hogy maguk is tanítani akarnak a saját tapasztalataik megosztása érdekében –

Ezt a szerepvállalást az állam azonban nem bízhatja pusztán a civil társadalmi szervezetekre. A feltételek biztosításában valóban nagyobb mértékű állami szerepvállalásra van szükség, és az állam nem riadhat vissza a javak elosztásával járó kérdésektől sem. Sokak méltányos indulási esélyeit veszélyezteti, ha a fizetőképes középrétegek angol vagy amerikai magániskolába küldik a gyermekeiket, vagy kifizetik a legdrágább felkészítő tanfolyamot az orvosi egyetemi felvételire, miközben a társadalom alsóbb rétege kétségbeesetten küzd az inflációval. Ebből született az a valóban megfontolandó ötlet, hogy minden fiatal felnőttnek juttassanak egyfajta „alanyi örökséget”, amelyet a saját képzésükre fordíthatnak.

Ez előrevetíti a vitát a tulajdonról és az adózásról – mindezt a polgári politikának nyitottan és tabuk nélkül kell lefolytatnia. A szellemileg nyitott polgári hozzáállás jegyében ugyanis felismerjük a különböző célok ellentmondásosságát, ami a vagyoni különbségek növekedésével a tulajdon akár nemzedékeken átívelő megőrzése, valamint a teljesítményalapú társadalomnak az egyéni érdemeket előtérbe helyező alapelvei között feszül – vagy ismét a liberális John Rawls szavaival élve: a javak egyenlőtlen elosztása jogszerű, ha a legrosszabb helyzetben lévőnek is előnyére válik.

Nagyobb állami szerepvállalásra van szükség

Ehhez azonban a társadalom intézményes rendjén belüli ellentételezésekre és tényleges újraelosztásra is szükség van. A polgári politika azonban arra épít, hogy a különböző célok közötti ütközéseket nem egyszerű megoldásokkal és ideológiailag egysíkúan oldja fel, hanem hogy a valóságnak megfelelően mérje fel az állapotot és árnyaltan mérlegeljen – új esélyek és lehetőségek feltárásával, a munkások képzési lehetőségeitől egészen a „munkások vagyonfelhalmozásáig”. Amennyiben viszont a követelményszintből engedünk – és ez ellentmond John Rawls véleményének – akkor nem az igazságosságot növeljük, hanem a jólétet csorbítjuk.

Tehát a jelenleginél szélesebb állami beavatkozásra van szükség, hogy valódi esélyt kínáljunk az igazságos feltételek megteremtéséhez. Amint azonban ez a kiindulási pont adott, kisebb állami szerepvállalásra és magasabb szintű egyéni felelősségvállalásra van szükség – és még inkább el kell fogadni az eltérő eredményeket. A liberális társadalom szívesen fogadja a méltányos esélyek mellett eltérő teljesítmény, egyéni preferenciák és a szabad döntés alapján kialakult egyenlőtlenséget, ami viszont egyáltalán nem igaz az államilag előírt és kvótákban megfogalmazott elvárásokra.

Sziklaszilárd narratíva lett korunkban a nők hátrányos megkülönböztetése az „üvegplafontól” a „megkövesedett szerepkörökön” át a nemek közötti eltérő fizetésekig. Az egyenjogúsági lépések térnyerésével és egyre több nő szakmai és vezetői felemelkedésével felerősödött ez a tendencia – megerősítve azt a már 1835-ban Alexis de Tocqueville részéről felismert ellentmondást, miszerint az egyenlőtlenség csökkenésével nő az érzékenység a még megmaradt különbségek iránt.

Ma már követelik a nemek közötti paritást, tehát felerészben nők és felerészben férfiak megjelenését például a parlamentekben és a pártok választási listáin. Mi lenne a paritás igazságos viszonyítási alapja? A nők aránya a népességben vagy párt tagságában, ha már a belépés szabad akarat alapján történik és nem diszkriminatív? Igényt tarthat a tagok 26,5 százaléka a listás helyek felére csak azért, mert a népesség felét képviselik? Ez nem azt jelentené, hogy a hátrányos megkülönböztetést elszenvedő nemmel szemben jóval alacsonyabb követelményeket kellene támasztani, ami jócskán csorbítaná a férfiak jövőbeni esélyeit? Nem a cselekvő- és belátóképességükben nem korlátozott polgároknak kellene-e eldönteniük szavazatukkal, hogy mely társadalmi csoportokat képviselik és hogyan a megválasztott testületekben?

Elfogadhatatlan az azonos munkáért járó eltérő bérezés

Az igazságosság kérdése nem is olyan egyszerű, mint ahogyan azt az „arányosság” általános követelése feltünteti. Ez vonatkozik a nemek közti bérszakadékra is. Az összesítő statisztikai adatok nem csupán az ágazati, vállalati méretből vagy túlórákból adódó torzulásokat tartalmazzák, hanem sokkal inkább az életút során gyakran már évtizedekkel korábban hozott döntéseket is. A villamosmérnöki és informatikai karokon a férfiak aránya mind a mai napig 84 százalék, germanisztikát pedig 77 százalékban nők tanulnak. A gyermekvállalás során a nők még mindig sokkal gyakrabban hajlamosak csökkenteni vagy akár feladni a munkavégzésüket. Amíg felnőtt emberként szabadon dönthetnek, valamint az összes előny és hátrány mérlegelésével teljesítik ki a jó életről alkotott elképzelésüket, addig ez nem kifogásolható.

– pontosan ezért nincs ilyen például a közszolgálatban. Egyetlen kivétellel: a munkában töltött évek számával nő a tapasztalat és egy magasabb tapasztalattal rendelkező személy ugyanazért a tevékenységért magasabb jövedelemben részesül. Jogszerű ez az eltérő fizetség a régebben és rövidebb ideje dolgozók között, vagy inkább a fiatalok hátrányos megkülönböztetéséről van itt szó? És mi a helyzet azokkal a szerződésekkel, amelyeknél a felek kötöttség nélkül állapodhatnak meg a feltételekben: ha egy férfi főorvos magasabb bérben tud megállapodni, mint egy orvosnő, akkor ez a nők rendszerszintű hátrányos megkülönböztetésére utal? Vagy az eltérő és állami beavatkozást nem igénylő tárgyalóképesség eredménye? Vagy talán az orvosnő a tárgyalások során megemlítette, hogy a kollégájánál kevesebb túlórát hajlandó vállalni, hogy időben elhozhassa a gyerekét az óvodából – problémát jelenthet ez az igazságosságot tekintve?

És mi van azokkal az újfajta, a kvótákból eredő igazságtalanságokkal, amelyeket az állam teremtett? A vállalatok igazgató tanácsaira előírt kötelezői női kvóta azt eredményezheti, hogy a nagyvállalkozók gyermektelen lánya előbb lesz igazgató, mint a négygyermekes migrációs hátterű családapa a munkásnegyedből? A fiatal férfiak lehetőségeit a kinyilvánított vagy akár nemhivatalos kvótákkal éveken át le lehet szorítani, mert a nemi hovatartozásuk miatt férfitársaik korábban vélt vagy valós előnyeit kérnék számon rajtuk – ez valóban igazságos lenne? És ha egy professzori munkakört kifejezetten nők számára írnak ki, akkor ez a nemek közötti egyenlőség jegyében ellentmond az egyéni szintű igazságosság elvének és a szabad versenyen alapuló társadalomnak. Ibram X. Kendi, az amerikai identitáspolitika egyik alapító gondolkodójának tételes követelése, hogy a múltbéli hátrányos megkülönböztetésre mai diszkriminációval válaszoljanak, amit mi mélységesen illiberálisnak és igazságtalannak ítélünk.

Ebben az esetben is él az a követelmény, hogy

mint a felületes közömbösséget a hátrányokkal szemben. Sokkal inkább figyelemmel és nyíltan kell megvizsgálni, hogy a kívülről jövő hátrány miben korlátozza a valós esélyeket – és ez gyakrabban előfordul, mint azt (férfiként is) gondolnánk. Ebben a sztereotípiák, előítéletek és a társadalmi szerepek mintái ugyanúgy közrejátszanak, mint a bejáratott gyakorlat, a beszélgetés a férfivécében vagy az (anyákat és apákat egyaránt hátrányosan megkülönböztető) esti megbeszélések. És ha egy zenekarban a nyílt színi felvételinél ritkábban vesznek fel nőket, mint amikor függöny mögött játszanak, akkor egyértelműen olyan hátrányos megkülönböztetésről van szó, amire rávágnánk, hogy ilyen helyzetben csakis a zenei teljesítmény számít. De nyilván nem.

Ki él jobb életet?

Egyvalamiben azonban nem hiszünk: nevezetesen abban, hogy ha a nők és a férfiak a társadalmi szerepük hagyományos elosztásában állapodnak meg, akkor a győztes és vesztes szerepek olyan egyértelműen oszlanak meg, mint ahogy azt az örökös áldozat szerepet felhánytorgató feminizmus állítja. A férfiak nagyobb valószínűséggel építenek karriert és indítanak vállalkozást, a nők több időt töltenek a gyerekeikkel. A férfiak többet keresnek, a nők ritkábban halnak meg munkavégzés közben. Váláskor a nőket gyakran hagyják magukra a gyermeknevelésben, az elvált férfiaktól pedig gyakran megtagadják a gyermekeik láthatását. A férfiak körében jóval nagyobb az esély a Nobel-díjra, de a fedél nélküli életre is. Végül pedig a férfiak korábban, a nők pedig szegényebben halnak meg.

Feltevődik a kérdés, hogy ki él jobb életet? A válasz a személyes értékrendtől függ. A megfontolások liberális értelmű következménye ezért csak az lehet, hogy méltányos és valós esélyeket, megfelelő szabadságfokot és választási lehetőséget teremtsünk mindenkinek, mégpedig nemétől függetlenül. Meggyőződésünk szerint

és az rendjén is van így.

A nemek közötti egyenlőséggel foglalkozó új polgári politikai bánásmód ezért proaktívan annak érdekében lép fel, hogy felszámolja a nemi hovatartozáson alapuló és ténylegesen megvalósuló hátrányos megkülönböztetést. Emellett viszont el is fogadja az eltérő teljesítményen, az egyéni preferenciákon és a szabad döntésen alapuló különbségeket – beleértve a lemondást a karrierről, a részmunkaidő vagy a családi munka választását ahelyett, hogy ezt eltévelyedett öntudat megnyilvánulásának tekintené. Sokkal inkább annak a sokszínűségnek az elfogadásáról van szó, amelyet a polgári társadalom igenis akar.

Mondja valaki, hogy a polgári politikának nincs jövőképe

Az egyenjogúság és az egyenlő bánásmód különböző társadalmi modelleket képviselnek. Aki egyenlő bánásmódról beszél és az egyenjogúságra gondol, mert a fogalmak szabatos elkülönítése számára nem is annyira fontos, az ne csodálkozzon, ha később valóban az egyenlő bánásmód jelenik meg a gyakorlatban. Az egyenlő bánásmód egy kollektív eredményre törekvő és a személyes preferenciákat figyelmen kívül hagyó, elrendelő jellegű megközelítés: új rendeken, csoportokon és kvótákon alapuló társadalmi modell, amelyet sokszínűségnek neveznek. Az egyenjogúság ezzel szemben lehetőleg azonos és méltányos feltételeket törekszik biztosítani a végül eltérő eredmények eléréséhez:

A XXI. század vezérelveként az egyenjogúság és a pluralizmus az igazságos esélyek és feltételek megteremtésére építi fel a teljesíteni akarást és az egyéni felelősségvállalást. A méltányos esélyekre törekvő, proaktív politika a képzéssel együtt járó társadalmi siker polgári eszméjét kapcsolja össze a társadalom egészére kiterjedő innovációs offenzívával, hogy új lendületet adjon a teljesítményen és a versenyen alapuló társadalom számára. A társadalmi rendszerek XXI. századi, egyre kiéleződő versenyében a nyugati társadalmak csak akkor tudnak helytállni, ha ismét feltárulkoznak a társadalom lendületének és jólétének energiaforrásai: az egyéni lehetőségek és az egyén szabadsága a különböző tehetségekkel, eredetiséggel és teljesítőképességgel.

Mondja csak valaki, hogy a polgári politikának nincs jövőképe. Ezek nem egy új világ ideológiái, hanem egy olyan minőségi élet elképzelései, amely összeköti az igazságos feltételeket, az egyéni szabadságot és a közjó iránti orientációt.

Nyitókép: Christoph Burgstedt / Science Photo Library / AFP. Illusztráció.