„Mi lett volna, ha…?” – őszirózsa, vörösterror, fegyveres honvédelem a középpontban

Összeomlás, proletárdiktatúra, ellenforradalom – Csunderlik Péter (PTI–ELTE BTK) és Nánay Mihály (Rubicon Intézet) vitázott az MCC rendezvényén, a moderátorok Pócza Kálmán, illetve Gali Máté, az MCC Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának oktatói voltak.

Volt-e reális esélye, hogy Tisza István vagy Wekerle Sándor legyen miniszterelnök Károlyi helyett, s minek köszönheti utóbbi, hogy ő kapta a címet? – tette fel a kérdést Gali.

„Károlyi Mihálynak nem volt alternatívája” – vélekedett Csunderlik, aki szerint máskor – például Horthy Miklós 1944. március 19-i szerepével kapcsolatban – van legitimitása a „mi lett volna ha” kérdéseknek, de

amerikai kampánykörútjával, Magyarország felvásárlásával (a Magyarország című napilap felvásárlásával – tette hozzá Gali némi derültségre), ezért amikor a világháborús vereség a kormányt elsöpörte, már kész volt a szerepre. „A Károlyi-imidzs, a jó kapcsolatokkal rendelkező grófról, aminek hatása alá maga is került, és még a konzervatív lapok szerint is »hát akkor jöjjön Károlyi«”, miközben Tisza már a leggyűlöltebb politikus volt, s ő maga is tudta, ha ő kerülne hatalomra, az robbanáshoz vezetne. „Még saját védői is megadták magukat az érkező támadóknak, és később még a koporsóját is megdobálták.” – érzékeltette Csunderlik. Hozzátette: a konzervatív ikonról ritkán említik, hogy unokatestvére volt a szeretője, vagy hogy ő maga is igazat adott Károlyinak.

Egyes embereken is sok múlott

Nánay szerint lehet, hogy voltak nagyobb eséllyel valószínű verziók, de a történelem sosem determinisztikus, az „így történt, ezért így kellett történnie” hamis megközelítés. Ugyanakkor,

Lukachich Géza tábornok, Budapest akkori katonai parancsnoka szerint a fegyelem meglazulása sosem véletlen, mindig vannak társadalmi feszültségek és vannak hatalmi döntések, amik ide vezethetnek, s ő sok ilyet sorol fel, emlékeztetett a történész: a hadsereg fegyelmi intézkedéseinek fellazulása, például 18 februárjában ő a hátország katonai parancsnokává nevezik ki. Érkezik hozzá füles budapesti gyárüzembeli sztrájkról. Elvileg Bécstől kellett volna engedélyt kérnie az intézkedéshez, a MÁV-val bevethető alakulatokat hozott fel, meglepetésszerűen az üzemek ajtajában felsorakoztatta őket, így elmaradt a sztrájk – érzékeltette. Lukachich-csot végül leváltották.

„Ezek összjátékaként alakul valahogy a történelem”. A hatalom októberben máshogy is eljárhatott volna. Nánay megpendítette azt is: aki 1918-ban felesküdött Károlyira, januárra már ritkán tett volna így. Ott volt, tette hozzá, Hadik János gróf is, akinek programja nagyban egybecsengett a Károlyi-féle reformokkal, de mégis más közegből származott, más kimenetele lett volna az ő szereplésének.

Nem volt szükségszerű, hogy minden vesszen

Felvetődött: volt-e esély ’18-’19-ben, hogy katonai erővel területeket megvédjünk vagy visszafoglaljunk, a katonaság ellenálljon, és ha meg is védjük, mennyi esély lett volna rá, hogy meg is tudjuk tartani a békeszerződésben is. Pócza kérdését Nánay ingoványosnak nevezte, ugyanakkor szerinte „részletekben rejlik a dolog”. Ablonczy Balázst vette elő, aki szerint a peremfeltételek, amelyek a sikeres honvédelemhez kellettek volna, mind hiányoztak.

„Hazaérkezik a hadsereg, leszerelik – valóban le kellett mindenkit? Révész Tamás kutatásaiból tudjuk, hogy 300 ezer fő tért haza zárt alakzatban, de nem volt kísérlet az egyben tartásukra, nem tudhatjuk, hogy akkor sem maradtak volna egyben, ha megpróbálják.” S nem igaz, hogy nem volt ellenállás a csehszlovák megszállás ellen – jelentette ki – Szmrecsányi György komáromi-pozsonyi szabadcsapata nem kapott budapesti támogatást, ahogy a nógrádi Drozdy Győző a selmeci bányatisztképzősökkel sem – sorolta, hozzátéve,

A belgrádi konvenció november közepén nyolc hadosztály felállítását engedélyezi – tette hozzá – de nem sikerült elég katonát toborozni, de egy plakát, egy újságcímlap sem hirdette, ellentétben a későbbi vörös hadseregével. „Egyetértek minden okkal, hogy miért nem alakult ki katonai ellenállás, de kísérlet sem volt rá”, ugyanakkor a vesztes, vagy határmeghúzásban kárvallott félnek bármelyik másik országban is csak akkor sikerült korrigálnia, ha volt fizikai ellenállás. Nánay emlékeztetett: Lovászy Márton januártól miniszterelnökként antant csapatok érkezéséhez köti a miniszterelnökség elvállalását, nem jöttek antant katonák, ami azt jelzi, az antant nem annyira szeretett volna ide csapatokat küldeni.

Vérengzések és gazdátlan ország

„Az a naiv pacifizmus amit Károlyiéknak tulajdonítanak, nagyon rövid időszak volt”, mondta Csunderlik, aki Linder Béla legendás beszédét idézte, amely („nem akarok többé katonát látni”) szerinte nem a hadseregről, hanem a fosztogató katonaszökevényekről  szólt, bár Linder, az egykori háborús legenda eddigre ideggyenge alkoholista lett. A történész felemlegette, hogy Károlyiék leverték a vidéki lázongásokat, vagyis

csak az ellenforradalmi emlékezet Károlyiékhoz a gyengeséget társítja (a kommunisták meg az ellenforradalmiságot). Felidézte: Bartha megpróbálta fegyverben tartani a hadsereget, de végül a szociáldemokrata uszítással a katonaszökevények blokkolták és megbuktatták. „A hadsereg katasztrofális állapotban volt, és a lélektani átmozdulás, ami ’19 tavaszára megtörtént, hogy a történelmi Magyarország elveszhet, nem történt meg, ekkor még anarchisztikus örömünnep volt, farsangi hangulat, lagzik vannak az országban. Ez csak a Tanácskormány alatt változott meg, amikor a katonáknak elképesztően magas zsoldot, s a családjuknak is kivételes helyzetet ígért a propaganda”.

Nánay ezt elismerte, hozzátéve, a külpolitikai vonalvezetés ekkor nem a fegyveres ellenállásra épített, szemben a tanácskormánnyal, ami belekényszerült; ekkor viszont szándék sem volt erre. „Teljesítési politikát hirdetve persze nem lehet nyílt sisakkal ellenállni”, de volt rá példa, amikor például Sopron környékén megpróbálták, és sikerült, ami politikai irányvonal kérdése.

Csunderlik a negatív példákat vette elő, Pozsony védelmére indult „elcsigázott, pénzre és nőkre éhező” Heltai Viktor-féle tengerészkülönítmény kapcsán, megemlítve, hogy a multietnikus vegyes lakosság maga hívta be például a románokat az elszabadult fosztogatók ellen, hiszen a magyar közigazgatás elmenekült a vidék forradalma idején. „Beszédesek azok a történetek, hogy a jegyzőt nyakig beleásták a földbe és szétrúgták a fejét, vagy kivitték a település szélére és legeltették, az a düh ott volt”.

Pozsony példájából ugyanakkor a csehszlovák sortűz is ismert, vagy a román viszonylatban ismert áldozatok (például a köröstárkányi mészárlás), ennél összetettebb a kérdés – árnyalta Nánay.

Kun Béla, a „munkás-Krisztus”

Maradt a kérdés, mindezen körülmények között hogyan került a hatalom a tanácskormány kezébe.

„A hatalomátadás legendája a Horthy-korszakban a két kormány azonosítására szolgált és a baloldal diszkreditálására, ugyanakkor Károlyi nem írta alá a lemondó okmányt” – vélte Csunderlik, aki szerint Kéri Pál, Károlyi titkára hamisította alá a papírt, és a háta mögött puccsolták meg. „A kérdés, hogy végül miért Kun Béla diktálja a pártegyesítés feltételeit a gyűjtőfogházból?” – tette fel a kérdést, aki szerint

A Vörös Újság új dolog volt, médiaforradalom nem túlságosan jó irányba, „minden cikkre minden hírre fegyverként tekintett”, az ellenfél rohadékozása, a hangulatkeltés mindennapi volt. Ekkor lecsaptak február 21-én a kommunistákra, de nem agyonverték, csak félholtra, az Est újságírója, Tarján Vilmos bejutott a gyűjtőfogházba és interjút készített Kun Bélával, aki ügyesen azt mondta, „félrevezetett emberek” tették ezt vele, az igazi munkáspolitikus-imázzsal, így válik egyfajta munkás-Krisztussá. A szocdemek a forrongás miatt inkább kiegyeznek a kommunistákkal, akik forradalomközeli állapotba sodorták az országot, a szocdemek inkább kiegyeztek velük, hogy ne jöjjön tisztán kommunista kormány. Ugyanakkor pozitív fejlődéstörténetnek nevezte, hogy Károlyi a népjogokat teszi magáévá a főrendi botrányhős, aki nem magára írat törvényeket, hanem maga ellen. „De valóban nem volt az ország élére való, akit a saját titkára meg tudott puccsolni”.

„Ezek a katonák jönnek Kun Bélához utána az ígért osztandó pénzért, aki 5400 korona helyett 5400 géppuskagolyót ígért nekik” – tette hozzá Nánay, kiemelve, hogy a németekkel ellentétben, ahol polgárosodott munkásság és szociáldemokrata parlamenti rutin állt mellettük, a magyarországiaknál ez nem volt igaz. A szocdem erőforrások itthon – szakszervezet, tömegbázis – összecsúsztak a kommunista célokkal, amit nem tudtak már lemosni magukról. „Sorstragédia, hogy a legjobb munkatársai is elárulták Károlyit”, akiről minden jóindulatot feltételez, de alkalmatlannak tartja.

Csunderlik szerint forradalminak tekintett helyzet tette lehetővé a kommunista hatalomátvételt, ami egy puccsnak tekinthető, Nánay szerint ugyanakkor ez a forradalmi helyzet is kezelhető lett volna, felemlítve, hogy Károlyiék nem tartottak választást, sokféle indokkal, de hát „nem akarásnak nyögés a vége”. Az őszirózsás vezetés félt az eredménytől. Ezt Csunderlik is megerősítette, mondván hogy novembertől a parlamentben kiteljesítették a szocdem hatalmat, de utána Bethlenék elkezdtek erősödni.

Kommunista mézeshetek

A legitimitás kapcsán Csunderlik közölte, a Tisza-kormány mögött „a magyar társadalom egy százaléka állt”, mégis stabil rendszer volt. A tanácskormány első három hetében kimutatható valamennyi társadalmi támogatás, hiszen az értelmiség mellette áll, a harc meghirdetésével, ami a legitimációját adta, plusz jöttek a szociális programok. A csökkenést a román támadással egyszerre induló vörösterror veti vissza. „Elkezdik túszul szedni a helyi elitet, például Mindszenty Józsefet”, akik nem voltak rendszerellenesek, de azzá váltak, és megindult mellettük egy mozgalom.

Nánay szerint az aktív támogatás és a passzív eltűrés között is különbséget kell tenni, az államosítás programja a magyar társadalom igen jelentős tömegeiben ellenérzéseket szült.

„A rendszer azért idegenítette el saját támogatóit, mert nem volt elég radikális – nem csinálták meg a földosztást, hanem egyből termelőszövetkezetté alakítják, ezek vezetésével a korábbi jószágigazgatókat bízzák meg, a gyárakban is a korábbi menedzsert – vagyis azt látták az emberek, hogy ugyanaz van pozícióban, aki korábban. Móricz sem ír támogató cikkeket május után”, akit a fehérterror idején „meghurcolnak”.

„Sok pálfordulás van a korszakban” – ányalta megint Nánay –, „nekünk könnyű most, ők három fordulatot éltek meg rövid idő alatt”, nem lehet a mai mércékkel mérni őket, megértéssel kell viszonyulni a szereplők felé. Csunderlik hozzátette: „Van elitváltás a fővárosban, vidéken nincs. Ki az elit? A lelkész, a plébános, a nagygazda. Az ország élén van elitváltás, alul megmarad a kontinuitás.”

Esélye sem volt a Tanácskormánynak megmaradni

De egy nagy katonai győzelem – mint a felvidéki – ha megtartják, tudta volna stabilizálni a rendszert? – tette fel a kérdést Gali.

Kun Béla is megmondta, a magyar forradalom sorsa a nemzetközi forradalomtól függ – vágta rá Csunderlik – ő a bécsi forradalmi törekvéseket is finanszírozni próbálta, ahogy a bajor tanácskormányhoz is nagy reményeket fűzött, de végül konszolidálódtak a szociáldemokrata berendezkedések. Magyarországot gazdasági blokád is körülvette,

„De miért is akarták volna visszafoglalni az országrészeket, amikor szovjet köztársaságok létrejöttében és egy Berlin-központú nagy európai Szovjetunióban gondolkodtak?” – tette fel a kérdést Csunderlik. „Felszabadító háborúnak nevezték, ezért hozták létre a Szlovák Tanácsköztársaságot”. Hozzátette, Stromfeld elkötelezett baloldali, de sikeres katona volt, ám lemondott, miután a Vörös Hadsereg kiürítette a Clemenceau-jegyzék értelmében a Felvidéket, cserébe a román hadsereg kiparancsolásáért a Tiszántúlról.„Ekkor gondolta Kun, hogy megköti a maga Breszt-Litovszkját, de Kunt átverték”, a románok pedig nem vonultak ki a Tiszántúlról. A Vörös Hadsereg megtámadta a románokat, mert a blokád miatt élelmiszerhiány volt, és kellettek a termőterületek, de a támadás összeomlott (itt Csunderlik Bethlenék felelősségét veti fel, Nánay ismét forráskritikát javasol). Mindenesetre a kommün hosszútávon nem maradhatott volna fenn ebben a környezetben, 1919 nyarára pedig a társadalom minden rétegével konfrontálódtak – fogalmazott.

A hadseregszervezési különbségekről Nánay kimondta: itt, vagyis a tanácskormánynál valós elszánás volt, hiszen már nem volt hova hátrálni, Salgótarjánban jártak a csehek, minden együtt volt a toborzáshoz, amit szakszervezeti alapon intéztek, mindez megdöbbentő különbség. Eddigre már megjött egy csomó menekült, akiknek megvolt a hátterük, hogy saját otthonukat akarják visszahódítani, ami ’18 novemberében még nem volt jellemző. A tisztikar honvédő háborúként gondolt minderre. Felemlítette az ellenforradalmi dilemmákat: „az antanthatalmakkal fog össze a vörösök ellen, vagy fordítva? Egyik sem jó, nincs jó megfejtés, a Székely Hadosztály is ebben őrlődött fel.”

Fotók: Mathias Corvinus Collegium