Egy aranykori élet lehetősége – Jász Attila költő a Mandinernek

Jász Attila 1966-ban született Szőnyben. József Attila-díjas költő, író, szerkesztő. Az Új Forrás irodalmi folyóirat főszerkesztője. Első kötete, a Daidaloszi napló 1992-ben jelent meg. Azóta számos vers- és prózakötete látott napvilágot, a legutóbbi Felhőfoszlányok a hajnali fűben címmel a Kortárs Kiadónál, az idei Könyvhéten. 

Jártam már nála korábban, viszonylag egyszerűen találtuk meg a házat,

Éppen a megfelelő helyen. A kertben keleties nyugalom, odabent hűvös, áldott félhomály. Az árnyékos teraszon ültünk le beszélgetni, először kávé mellett, később aztán egy palack Szent György-hegyi olaszrizling is előkerült. 

„Hajnalban, amikor a gyíkok még 
a kövek között alszanak dermedten, 
és szandálból kilógó nagylábujjad
nedves lesz a harmattól a fűben, 
az elhagyott lakókocsi melletti 
hatalmas fügefával szemben 
éppen felkel a nap
a tenger felett, ámen.”

***

Rendszeresen felbukkan veled kapcsolatban egy másik név, nevezetesen a Csendes Toll, aki szintén te vagy. Hogyan született Csendes Toll? 

Normális esetben az indián nevet kapni kellett volna, és a mai napig úgy veszem, hogy Cseh Tamás adta. Azért Cs.T.  a monogram. És az meg alkatilag-munkaügyileg adódott, hogy akkor Csendes Toll. Az ő tiszteletére vettem fel a nevet, mert nemcsak énekes, hanem legendás indián is volt.

Először álnévnek indult. Csendes Toll néven írtam kis semmis, mindennapi életről szóló szövegeket mindenféle eldugott helyi lapokba, véletlenül se irodalmi folyóiratokba. Úgy gondoltam, hogy soha nem fogom felfedni magam. Működött is egy darabig, nagyon élveztem az ismeretlenséget, aztán egyszer megkértek a Magyar Kultúra Napján, hogy mondjak egy beszédet. Akkoriban tűnt el az a kevés kis pénz is, ami addig megtartotta valahogy a lapot, az Új Forrást. Alig néhány hete lettem főszerkesztő, amikor felkértek a beszédre, eléggé el voltam keseredve a lap helyzete miatt és úgy döntöttem, kiásom a csatabárdot. Csendes Toll néven elmesélem, hogy szerintem mi lenne a kultúra lényege. Egy újságíró a helyszínen elkérte tőlem a szöveget, ami másnap meg is jelent, aminek viszont az lett a következménye, hogy lelepleződtem, és a hivatalos nagy megyei rendezvényen már ujjal mutogattak rám az akkori hatalom emberei, hogy ő a Csendes Toll. Később ebből a sok kis szövegből csináltam a Csendes Toll élete című könyvemet. Naplóbejegyzéseket írtam a hétköznapjainkról, de egyes szám harmadik személyben,

A könyv megjelenése után azt gondoltam, hogy Csendes Tollban ennyi volt, kész. Éppen Cseh Tamás temetése napján kellett leadnom a kéziratot, ezért még beleírtam az előszóba, hogy Csendes Tollat odatemetem Tamás mellé, képletesen. De nem így lett. 

Nem temetődött el. 

Nem, kiszállt a sírból és elkezdett újra jegyzeteket írni. Kénytelen voltam ismét felvállalni őt is, az Új Forrást is mint indiántörzset. Az egész komoly játéknak indult, végül rajtam és rajtunk maradt. Az életem pedig úgy alakult, hogy a Gerecsébe költözhettem, ami még inkább az indiánság felé billentette a történetemet. 

De mégis miben áll ennek az indiánságnak a lényege? Mi ez? 

Semmiképpen nem az, úgy, ahogy a dunai vagy a bakonyi indiánok csinálták. Elmennek két hétre táborozni, és ott úgy élnek, mint az igazi indiánok, sőt harcolnak, vagyis játszanak.

Mindig is ezt szeretettem volna, régen sokat kirándultunk a gyerekekkel errefelé. Álmodoztam róla, hogy majd egyszer öregkoromban így lesz. A válásom után teremtődhetett meg ez a fajta élet egy tipiben a hegyen. Sok ember azt gondolta, hogy szegény Attila egy sátorban kell, hogy lakjon, annyira rossz helyzetben van. Itt viszont sikerült kialakítani egy idealizált aranykori életet, olyat, ami miatt például Hamvas Bélát is indiánnak tekintem. Egy rejtőzködő indiánnak. De hát te is indiánként élsz valójában a Börzsönyben. 

Ó, ezt most inkább zárójelbe teszem. 

Amikor valahová be kell írni a foglalkozásomat,

Mivel nem vagyok igazi indián. Az élettel, a kultúrával való játszadozással viszont párhuzamba tudom állítani. 

Cseh Tamást személyesen ismerted? 

Igazából életében csak távolról. Többnyire ő a színpadon volt, én pedig a nézőtéren hallgattam. Ennek ellenére sokszor beszélgettünk, de Tamás olyan előadó volt, akivel lehetett is bárkinek fellépés előtt vagy után. A veszprémi egyetemi színpadon tesztelte először nyilvánosan az új műsorait. Néha még papírból olvasta a dalszövegeket. A közös bakonyi indián barátaink aztán megvették neki az első indiános könyvemet, a XANTUSiánát, amiben még dilemma volt, hogy indiánnak kell-e, lehet-e lennem vagy sápadtarcúnak.

Tamás állítólag kedvelte nagyon ezt a könyvet, a feleségétől, Évától tudom, hogy a halálakor is ott volt az éjjeliszekrényén. Igazi barátság a halála után alakult ki közöttünk. Talán az élethelyzetemnél fogva is többet megértettem abból, amit csinált, mint korábban. Éva, a felesége megmutatta Tamás írásos hagyatékát is, indián eszközeit és a rengeteg képes dokumentumot. Ha Bakonybélben járok, mindig felkeresem a „bikaistállót”, a házukat, ha nincs ott senki, hagyok valami jelet, ajándékot, tudják, hogy ott jártam. Évával olyan beszélgetni, mintha Tamás felé közvetítene.

Hol látod Cseh Tamás helyét a 20. századi magyar kultúrában? 

Nagyon meghatározó figura volt a 20. század második felében, és szerintem maradt a 21. századra is.  Valószínűleg sem ő, sem Bereményi nem fogta fel ezt fénykorukban. Jóval később merték csak elhinni.

az övét és a dalokét is. Nyilván nem lehet megúszni, hogy ne legyen szobra, vagy ne legyen elnevezve róla utca. A legszebb, hogy fiatalok is játsszák a dalait. Viszont azt az átélést, jelenlétet, amit ő tudott, nagyon kevesen képesek megközelíteni.  

„Levelek csüngenek a fákon, mint 
fáradt indiántollak, miközben 
a tévében lengyelül megy 
Az utolsó mohikán, 

a teraszon (negyedik emelet) még zöldek 
a virágok, az ablakból éppen az egykori 
iskolára látni, amit a nácik rágyújtottak 
a bent levő gyerekekre, tűzvörös, 

klasszikus téglaépület, elmosódik 
az esőben, mintha ősz lehetne már
október közepén, 

a nők kacéran piros színt vegyítenek 
sötét színű kabátjaikra az utcákon, 
a szentek kapualjakba húzódnak, 

mindezek ellenére reggelre eltűnik 
a városból a szerelem is, ősz lesz.” 

Azzal nyilván szembesültél már, hogy sokan valami infantilis hülyeségnek gondolják az indiánságodat. 

Persze. És igazuk is van. De valójában komolyan veszem a dolgot. Nekem ez mást jelent, mint Baktayéknak vagy Cseh Tamáséknak. Hívtak a bakonyi indiánok, de akkor már benne voltam a saját kultúr- és magánindiánozós világomban.

Irodalmilag a legtöbben a gyerekkorukkal kötik össze az indiánozást, de mivel ez egy többgenerációs élmény, és nagyon hasonlóak az emlékek, egy idő után unalmassá válik. Az előző könyvemnél, a Bölénytakarónál, én ezt fordítva csináltam, párhuzamosan futtattam a gyerekkoromat és az indiánságot, ahogy a múltat és a jelent is.

Olyasmi ez, ha jól gondolom, hogy szerinted az indiánság valamiképp a szellemi ember autonómiáját jelenti. 

Abszolút. Az Új Forrásról azt szoktam mondani, hogy szellemi rezervátumba kényszerültünk a „fiatal harcosaimmal” együtt. Ők a fiatal szerkesztő kollégáim. Azt hiszem, ők is megszokták, elfogadták ezt a fajta indiánozást. Megteremtettünk a lapnak egy olyan kifelé működő lehetőséget, hogy minden hónapban csinálhassunk egy rendezvényt, amit Nyitott Rezervátumnak hívnak. Tatabányán, az ipari rezervátumban. A rendezvény elején mindig elmondom, hogy ismét eltelt egy hónap, kinyitjuk a rezervátum kapuját, és megmutatjuk, mire jutottunk.

Jönnek ilyenkor a sápadtarcúak? 

Jönnek, persze.  

És mit gondolnak? 

Kíváncsiak, de ezt a kíváncsiságot fent kell tartani folyton, izgalmas lapszámokkal és meghívott vendégekkel. Amúgy nyilván azt gondolják, hogy ez az egész csak színjáték. Talán az a legfőbb különbség a sápadtarcúak és az indiánok között, hogy az indiánok tudják, hogy ez bizony halálosan komoly játszadozás. Talán azt is gondolják, hogy ez a píár része. Hogy így találtam ki, „csináltam meg” magam és a lapot is, a törzset. De ez egyszerűen így alakult. Írásban például egy jó lehetőség. Az alteregóm, Csendes Toll, megírhat olyasmit is, amit Jász Attila talán nem. Ma már Csendes Toll verseket is ír. Vigyázni kell, hogy a szerep friss maradjon, ne merevedjen be. 

Az írás felé mi terelt annak idején? 

Mindenki vegyész volt a szűk családban, és azt hittem, én is az leszek.

Nyilván nem érthettem a verseit, főleg a nagy, komoly verseit, amik tetszettek, de valamiért nagyon fontossá vált, éreztem, hogy ezzel dolgom lesz. A szüleimnél és a tanáraimnál nem okozott osztatlan lelkesedést ez az irányváltási kísérlet. Akkor kezdtem igazából komolyabb dolgokat olvasni. Bár gyerekkoromban is sokat olvastam, de inkább meséket, kalandregényeket, és természetesen indiános könyveket.

Az akkori kortárs irodalmat mennyire ismerted? 

Kevéssé. Weöres Sándort olvastam, ő valahogy benne volt a levegőben, de nagy élmény Pilinszky volt. Egy vallásos osztálytársam rendszeresen olvasta a Vigiliát. Suli után lementünk a tópartra, a többiek cigiztek, én meg belenéztem a Vigiliájába, ott olvastam először a verseit. Aztán otthon, anyáméknál megtaláltam az összegyűjtött verseit, az a kötet azóta is nálam van. De azt azért nem gondoltam, hogy nekem is valami ilyesmit kéne csinálnom. Volt viszont egy gimnáziumi zenekarunk, rock and roll bulizenekar, mert nem tudtunk zenélni. Én meg végképp nem, sajnos. 

De ha nem tudtatok zenélni, az inkább punkzenekar volt, nem? 

A többiek tanultak klasszikus zenét, úgyhogy én lettem az énekes. Bluest játszottunk és rock and rollt. Mert ezeket szerettük hallgatni. Elkezdtünk dalszövegeket írogatni, innen is jöhet az írással való kísérletezgetés. A katonaságnál találkoztam egy fiúval, aki basszusgitározott és pozanozott. Összebarátkoztunk, elkezdtünk saját számokat csinálni, aztán ezt folytattuk az egyetemen is. Akkor már sokféle zenét hallgattam, népzenét, komolyzenét, alternatív rockot, de legfőképpen skandináv jazzt. Saját utat akartunk járni, kísérletezgettünk. A szöveg nagyon fontos volt, próbáltuk ezt zenével aláfesteni és a színpadon is megjeleníteni. Nem tudtam, hogy ilyesmi már létezik. Ott bukott el a dolog, hogy nagyon komolyan vettem, a többieknek pedig csak bulizási lehetőség volt. Mindig is maximalista voltam, és szerettem volna, hogy valami nagyon jót csináljunk. És akkoriban egy ismerős megkérdezte: „te nem veszed észre, hogy verseket írsz?”

Mert addig nem vetted észre? 

Nem. Folyton rokon világú szövegeket kerestem, imádtam a francia poszt-szürrealistákat, akiket ma is. De amiket írtam, igazából nem dalok voltak már, hanem…

Talán spoken wordnek hívják ezt a műfajt. 

Igen, de akkor még nem tudtam, hogy lehet ilyet csinálni. Végül otthagytam az egyetemet, a zenekarosdi amúgy is döglődött,

Hová? 

Ösküre. Az volt az első igazi, életszerű indiános élményem. A falu vezetői hamar átlátták, hogy őrült ez a fazon, de még jól jöhet nekik. Mindenfélét kitaláltam. Problémás gyerekeknek színjátszókört egy veszprémi színész barátommal. Felélesztettem az évtizedek óta megszűnt Páva-kört, csináltam a falunak szüreti fesztivált, amikor ilyen még nem is volt.

 A helyiek mit szóltak hozzád? 

Először nem tudtak mit kezdeni a jelenséggel.

Aztán rájöttek, hogy jól járnak velem. Vittem olyan programokat, amiket azelőtt ott soha nem láttak. Csináltam filmklubot. Volt egy régi vetítőgép, mozivászon. Rendeltem filmeket. Minden túlságosan jól működött, és elkezdtem unni magam. Már nem volt rám szüksége a falunak. Ideális nyugdíjas élet lett volna, kaptam egy szolgálati parasztházat, és napi húsz órát olvashattam. Az idő teljesen megszűnt. Viszont volt bennem kisebbségi komplexus, hogy nem végeztem bölcsészszakot, nem olvastam eleget. Hamvas Béla Száz könyv című esszéjét hívtam segítségül, aminek soha nem értem a végére, mert minden könyvből újabb elágazások nyíltak. A veszprémi megyei könyvtáron keresztül a kis falusiba bármit meg tudtam rendelni. A helyi fiatalok pedig örömmel jártak a könyvtárba, ha nem is olvasni, de beszélgetni.

Akkoriban már publikáltál? 

Korábban elkért pár szövegemet egy újságíró barátom, de a megjelenés csalódás volt számomra. Évekig nem küldtem sehova semmit, aztán egyszer csak bevittem a Vigilia szerkesztőségébe egy szöveget. Akkor nekem az tűnt a legizgalmasabb helynek. Meg is jelentették. 

Idén harminc éve jelent meg az első köteted. 

Ezután a vigiliás megjelenés után keresett meg a Tevan kiadó, hogy adjak kéziratot. De nekem nem volt annyi versem. Könyv csak két évvel később lett belőlük. Csendes megjelenés volt.

De később, húsz év múlva az illető kritikus bocsánatot kért ezért, mert tévedett. Úgy gondolta, hogy imitálok egy világot, nézőpontváltogatásokkal, amiben a mitológiáé a főszerep. Ennyi elég volt ahhoz, hogy az ember posztmodern legyen. Viszont emiatt az indokolatlan lehúzás miatt a nemzedéktársaim elkezdtek megvédeni, ami iszonyatosan jólesett.

„Reggeli kutyasétáltatáskor találsz egy halott fenyőrigó-fiókát, talán repülni 
akart, de a szárnyai még nagyon csököttek, hiába nagy méretű már a teste, 
keresed a fészket, de olyan zöld hálót vonnak a faágakra a levelek, hogy nem találod, 
így csak viszed magadban a képét, ahogy ott fekszik élettelenül, nem szomorú, 
nem vidám, ilyeneket csak te gondolsz magadban, miközben eltemeted a kismadarat.”

Az, hogy vidéki voltál – és maradtál –, az irodalmi karrier szempontjából mennyiben hátrány? 

A hátrányból egy idő után előny lesz. A nemzedéktársaim mind jóval ismertebbek voltak. Talán, ha többet járok Budapestre, rendezvényekre, barátkozni, akkor bevettek volna az elsőosztályú csapatba. De én mindig magányos figura voltam, és az irodalmi életben való részvétel nem érdekelt annyira.

A kilencvenes években óriási frissesség volt a szellemi, irodalmi életben. Mindenhol új folyóiratok, rendezvények, estek. Néha elmentem ezekre. Aztán egyszer rádöbbentem, hogy semmiről nem vagyok lecsúszva, lekésve. Elfogadtam, hogy alkatilag más típus vagyok, az én utam nem arra visz. Megnyugodtam, elengedtem a külső kényszert. Bevittem néhány verset az Új Forráshoz is, aztán nemsokára meghívtak a szerkesztőségbe. A vidéki szerkesztőség akkor még klasszikusan működött. Majdnem harminc éve vagyok itt. 

Ez a pezsgés, amit a kilencvenes évekkel kapcsolatban emlegettél, még létezik szerinted? 

Ez talán tíz évig tartott csak. Húsz éve inkább erőltetettnek, karakter nélkülinek látom a szellemi életet. Olyan műanyagízű az egész. Akkoriban úgy látszott, minden magától, önmagából működik. A kezdetektől nem csak az irodalommal foglalkoztam, hanem képzőművészettel, zenével is. Mindezekre is értem a szellemi frissességet, alulról szerveződést. A magam részéről mindig nagyobb egységben gondolkoztam.

Valamiféle tágasságban gondolkodtál. 

Igen, szellemben, kultúrában. Ez a mai napig is így van. Sok idő kell ahhoz, hogy beérjenek, összeérjenek bennem, általam a dolgok. Sok fontos, különböző irányból jövő szellemi embert ismertem meg a kilencvenes években. Mégis lehetett együtt gondolkodni. Ezt amúgy a rendszerváltás javára írom, bár manapság inkább lehúzni illik.

Ma minden a kirakatban zajlik. Sokfelé hívnak, de óvatosan vállalok szereplést. Védem a vidéki nyugalmamat. Egy törzsfőnök ne rohangáljon föl-le az országhatáron belül és kívül. Ma ügyeskedned kell, ki kell találnod magad, hogy izgalmasnak tűnj kifelé, eladhatóvá, nem elég, ha csak jó dolgokat csinálsz jól.

Ahogy látom, az Új Forrás népszerű a pályakezdők között. Mintha lenne valami vonzereje. 

Talán a mássága miatt.

Távolabb vagyunk a nagy lehetőségektől, kisebb terjedelemben, de akkor legalább érdekesnek kell lennünk. Indiánozás, japánozás, Hamvas-, Baktay-különszámok, tematikák. Kiderült, hogy egyetemisták számára ez izgalmasnak tűnik. Minden kéziratot megnézünk, kor- és névfüggetlenül. Ez sok munka, de így lehet jó szövegekhez jutni. És az nagy öröm, egy-egy fiatalt felfedezni, elindítani. 

Legutóbbi könyved, a Felhőfoszlányok a hajnali fűben érzésem szerint eddigi pályád legerősebb műve. Sok szempontból nagyon izgalmas munkának tartom. A könyv egyik rétege az, hogy párbeszédet folytat a szentté avatott lengyel apácával, Szent Fausztinával. Honnan ered ez a párbeszéd? 

A barátaimmal tizenéve járjuk Krakkót minden ősszel. Az egyikük állandóan el akart vinni, hogy bemutasson egy portás-apácának, aki majdnem száz éve meghalt. Hogy nézzük meg együtt a portásfülkét, ahol ez az apáca szolgálatot teljesített. A középkori misztikusok mindig vonzottak, de egy krakkói apáca? És mégis valami történt ott velem. Mert elmentünk, és aznap épp zárva volt az üvegvitrin mögötti portásfülke-múzeum, az egyetlen nap az évben, amikor nem látogatható. Halottak napja. Viszont a kápolnába be lehetett menni, ahol a sírja van, mögötte pedig a bizonyos festmény, amit az irgalmas Jézus megfestetett vele.

Visszamentünk a szállásra, a többiek még buliztak, én pedig elkezdtem utánaolvasni. Egyre inkább azt éreztem, hogy dolgunk van egymással. De el nem tudtam képzelni, hogy mi lenne az. Onnantól úgy éreztem, ha utazom valahová, ott van velem. Mintha az ő szemével is látnám a helyeket, tájakat. Innentől vált érdekessé. Egy idő után nem kellett utazni sem, itthon ülve a fatároló tetején is Fausztina nézett ki a fejemből. Eleinte nem akartam ebből íróilag semmit kihozni. Aztán elolvastam a teljes naplóját, és késztetést érzetem, hogy a saját magam „nyelvére” is lefordítsam a mondanivalóját.  

II. János Pál avatta szentté. Ő talált rá. A naplója úgy született, hogy a gyóntatója kérte, inkább írjon le mindent, mert nem volt ideje naponta órákig hallgatni a Jézussal való beszélgetését, tépelődéseit. Wojtyla, a későbbi pápa megtalálta a füzeteket, és ezzel pápaságának célját is, hogy az Irgalmasság vasárnapját beiktassa az egyházi rendbe, és Fausztinából szentet csináljon. Tudtam, hogy bizonyos értelemben nem jó választás. Mert az olvasóim egy része azt fogja gondolni, hogy egy szentről aztán igazán nem szeretnének verset olvasni. Aki pedig épp ezért olvasná, az azért mást fog találni az ájtatos szentség helyett.  A vele való párbeszéd pedig azért volt jó választás, mert már nem akartam irodalmat írni, hanem csak megírni azt, ahol vagyok, ami bennem van. 

Mit változtatott mindez rajtad? 

Valamiféle friss szellemiséget adott. Megújított. Másképp kezdtem látni a dolgokat. Sokkal lazábban, hadd tegyem hozzá. Egy apáca által, aki folyton Jézussal diskurál. Még azt a naplókiadást olvastam, amikor nem volt szent. Szentként olvasni majdnem reménytelen lett volna számomra. Megközelíthetetlen, megszólíthatatlan.