A perspektíva nélküli ország – egy év a tálibokkal

***

Nemzeti ünneppé nyilvánították Afganisztánban augusztus 15-ét, a tálibok Kabul belvárosában hétfőn nagy felvonulással emlékeztek meg az egy évvel ezelőtti hatalomátvételre. Az amerikai nagykövetség épülete előtt szelfiztek a huszonéves aktivisták fegyverekkel, a hely számukra delejes: 20 év háborúskodás után sikerült tavaly nyáron kész helyzetet teremteniük a terepen, úgy, hogy a nagy ellenség, az amerikai hadsereg a teljes kivonulás mellett döntött.

Tálib funkcionáriusok nem győzik hangoztatni: nincs szükségük már nyugati segítségre, nem kérnek abból, és főleg a nyugati nyomulásból, beavatkozási kísérletekből, a saját tradícióik alapján akarják élni az életüket, berendezni társadalmukat, államukat.

Csakhogy Afganisztánban nem csak tálib hagyományok, vallási meggyőződések, társadalmi eszmények léteznek; az afgán népesség jelentős része bár muszlim, neutrális államban szeretne élni, nem egy iszlamista emírségben, ahol egy csoport vallási meggyőződését erőltetik az egész társadalomra. Ez még akkor is így van, ha esetleg a többségnek az amerikai-nyugati jelenlétből, befolyásból, az általuk az afgán nép fölé rendelt bürokraták korrupciójából és alkalmatlanságából szintén elege lett két évtized alatt.  

Tálib uralom 2.0 vagy konszolidáció?

Az afgánok második generációja tapasztalja most meg, milyen egy szigorú iszlamista társadalmi rendben élni: 1996 és 2001 között a tálibok már kormányozták az országot, a mostani huszonévesek – akik legjobban érzik az új rezsim jelentette korlátokat – olyan szülőkkel bírnak, akik huszonévesen maguk is a tálib rezsimben éltek, bár

A kérdés, hogy a iszlamista mozgalom tanult-e régi hibáiból, vagy a 2.0-ás verzióval újra megpróbálja majd a viszonylag heterogén afgán városi népességre rákényszeríteni világlátását, szokásait, társadalmi rendjét. Tavaly a tálibok szóvivője azt ígérte, hogy alaptalan a félelem, a lányok folytathatják majd szeptembertől a megkezdett tanulmányaikat, a női munkavállalók nem veszítik el állásaikat.

Aztán elkezdődött a tanév, és a keményvonalas vallási tanítók befolyása érvényesült: az új kabuli kormány nem engedte újranyitni a lányok számára kijelölt középiskolák egy részét, a lányok iskolai tanulását akadályozzák. Ugyanilyen ígéretszegés történt a nők munkavállalása területén: a tálibok visszajövetele előtt a kormányzati állások negyedét nők töltötték be, a közigazgatásban dolgozókat azonban már tavaly ősszel elkezdték elbocsátani,

Jelenleg női munkavállalók leginkább az egészségügyben, az oktatásban és a biztonsági cégeknél vannak – elsősorban olyan munkakörökben, ahol női ügyfelekhez női alkalmazottakat akar rendelni az állam.

Afganisztánban a nők immár másodszor élik át: tanulni nem nyűg, hanem olyan jog, amelyért még harcolniuk is kell, de még ilyen áron is csak vajmi kevés esélyük van ennek megvalósulására. Az iszlamista törvényhozás, a saríja szava Isten szava, a kőbe vésett szent jogszolgáltatási gyakorlatokra, a nemek számára a Korán által javallott

Húsz éven át az afgán nők többsége tanulhatott, munkát vállalhatott otthonán kívül, sportolhatott – ma ezeket az életlehetőségeket a rezsim elzárja a nők elől. Aki ezt előre látva már tavaly nyáron elhagyta az országot, most külföldön kereshet élet- és tanulási lehetőséget. Az afgánok azonban szeretik a hazájukat, az emigráns létet nem kedvelik, mert látják: egy generáció alatt el lehet nyugaton veszteni a nemzeti identitást. Sokan a kettős szorításban inkább a maradást választják, tudva, hogy ha a következő években nem tudnak továbbtanulni a felsőoktatásban, akkor személyes álmaiknak kell búcsút inteniük. Márpedig a tálib rezsim rövidtávú bukásában reménykedni a jelenkor jelei alapján megalapozatlan vágyálom.

Az afgán-pakisztáni átkelőnél rekedt emberek Csamanban 2021. augusztus 13-án

Kezelendő válságok, alkalmatlan kormányzat

Az iszlamista női dress code széles körű bevezetése és szigorú foganatosítása gyorsan ment az új kabuli kormányzatnak, a legnagyobb társadalmi-gazdasági kérdésekben azonban látványos toporgást tanúsít.

A súlyos aszály miatt az amúgy is mostoha területek az elmúlt évekhez képest jelentősen kevesebb termést hoznak, a mezőgazdasági munkák nagy erőkkel folynak, de az most is látszik, hogy több régióban külföldi segélyek nélkül az éhínség közvetlen veszélye fenyeget. Márpedig a tálib kormányzat nemzetközi legitimitása kicsi, a nemzetközi segélyezés pedig ilyen nemzetközi jogi helyzetben nem nagyon mozdul. Az ENSZ legfrissebb jelentése szerint az afgán lakosság közel fele alultáplált, az országnak belső forrásai elapadtával sürgős külföldi élelmezési segélyezésre van szüksége.

Az afgán egészségügy súlyos válságban van, a kórházak túlzsúfoltak és felszereletlenek. A legnagyobb baj azonban az orvoshiány – úgy általában az egyetemet végzett, saját szakmájában biztos tudású

Hiába most a tálib kormányzati kommunikáció az amnesztiáról, arról, hogy minden szakember, aki az előző, nyugati támogatású afgán kormánynak dolgozott, biztonságosa hazatérhet, vár rájuk a hazájuk – ez szirénhang, amelyre a külföldi kapcsolatrendszerrel bíró afgán értelmiség zöme már nem hallgat.

És nem csak politikai okokból, hanem mert a közép-keleti országban súlyos válság van, amely nem ígér még középtávon sem biztos egzisztenciális kilátásokat. A foglalkoztatás a mélyponton, a kormány nem képes munkahelyeket teremteni, az iskolák működése kiszámíthatatlan, az infrastruktúra, az utak állapota gyenge.

Bár az amerikai jelenlét húsz évében

a támogatási pénzek egy része magánzsebekbe vándorolt, mégis, a pénzek más részéből azért épültek kórházak, iskolák, megerősödtek a demokratikus intézmények, sőt, a helyi viszonyokhoz lépest több, viszonylag tisztességes, szabad választást is tudtak rendezni. Megvolt a fejlettebb élet, a jobb jövő reménye – a tálib kormányzat idején a saríja elrettentő büntetéseinek következtében megerősödött a közbiztonság, de eltűntek a civil élet kis szabadságai, a véleménynyilvánítás vagy éppen az életmód megválasztásának szabadsága.

Ráadásul a többségükben pastu nemzetiségű tálibok a szunnita iszlám nevében nemcsak nemi alapon, de a vallásgyakorlása szempontjából is különbséget tesznek afgán és afgán között: a síita hazara kisebbséget több településről elzavarták, helyükre pedig szunnita lakosokat telepítenek.

Tálib fegyveres az Ajmán az-Zavahri elleni merénylet helyszínén Kabulban augusztus másodikán

Amerikai minimálprogram

Húsz évvel ezelőtt az afganisztáni hadműveletekkel az Egyesült Államok elsősorban a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat akarta megbosszulni, és ezzel oldani a nemzeti traumát. A terrorakciókért felelős al-Kaida szunnita terrorszervezet vezérkarát bujtató tálib rendszer nem adta ki Oszama bin Ladenéket, a háború így bekövetkezett – Irakkal ellentétben legitim nemzetközi jogalappal, nemzetközi katonai védelmi szövetség bevonásával.

Bin Laden levadászása óriási konkrét és egyszerre jelképes győzelem volt, amely után lehetővé vált az elhúzódó és nyeretlen háború arcvesztés nélküli lezárása. Joe Biden rossz időzítése, a tálib erők rajtaütésszerű, országos méretű támadása azonban

Az amerikai program, Afganisztán berendezkedésének megváltoztatása nem sikerült, most a minimálprogram fut: Washington nem engedheti meg, hogy ilyen elképesztő emberveszteség és erőforrás-áldozat után Afganisztán újra iszlamista terroristák menedékhelye legyen, ahonnan megint terrorakció vezethető Amerika ellen. A tálibokkal kötött 2020-as dohai egyezmény éppen ezt mondja ki: az amerikaiak távoznak, a tálibok pedig szavatolják, hogy külföldi terrorcsoportok nem vernek gyökeret a közép-ázsiai államban.

Derült égből villámcsapásként sújtott le az amerikai hírszerzés különleges akciója július 31-én az al-Kaida Kabulban meghúzódó vezetője ellen. Ajmán az-Zavahrit egy új típusú drónnal ölték meg. Az akció egyrészt élesen megmutatta, hogy

másrészt üzenet volt a tálib vezetésnek, hogy a dohai egyezséget számon kéri: Kabul nem nézheti passzívan, hogy külföldi dzsihadisták gyülekeznek területén.

--

Nyitókép: Tálib fegyveresek ünneplik a hatalomátvétel első évfordulóját a kabuli amerikai nagykövetség épülete előtt augusztus 15-én.

fotó: MTI