Parászka Borókával nem az a legnagyobb baj, hogy nem gondolkozik, csak köpköd

Nem is értem, miért reagálok egy zavaros fejű megmondóemberre. Talán azért, mert esetleg egy új szempontot is be tudok hozni a vitába. Parászka Boróka írja valahol, szemlézi a Mandiner: „Keresem, de nem találom Demeter Szilárd és a PIM állásfoglalását a kata miatt válságba kerülő szerzők, fordítók, szerkesztők, könyvkészítők helyzete kapcsán. Olyan nagyon nagyon nagy a csend. Pedig korábban annyiszor szó volt arról, hogy soha ilyen jó helyzetben a magyar irodalom és könyvpiac nem volt, hogy soha ennyit kultúrára nem fordított az állam. Jó volna most valami megnyugtató üzenet, hogy ne aggódjatok kedves magyar kultúráért dolgozók, van B-terv, mentőöv, szakmai kiállás, ilyesmi...” Parászka Borókával nem az a legnagyobb baj, hogy nem gondolkozik, csak köpköd, hanem az, hogy nem olvas, csak ír. Mondjuk, a balliberális elitben ezzel nincs egyedül. Ha olvasna is, akkor nem húzna deresre. A katakérdés kapcsán már több napja válaszoltam Weiner Sennyei Tibornak a drot.eu-ra. Idézem a válasz lényegét: „Mindenekelőtt szeretném előre is leszögezni: a miniszteri biztosi mandátumaim az előző ciklus végén - törvény szerint - lejártak, most tehát hivatalosan semmiféle illetékességem sincs a kérdésben. (…) Már a tavaly, amikor a szakmai szervezetekkel elkezdtük a lobbit az ún. »kulturális ÁFA« ügyében,

Ugyanis a tapasztalatok szerint sokszor a KATA sem volt életszerű. Amikor még katáztam, - mind rockzenészként, mind íróként - néha a jobb kezemmel kellett vakarnom a bal fülemet. (…) Szerintem a kreatívipari adó a megoldás. Adottak a TEAOR-számok, tehát nagyjából szabályozható, milyen tevékenységi formákra kellene alkalmazni, adójogilag is járható út. Az értelmes párbeszédhez léteznek a közös premisszák: feltételezem, abban mindenki egyetért, hogy adót fizetni kell. És úgy kell adózni, hogy az mind a társadalombiztosítás, mind a nyugdíj szempontjából mindenki számára kielégítő legyen. Mert az elmúlt években sok olyan idős alkotó- és előadóművésszel találkoztam, akik aktív éveik alatt történt sajátos adópolitika miatt nevetséges nyugdíjakról számoltak be. Eseti jelleggel, ideiglenesen tudtam segíteni néhányukon, de ez is olyan strukturális kérdés, amit rendszerlogikai megközelítésben lehetne orvosolni. Egy biztos: magyar anyanyelvi kultúrára az önértékén felül (vagy mellett) stratégiai szükségünk van, ezekben a zaklatott, válságos időkben még inkább, mint korábban. Ezért a kultúrateremtő és kultúrahordozó szereplőket segítenünk kell. Én ezt csinálom a magam szintjén.” És hogy mit: csak a Petőfi Irodalmi Múzeumból (PIM) évente közel 500 millió forintot fizetünk ki kortárs íróknak (kisösztöndíjak, középgenerációs ösztöndíj, Digitális Irodalmi Akadémia-juttatások). A folyóiratok soha nem látott támogatást kaptak a tavaly (most van az elszámolási időszak, ha értelmét látjuk, folytatjuk), és most nem söpröm össze, hogy a Petőfi Kulturális Ügynökségen (PKÜ) keresztül eddig hány száz millió forinttal segítettük a teljes könnyűzenei szcénát az alkotóktól az előadókon át a rendezvénytechnikusokig, menedzserekig, klubokig. Ugyanígy érdemes esetleg megkérdezni a könyvkiadókat az elmúlt időszakról. Mindezt a már meglévő NKA- és egyéb forrásokon felül, vagyis - amint azt az ellenzéki újságírók az orrom alá szokták dörgölni -: adóforintokból. Azokból az adóforintokból, amit a magyarok adtak be a közösbe. A nagyját a nem-katázók.

Több, mint négymillióan így dolgoznak ebben az országban. Szóval én inkább a kreatívipari adóról egyeztetnék. Amellett mindenféle titulus nélkül is szívesen lobbizok a döntéshozóknál - már ha a szakmák konszenzusra jutnak a tartalmától.

Kép forrása: Facebook