Egyszer elém került a neten egy térkép, amely azt hivatott ábrázolni – zöld, sárga és talán piros színekkel – hogy ha valamiféle tragédia, természeti csapás, terrortámadás, miegymás történik, mi az úgynevezett fejlett világ reakciója. Értelemszerűen a zöld zónákba került a világ említett része, hashtages Facebook-imaláncokkal, top politikusok sajnálkozó vagy elítélő nyilatkozataival, a média maximális figyelmével, miegyébbel; a sárgába került a – mondjuk így – második világ, Kelet-Európával, de ott volt az első peremével is Dél-Afrika, Ausztrália, effélék, de már csökkent érdeklődéssel. Végül a piros zónák: Közel-Kelet, Afrika, Kelet-Ázsia és a maradék, valami olyasféle reakcióval, hogy „jah, hát igen, az élet szívás arrafelé”.

A kurdok lakta régió, és különösen Szíria és Észak-Irak érintett területei kapcsán valószínűleg még a piros sem lenne elég kifejező, valószínűleg inkább egy fekete folttal kellene jelölni. Elvégre

A helyzeten tovább rontott a korábban nem látott kegyetlenségű Iszlám Állam 2014-es felbukkanása, azonban éppen e helyzet – és a központi kormányok tovább gyengülése, valamint az Egyesült Államok pillanatnyi támogatása – miatt úgy tűnt, egy időre kedvezőbb helyzetbe kerültek a négy államban kisebbséget alkotó kurdok.

A Közel-Kelet egyik legősibb népe mintegy negyvenmillió fővel körülbelül akkora területen él, mint maga Irak, azonban tartós önálló államiságra évszázadok óta nem nyílt érdemi lehetősége. Az Oszmán Birodalom bukása és felosztása után kettő helyett négy államba – Törökország, Irán, Irak és Szíria – került kurdok sorsa némi hunyorítással leginkább talán az 1795-ben felosztott hazájú lengyelekéhez hasonló: elnyomás, nyelvhasználat korlátozása, ki- és betelepítések, erőszakos asszimiláció, erre adott, terrorista jellegű elkeseredett válasz, esetenként független Kurdisztán kikiáltása ilyen-olyan (brit, szovjet) támogatással, amit rendre visszafoglalás és megtorló akciók követnek. Ráadásul, ha számos kérdésben éles az ellentét a négy osztozkodó ország között,

Felnégyelve

Érdekes, hogy még Iránban volt békeidőben a legistenesebb a helyzetük, ahol elismert kisebbségi nyelv a kurd, noha etnikai mellett vallási különbségek is nehezítik a dolgukat, lévén ők szunniták, Irán pedig a síita félhold centrumállama. A baj a többi állammal van.

Elsősorban Törökországgal, ahol a számuk meghaladja a 16 milliót (az ország lakosságának közel egyötöde), és ahol szeparatista szervezeteik miatt a legnagyobb a gyanú irántuk. A folyamatos terrortámadások és megtorló akciók közepette létrejött a hetvenes években a Kurd Munkáspárt (PKK), amelyet a törökök terrorszervezetként tartanak számon, és fegyveres harcot vívtak a török kormánnyal (ennek intenzitása, legalábbis Törökországban, 2012 óta lecsökkent).

Szíriában az ott élő mintegy 2 millió kurd politikai ereje a Demokratikus Egyesülés Pártja, amelynek katonai szárnya, a Népvédelmi Erők (YPG) a Szíriai Demokratikus Erőkkel (SDF) karöltve, jelentős amerikai támogatással

Rozsavát, hosszabb, unalmasabb és hivatalos nevén az Észak- és Kelet-szíriai Autonóm Adminisztráció mintegy fél Magyarországnyi területét.

Természetesen remek kapcsolatokat ápolnak a törökországi PKK-val, a törököket pedig fasisztáknak tartják, így előbb-utóbb borítékolható volt Ankara támadása, elvégre kimondottan ellenérdekeltek voltak abban, hogy saját népes kurd kisebbségük támaszra leljen egy mégolyan apró „anyaországban” is. Így előbb a magterülettől távol eső, határ menti afríni régiót támadta meg, 2016 augusztus és 2017 márciusa között bombázva, 2018 januárjában frontálisan is lerohanva a területet, elsősorban helyi, nagy létszámú arab segédcsapatokkal megtámogatva, majd megismételve a terrorellenesnek mondott hadműveletet; egy évre rá más határ menti területeket is bombázni kezdett; ekkor kapott jókora pofont az Iszlám Állam ellen küzdő szíriai Kurdisztán, mert Donald Trump utasítására az amerikai csapatok kivonultak a területről, szabadon hagyva azt a törökök előtt, amit a kurdok értelemszerűen árulásként éltek meg.

Az észak-iraki Zakhóban történt támadás sérültjeit szállítják kórházba július 20-án

Függetlenségi álmok

A másik, erősebb gócpont, vagyis Iraki Kurdisztán Szaddám Huszein 2003-as bukása után jött létre, ahol az itt élő mintegy 6 és félmillió kurd átvette a hatalmat a regionális kormánypárt, a Demokrata Párt (KDP) vezetésével, és Erbíl központtal megalakította saját autonóm területét elnökkel, parlamenttel, kormánnyal, hadsereggel, amit a 2005-ös alkotmány szentesített is. 2014-ben, az Iszlám Állam megjelenésével és az iraki hadsereg összeomlásával lényegében a térség egyetlen szervezett, a Nyugat felé szalonképes ereje maradt Kurdisztán, harcosai, a pesmergák pedig nyugati fegyverekkel és segítséggel újabb területeket vontak fennhatóságuk alá, köztük a vegyes lakosságú Kirkukot, végül hatalmuk csúcsán, ugyancsak az amerikai szövetségben és az úgynevezett fejlett világ szimpátiájában bízva szeparatista népszavazást is indítottak 2017-ben. Az év tavaszán optimizmusuk még teljes volt, hiszen amint az amerikai katonai hírszerzés (DIA) vezetője,

Ősszel megtartották a népszavazást, és elsöprő többséggel győztek az elszakadáspártiak, azonban az eredményt se Irakkal, se a nemzetközi hatalmakkal nem sikerült elismertetniük, ellenben tovább romlott a helyzetük, lévén a népszavazás után három héttel az iraki hadsereg visszafoglalta Kirkukot.

A török hadsereg pedig a kilencvenes évek óta kettős játékot játszik Irakkal, egyszerre hangoztatja annak területi épségét, illetve vezet a határain belüli kurdellenes hadműveleteket, terrorellenes akcióknak nevezve ezeket az odacsapásokat.

Mellément vagy terroristák voltak?

Akik szerint a törökök állnak a Zakho városbeli mészárlás mögött, elsősorban azt gondolják, pusztán célt tévesztettek a rakétákkal, de ez önmagában akkora presztízsveszteség lenne Ankarának, amit nem engedhet meg magának ebben a feszült helyzetben. Természetesen rengeteg átszökött PKK-st, pesmergát és helyi civilt öltek meg az elmúlt évtizedekben a területen, de turisták lemészárlása talán valami új lenne, amire akár a világ közvéleménye is felfigyelhetne, amely már régóta belefásult abba, hogy újabb és újabb csapásokról pakolgasson kishíreket a lapjaiba, híradóiba. Nem véletlenül tagadta Ankara körömszakadtáig, hogy biztosan nem ők voltak, hanem a kurdok, ők csak terroristákra csapnak le.

Valószínűleg a törököknek sem jött jókor a blama. Elvégre a NATO második legnagyobb hadseregét alkotó Törökországnak végre sikerült kizsarolnia az oroszok miatt megszorult svédek és finnek NATO-csatlakozásának áraként, hogy azok fellépjenek a PKK és az YPG ellen, továbbá több tucatnyi ellenzéki kiadatását is követelik,

Irakban mindenesetre teljes a felháborodás, nem véletlen, hogy az iraki nemzetbiztonsági tanács rendkívüli ülésén úgy döntött, hogy behívatja Törökország nagykövetét, magyarázatot követelve, de hazarendelte az Ankarában állomásozó iraki megbízottat is, s maga Musztafa al-Kádimi iraki kormányfő közölte Twitteren, igenis a török hadsereg a felelős a történtekért.

Mindeközben Irakban éppen elhúzódó kormányválság van, a kurd erők parlamenti és kormánybeli részvétele gyengülni látszik. S persze írhatnánk, hogy a nemzetközi közösség szakértői most azt találgatják, hogy mi lesz Irak reakciója a helyzetre, hogyan rendezik a kérdést a törökökkel, ehelyett Iraki Kurdisztán fekete folt a térképen, s Ned Price amerikai külügyi szóvivőtől sem futotta többre egy rövid sajtótájékoztatónál, ahol elfogadhatatlannak nevezte a civilek halálát. A nemzetközi közösség figyelme éppúgy elfordul a térségtől, ahogy anno az amerikaiak hagyták szó nélkül lerohanni tegnapi szövetségeseiket. 

Nyitókép: ISMAEL ADNAN / AFP