A városi értelmiségnek fogalma sincs arról, mi megy vidéken – Kukorelly Endre a Mandinernek

Kukorelly Endre 1951-ben született. Költő, író, kritikus, szerkesztő. Első verseskötete A valóság édessége címmel 1984-ben jelent meg. Azóta huszonkilenc önálló kötete látott napvilágot. Irodalmi munkásságáért többek között József Attila-díjban, Márai Sándor-díjban és Artisjus Irodalmi Nagydíjban részesült. Legutóbbi könyve Istenem, ne romolj címmel 2021-ben jelent meg a Kalligram Kiadónál. 2010 és 2012 között az LMP országgyűlési képviselője volt. 

Az idei első hőhullám kezdetén látogattam meg szentistvántelepi házában. Odabent hűvös félhomály, a kertben fülledtség, mégis kint ültünk le beszélgetni, a diófa alatt. Kávé, hideg ásványvíz, a lomb árnyéka szépen mozog a kerti asztalon. Sok mindenről szó esett: fociról, irodalomról, családról és függetlenségről, hajléktalanságról és a többféle Magyarországról, félreolvasásról, elégedettségről, tehát mindközönségesen az életről. És tegeződtünk, mert régóta ismerjük egymást. 

***

Egy nyilván nem túl meglepő kérdéssel kezdenék: Mit szóltál az angol-magyar 0:4-hez? 

Amikor a rájátszást néztem 2015-ben Norvégia ellen – még Dzsudzsák, Böde „Ébredő Erő” Dani meg Király volt, ezen múlt, hogy kijutottunk az Európa-bajnokságra – emlékszem, ki kellett jönnöm a kertbe, mert éreztem, hogy nem oké valami.

Attól féltél, hogy infarktust kapsz?

Kicsit beijedtem. Most viszont semmi. Az elején, hogy úristen, ne kapjunk megint egy négyest, mint itthon – azon a meccsen kint voltam, és úgy alakult, hogy aztán az 1-1-en is, a Wembleyben, Palkó unokaöcsén meghívására –, de az első gól után látszott, hogy ebből nem lesz baj.

Ezt le is reagáltad a közösségi médiában. Meccsekről nem nagyon szoktál posztolni. 

Átvitte az ingerküszöböt. Nem szoktam posztolgatni, úgyis tele a padlás azzal, hogy behívnak mindenféle tévékbe, és be is megyek. Nem lelkesen, néha a pokolba kívánom, ámde parlamenti képviselőként láttam, ahogy menekülnek felelős politikusok a nekik nem tetsző médiumok elől, és ez annyira gyomorforgató, hogy elhatároztam, akárki-bárki megkeres, elmondom a véleményemet. Adott esetben hülyeségeket is nyilván, tévedek, nem értek hozzá, másnap már másként látom, de azt mondom, amit gondolok, amolyan „belgaként”, „flamandok és vallonok” között, nem lévén elkötelezve, angazsálódva. Semmi pártfegyelem, nem voltam soha párttag, LMP-s sem. Ezzel a fajta oldalazással nem értek egyet. Azzal igen, hogy ki-ki a saját érték- és érdekszféráját igyekszik érvényesíteni, ennek mentén keres társakat – ez lenne mindközönségesen a politika. A durva ellenségkereséssel viszont, az ellentétes érdekek annulálásával nem értek egyet. Visszatérve a futballra…

Akartam is mondani…

…nem lelőni kell az angolokat, hanem megverni. Nem ledarálni, megsemmisíteni, hanem gólokat rúgni nekik. Nem csupán korrekt, de jó, hasznos is, ha közben az ellenfeled megbecsülöd.

Ez a politikára is áll.

Mit gondolsz, ez egy egyszeri fellángolás volt? Vagy valaminek a kezdete? Vagy csak egy újabb ködképünk?

Hosszú téma. A versengés, a görög agón – ezen alapul az európai civilizáció – két típusa a win-win játék és a nulla összegű játszma. A versenyek sorrendet termelnek, de működik az is, hogy sok mindenki győztes. Legalábbis érezheti úgy. Jól érezheti magát. Nem érzi magát vesztesnek-megvertnek. Vegyük a szakmánkat: ha azt mondanák neked, hogy Homérosz óta a tízezredik legjobb költő vagy, belemennél?

Érdekes kérdés.

Jó, a tízezer átláthatatlan szám. Ha azt mondanák, hogy benne vagy a legjobb ezerben?

Abba minden további nélkül belemennék.

Azért a legjobb tízezerben is benne lennél, nem?

Persze.

Ezzel szemben tízezredik futballcsapatnak lenni gagyi. Legalábbis így látjuk. Tévesen. A megye kettőben is nagyon tudnak focizni – játszottam ott, játszottam ellenük –, csak „följebb” jobbak. De hát Hölderlin is „jobb”, mégsem csak őt csodálod-olvasod! A világbajnoki döntőn – vagy egy sörmeccsen – a vesztes szinte megsemmisül, egyáltalán, zéró összegű játszmáknál a vesztes páriának érzi magát, az ezüstérem nem csillog szépen! Ördögi csillogás! A magyar válogatott most a negyvenedikről följött a harminchetedik helyre, és azt mondjuk, hogy ez gáz. Nem gáz! Jobb volna a hetedik hely, a harmadik, vagy dehogy, az első! – de mondj kemény tényeket, amiben harminchetedikek vagyunk a világban! Tényleg keményet, globálisan értelmezhetőt, ne a vízilabdát, amit mindössze tucatnyi országban játszanak! GDP, öngyilkosági ráta, egy főre eső fogkrémhasználat, egy magyartanár fizetése stb. Piacon érvényesülő sportágakban – tenisz, golf, profi boksz, K-1, Forma 1, futószámok, amerikai futball – sehol sem vagyunk! Darts! Biliárd! Futballban szétkapjuk az angolokat, ám gondolj bele, hány meccset kéne játszanunk kosárlabdában vagy jéghokiban ahhoz, hogy megverjünk bármely első ligás csapatot az USA-ban.

Mást jelent, más a szerepe – alapvetően identitásképző.

Mivel több, mint sport?

Szocializál: megtanulod, mit tesz alárendelni magad a közösség érdekében, miközben kiválni törekszel! Megtanulod elviselni a vereséget, sőt, ami ennél is nehezebb, a győzelmet – és mindezt, ha szerencséd van, a grundon, anélkül, hogy felnőttek beleszólnának. Erről írtam a Pálya, avagy Nyugi, dagi, nem csak a foci van a világon című könyvemben, tudom, mit beszélek. Amióta megállok a lábamon focizom, játszottam gyerekként a Fradiban.

Odáig megyek, hogy magát A Működést nem érti, és húsz méterről látszik rajta, átesett-e mindezen, vagy sem. Hülyeség, tombolnak, szotyi, bunkó focisták, bunkó közeg, „mi az, hogy magyarok”, és így tovább, van lenézés, sokan süketek erre, de hát egy süketnek Wagnert nem tudod elmagyarázni. Ne is akard. Hallod vagy nem, érted vagy sem, ennyi. Ha érzem, hogy valamit nem értek, nem pofázok bele, csakis kérdések formájában szólok hozzá, tudomásul veszem, és tiszteletben tartom, hogy másoknak fontos. Egymást megtisztelni önző módon, csak így várhatod el a tiszteletet. Nagy hitviták idején is gyepálták egymás, és meg nem mondod, hogy Pázmány Péternek volt igaza vagy az ellenfelének, mert nem így merült fel a kérdés. Eldöntöd, hogy Fradi vagy Újpest, és mehet a meccs. A másik, az ellenfél nélkül nincs meccs.

Futballozol még?

Szombatonként a volt egyetemi kollégáimmal és csatolt részeikkel. Élvezem, nagyjából oda rúgom, ahova kell, és ugyanúgy odateszem magam, mint hajdan. Szerintem futok is, bár erről megoszlanak a vélemények (nevet). Addig játszom, amíg bírom. És van az író futballválogatott…

Tényleg, jó, hogy mondod.

1997-ben kezdeményeztem, sok-sok meccset játszottunk – az elsőn, Franciaországban még Esterházy is –, nemzetközi hálózat is létrejött, és ha hívnak bárhová itthon, Erdélybe, a Vajdaságba, a Felvidékre is,

Visszük olyan helyekre, ahol nemigen látnak irodalmi esteket.

Esterházy Péterről készült a kilencvenes évek végén egy portréfilm, amelyben azt mondja a végén, hogy „nagyon jót gondolok a Teremtésről”. És hogy szerinte ez a szemlélet az, ami a leginkább jellemzi a könyveit. Úgy érzem, te is valami hasonlót gondolsz erről, az írásaidon legalábbis ez látszik.

Kedves tőled, erre így sose gondoltam. Azt hiszem, stimmel. Mondják, hogy optimista vagyok, pedig csöppet sem vagyok az, hosszútávon mind halottak vagyunk, ahogy a közgazdász Keynes mondta, viszont pozitív csávónak gondolom magam.

A kortárs irodalomra sokszor úgy gondolnak, mint depressziós, köldöknéző, világfájdalommal eltelt figurák gyülekezetére. Te nem ezt a vonalat erősíted. 

Igyekszem jól élni – az arisztotelészi eudaimonia értelmében. Ülünk a kertemben, beszélgetünk számomra érdekes dolgokról, ez, egyszerűen szólva, jó. Ilyenkor jól érzem magam. Nyár van, megy a munka,

Szoktam mondani, hogy nem érdemes állandóan nyafogni, abból nem jön ki semmi: tegyél valamit, ha „nem tetszik a rendszer”, ahogy anno a kommunizmusban mondtuk, de nyilván nyafogok én is. Ha észreveszem, abbahagyom. Legjobb, ha önzésből fakad a valamit csinálás. Hét évvel ezelőtt önzésből kezdeményeztem egy hajléktalansággal kapcsolatos alapítványt.

Mindig megelőzöl, mert épp a Nyugodt Szív a lakhatásért alapítványról akartalak volna kérdezni. 

2015-től megy, önkéntes hölgyek működtetik, én csak kitaláltam – egyszer kérdezd meg erről Hoffmann Andreát vagy Bod Juditot. Közösségi finanszírozással működünk, kisebb-nagyobb civil adományokból eddig összejött cirka százmillió, ez meglepően sok családnak segített valamit. Engem mindenképp meglep, mert amikor belevágtam, minimális céljaim voltak. Egy hajléktalant három téli hónapra albérletbe segíteni. Viszont fontos, hogy nem jóemberkedésből kezdtem, nem gondolom magam jónak; pusztán fölkavar, ha látom, hogy utcán alszanak mínusz tíz fokban. Ha valamit csinálok, azért van, hogy én jobban érezzem magam, ebben „nincs alku”, ahogy József Attila mondta. Inkább járulékos, hogy ettől esetleg mások szintén jobban érzik magukat.

Ezt a szemléletet, hogy „jót gondolsz a Teremtésről”, otthonról hoztad?

Semmit sem jófejségből csinálok, szögezzük itt le. Apukám tényleg jó ember volt, senkiről soha rosszat, komoly és kielégíthetetlen szeretetéhség, árva fiú volt, még meg sem született, nagyapám azonnal elesett a nagy háborúban. Kollégiumban nevelkedett, a Ludovikán végzett, hivatásos tiszt, orosz front, brjanszki erdő, partizánvadász századparancsnok, súlyos sebesülés. Érzelmes, olykor érzelgős férfi volt, és – amúgy, ez nem tetszik – lassacskán magam is hajlamos lettem az érzelgősségre. Nem volt benne rosszindulat, ez igazából imponált nekem. Hogy nem azért vagy korrekt, mert az hasznos, hanem csak úgy. „Mért ne legyek tisztességes”, és így tovább.

Rendszeresen emlegeted írásaidban édesanyádat. Visszatérő fordulat ezekben, hogy azt mondogatta rólad, mimóza vagy.

Anyám kategóriája. Nem tudom, milyen a mimóza, de jól hangzik. Tény, hamar túlzott fájdalmat okoznak dolgok, más talán észre se venné. Ennek a negatív lenyomata viszont, hogy nem felejtem el, ami viszont már nem hangzik jól, mi több, nem jó.

Édesanyád majdnem száz évet élt.

És soha nem volt beteg. Mint a nagyanyám. Azért hagyták abba, mert egyszerűen megunták ezt a hóbelevancot. Az egész család nyög az influenzától, a nők intézkednek, ez nagyon megnyugtató konstelláció. Tették a dolgukat, ám nem volt olyasmi „mániájuk”, mint nekem az irodalom; pedig ha már mindent meguntál is, a szenvedélyedről nem tudsz lejönni, és ez életben tart. Ezért mondogatom iskolákban, könyvtárakban, bárhol, ahová meghívnak, hogy

Megoldja az életed, nem érzel ürességet, kilavíroz a deprimáltságból, nem fog érdekelni a mi-mennyibe-kerül. Elég görög aktort olvasva rádöbbensz, hogy akkoriban nem lehetett volna „gázáremeléssel”, gazdasági ügyekkel kampányolni: csak a lélek, az el nem múló dicsőség izgatta őket. Test-szellem-lélek egysége. Anyukámnak nem volt ilyen típusú mániája. Nézte a tévét, kommentálta a sok hülyeséget, de már nem volt kedve az egészhez.

Mit szólt az írásaidhoz?

Nem volt elájulva. Imádtuk egymás, de váratlanul oda-odaszúrt nekem, mint rendes skorpió. Odavoltam anyám intelligenciájától, iróniájától, szarkasztikus humorától, az írásaimmal kapcsolatban viszont kicsit vártam volna az anyatigris-attitűdöt. Ami nem volt benne. Amikor a TündérVölgy megjelent, pár nap múlva visszaadta, mondván, nem olvassa tovább, mert semmi sem stimmel benne. Nem így volt, mondta. Az E/1-es szöveget úgy olvasta – nem tudta nem úgy olvasni –, hogy a fiacskája beszél benne. Antropológiai meghatározottság, hogy referenciálisan olvasunk, de te is, én is tudjuk, hogy a regény fikció – ez anyámat nem érdekelte. Bosszankodott szegénykém.

Azt nem mondogatta neked, hogy rendes embernek kéne lenni, tehát meg kéne nősülni, család, gyerekek, satöbbi? 

De. Eleve, amikor kezdtem szerencsétlenkedni azzal, hogy írás meg egyetem, és nem vettek fel sokáig, két év sorkatonaság, szürke kommunizmus, minden reménytelennek tűnt, volt családi nyomás, hogy éljek már normálisan. Mindez családi majomszeretetbe ágyazva – volt is brutális lelkifurdalásom. Olyannyira, hogy évekre abba is hagytam az írást. Éreztem az aggodalmat a szüleimen: azt, hogy mi lesz kisfiam, és magam is így éreztem. Szerették volna, ha normális polgári életet élek, feleség, gyerek meg minden, és igazából én is szerettem volna,

Olyan állást vállalni, amivel tartható egy család, de ami meggátol abban, hogy írjak. Később megnősülhettem volna párszor, akkor viszont már rászoktam a függetlenség ízére. Van íze.

Az Ezer és három című regényed kapcsán elég megosztó kritikák születtek. Főleg a regény nőábrázolásai verték ki sokaknál a biztosítékot. Macsónak, szexistának gondolták. Mit gondolsz erről?

Amikor harmadszorra olvastam az Anna Kareninát – nem vagyok notórius újraolvasó, hisz annyi minden van, a szervezetem viszont emlékezett rá, hogy ennyire jót addig még nem olvastam –, láttam, hogy igen-igen, csak a torka véres.

Van a nő – illetve három nő –, és három plusz egy férfi archetípus: az – akarja vagy sem – hódító Vronszkij, aki csodálkozik, hogy csak mert Kitty szerelmes belé, miért kéne feleségül vennie; Levin, aki a tökéletes nőt akarja, másokat észre se vesz; és Oblonszkij, aki családos, de az már nem érdekli, viszont minden más érdekli. Meg a „lúzer férj” Karenin, akiről mindent elárul, hogy Anna egyszer észreveszi a nagy fülét. Akkor leszel lúzer, ha „észreveszik a füled”, és nem lépsz le azonnal. Noha „erről van szó”, erotikáról, a dolgok néven nevezéséről szó sincs a könyvben. Tolsztoj elmegy egy határig, utána – tipikus viktoriánus kor – becsukja az ajtót. Mint a régi amerikai filmekben, amikor „azt” már nem lehet látni. Akkor határoztam el, hogy erre a regényre „ráírom” a sajátomat, ahol viszont, lesz, ami lesz, „minden” néven neveződik. De elkövettem azt a hibát, hogy itt is egyes szám első személyű a beszélő, könnyű úgy olvasni, mintha a szerző beszélne. Úgy is olvasták többen – nagy diadallal. Olyanok, akik egyébként pontosan tudják, hogy az író és a beszélő nem összemosandó! És ment az, hogy a nőügyeim tálalásának olvasták a könyvet. Színtiszta rosszindulatból, az akkor még csak nem is dúló megsemmisítés-kultúra előjeleként.

Szerinted mi lehetett a rosszindulat mögött? 

Frusztráltság alapvetően. Mind frusztráltak vagyunk valamiért, te is, én is, ez a téma azonban sokakból durva ki frusztrációt vált ki. Érzékeny ponton érintette őket, és ezt megértem. Sejtettem amúgy, hogy baj lesz belőle, mégis reménykedtem, hogy hátha nem – aztán de. Tudod, amikor fölkészülsz a legrosszabbra, és hiába reménykedsz abban, hogy csak-csak nem az jön. Az jön! Nem esik jól, kétségtelen.

Gondolod, ha E/3-ban írod meg a regényt, akkor ez nincs? 

Az néhány méregfogat nyilván kihúz. De azt is „megoldották” volna. Úgy olvasnak, ezek a „kritikák” csak a szempontjaik szerint érdekes részeket olvassák, a férfiszerencsétlenkedéstől eltekintenek. Tudom, hogy ilyen a szisztéma, de attól még úgy ért, mint a lórúgás. Tudom, hogy nem lehet semmit megúszni, és persze én is meg akarok úszni mindent, mint mindenki.

Elkövettem azt a hibát is pár éve, hogy javasoltam a regény svédre fordítását, gondolván – ifjúkori emlékek –, hogy a svédek lazák, és tudnak rendesen olvasni.

Ezzel szemben?

Három kiadó adta vissza. Végül egy hónapja mégis megjelent, egy svéd kiadó beleállt. Ha egy írót meg akarnak semmisíteni, nekiesnek, ütik-vágják – vagy a totális elhallgatás. Átnéznek rajtad, mintha ott sem lennél.

Sokszor megírtad, hogy a pályádat egy ötéves elhallgatással kezdted. Elkezdtél írni, aztán nem sokkal később jött egy ötéves csend. Ez miért volt?

Nem tetszett, amit láttam. Szinte semmi sem tetszett, amit akkoriban olvastam.

De ettől írni még írhattál volna, nem? 

Az agyoncsépelt vicc szerint bemondja a rádió, hogy vigyázat, egy őrült megy szembe a forgalommal, mire az őrült: hogyhogy egy, mindenki! Rendes frusztrált, deklasszált keresztény középosztálybeli úrigyerekként föl se merült, hogy, Weöressel szólva, mindenki „hüje, csak én vagyok okos, énnekem a segembe is felyem van”. Öt év elvonókúra, csak történelmi szakirodalmat olvastam, plusz a folyamatos depresszió. Aztán egy megvilágosodásszerű pillanatban, a bölcsészkar második emeleti folyosóján, meg tudnám mutatni a helyet,

Elég nagydarab vagyok, gondoltam, majd elmegyek vagont kirakni. Aztán hamar jóra fordult, a Magyar Műhely Párizs melletti irodalmi találkozóján többen – András Sándortól Erdély Miklósig, Czigány Lóránttól Perneczky Gézáig, Sipos Gyulától Határ Győzőig – úgy kezdtek beszélni velem, mint a kollégájukkal, és a folyóiratok a legnagyobb csodálkozásomra mindenhol elfogadták a verseimet. A bölcsek köve azonban nincs nálam. Harminc éve vezetek kreatív írás kurzusokat, mindig ezzel kezdem.

Újraélesztetted a nagy hagyományokkal bíró Baumgarten-díjat. Ez miért volt fontos neked? 

A rendszerváltás környékén mondogattam először ennek-annak, de senki nem foglalkozott vele. Baumgarten Ferenc Ferdinánd, aki Berlinben élt és németül írt – lovasberényi zsidó család, lovasszobrot kéne állítani neki – mai áron négy-ötmilliárd forintot érő bérházát a magyar irodalomra hagyta. Páratlan gesztus. Mondom ezt mai gazdagok tekintetét keresve. A mindenkori álladalom képtelen nem beletenni a mancsát a művészeti díjazásba – ezért kezdtem újraéleszteni a díjat. Sokan próbáltak lebeszélni róla, de már három éve működik, tisztán közösségi finanszírozásból. Csupán a szűken vett irodalmi szakma cirka ezerötszáz ember, ezzel együtt – ez kicsit fáj – eddig mindenestül 525-en támogatták. Noha valamennyiünknek éreznünk kell, hogy a művészeti díjazás az államnak egyszerűen „rosszul áll”.

Aki ezer forinttal beszáll, tesz valamit.

Legutóbb azt lehetett hallani, hogy elindítottál egy újabb kezdeményezést, amely abban áll lényegileg, hogy menjünk „le” vidékre, aprófalvakba, és ott próbáljunk elkezdeni valamit. 

Pont a „le” igekötőt kéne lehagyni! Nagyrészt ezért is kezdtem bele.

Ez összefügg a legutóbbi választások vidéki benyomásait egyfajta sokkhatásként megélők beszámolóival? Erre akartál reagálni?

A „fogatlan, sötét vidékiek”, igen. Horror, hogy több Magyarország létezik. Tiszta Brüsszel, párhuzamos társadalmak élnek egymás mellett – egyelőre még úgy-ahogy, békében.

Nekem sincs fogalmam róla. Van viszont viszonyom hozzá, felháborít a totál érzéketlen, lenéző attitűd, a tahó magyarokról szóló beszámolók. Írtam egy 2022 karakternyi javaslatot (Fb, 2022 n. Élj Magyarországon csoport): baráti társaságok üljenek autóba, hátha találnak olyan falut – lehetőleg ne menő helyen a Balaton-felvidéken –, amibe beleszeretnek, és ott próbáljanak ki valamit. Puszta önző jóérzésből. Felújítani elhagyott házakat, munkát adni, az orvos tartson ingyenes vizsgálatot, a fogorvos tömjön be két fogat, a futballista szervezzen focicsapatot. Nyári iskola, vállalkozás, falusi turizmus, és így tovább. Belakni a hazát.

Milyenek az eddigi reakciók?

Közepesek. A Baumgarten-díjnál számítottam rá, hogy a kisebb-nagyobb befizetésekkel hamar elérjük azt az összeget, ami lehetővé teszi a fenntartását hosszabb távon. Eddig nem sikerült, de bízom abban, hogy egy-két gazdag lélek ráérez arra, nem csupán futballcsapatot vagy sztárzenekarokat lehet támogatni, hanem a pária helyzetben az állam csecsén csüngő kortárs kultúrát is. Ezt az „állam csecsén csüngést” egykor Nádas Pétertől olvastam, de amikor megkerestem, lepattintott.

kulturális központot akar létrehozni, ő nagyon támogatja a 2022 n projektet.

Tudható, hogy a hetvenes évek eleje óta írsz folyamatosan naplót. Amiről azt mondod, hogy soha nem szeretnéd publikálni. Ott van például Márai, aki ötven éven át írta a naplóit, publikációs szándékkal. Ezzel szemben te „dugdosod”. Vagy részleteket felhasználsz belőle?

Használtam párszor. Jóval kevesebbszer, mint lehetne. Amikor fölkértek, írjak valamit a rendszerváltás éveiről, és kinyitottam az aktuális füzetet, az engem is sokkolt. A múlt takarásba kerül, a naplód mintegy feltárja, ami volt. Úgy-ahogy persze, de az is megrázó élmény. A naplóírást kötelezővé tenném az iskolában. Márai – vagy Thomas Mann – naplóit az örökkévalóságnak szánta – mondjuk ez túlontúl látszik is –, én nem. Magamnak írom. Olvasd Csáth bizonyos naplóit: az azért üt akkorát, mert magának írta. De ha kapnék felkérést, hogy publikáljam, írjam számítógépbe és kommentáljam, abba – jó pénzért (nevet) – belemennék. Baromi munka lenne, de nagyon érdekes.

Nemrég voltál hetvenéves. Ilyenkor összegez az ember? Hogy mi sikerült, mi nem? Mint író, elégedett vagy?

A Samunadrág című gyerekverskötetemmel és a Máté Gábor által a Katonában rendezett Élnek még ezek? című drámámmal maximálisan. Verseim azon részével is, „mely túlnyomónak mondható”, és hogy megírtam „képviselői tapasztalataimat” az Országházi divatokban. Az Ezer és 3-mal és a TündérVölgy-gyel is – ez már elég sok, nem? Leginkább a Pálya – futball – és a Porcelánbolt – irodalom – címűekkel. Mindennek a századrészére sem számítottam, amikor elkezdtem. Vannak mindenféle sérelmeim, melyeket ápolok, s melyek olykor eltakarnak, de összességében oké. És még, remélem, nincs vége, nem akasztom szögre a stoplist.

Itt ülünk egy hőhullámban, a hatalmas nyárban. Imádod a nyarat. Vannak visszatérő nyári helyszíneid, ahová ilyenkor mindig elmész? 

Sok helyen voltam sok év alatt, valamiként túlutaztam magam, tervezek is egy utazással kapcsolatos könyvet. Van egy mániám – ezzel viszont nem tervezek semmit –:

Az összes nyilván nem jön össze, de fontos számomra, hogy valamennyi dédszülőm a trianoni határokon kívül született. Rengeteg helyen jártam, Indiától Kubáig, Thaiföldtől Egyiptomig, Európában mindenhol, boldogult úrfikoromban egy barátommal hét alkalommal az akkori Szovjetunióban, hihetetlen helyeken, és most az van, hogy nincs kedvem sehová menni. A pandémia idején vagy három hónapig nem nyitottam ki a kertkaput. Ha már nincs itthon kaja, összekaparom magam, bevásárolok, az írásszemináriumokat is az interneten tartom. Persze megtalálnak, megyek ide-oda, és társasági ember vagyok, de akkor a legjobb, ha békén hagynak. Tökéletesen érzem magam Szentistvántelepen, a kertemben, a házamban, ahol a könyvtáram van, meg a nagyapám által szőtt perzsaszőnyegek.

Fotók: Ficsor Márton