Harc a 21. századért

„»Század kialszik s új század lobban« – írta Ady az előző század elején. Az 1989 és 2001 közötti hosszú kilencvenes években az újabb századfordulót, amely ezúttal a 20. kialvását és a 21. fellobbanását jelentette volna, a globális elitnek sikerült prolongálnia. Ám a halasztás ellenére csakhamar elemi erővel tört ránk a felismerés, hogy beléptünk egy új évszázadba, sőt rövidesen az is kiderült, hogy »a 21. század nem a 20. század folytatása«. Ez utóbbit már Schmidt Mária Széchenyi-díjas történészprofesszor, a Terror Háza Múzeum főigazgatója írja. Frissen megjelent könyvéből kiderül, hogy azé lesz századunk, aki ezt felismeri, és megtalálja a hozzá illő korszellemet.

Az I. világháború jó okot és alkalmat adott annak regisztrálására, hogy a világ változóban van. A jobbak tudták, hogy a hadászati forradalom egy globális társadalmi-gazdasági átrendeződés kísérőjelensége, amelyet a legjobbak kulturális végokokra vezettek vissza. Oswald Spengler máig visszhangzóan adta meg az alaphangot 1918–22-ben megjelent monumentális, kétkötetes művében, melynek A Nyugat alkonya címet adta. Az egyetemes válságérzés olyan erővel csapott le az európai értelmiségre, hogy a húszas–harmincas években egyenesen konjunktúrája volt az „alkonyat-filozófusoknak” (Hamvas Béla), akik egy új tudományágat, a válsággal foglalkozó krizeológiát művelték: értékválság, gazdasági válság, társadalmi krízis, tömegek lázadása.

Ennél jóval pozitívabb kifejezésként szerepelt 1920 és 1944 között a »korforduló« szó, amely akkor vált igen népszerűvé, amikor kitört az újabb világháború, amit megpróbáltak történetpolitikai kontextusba helyezni. Az Arcanum keresője szerint 1940-ben magyar nyelven már ötödével is többször írták le ezt a szót, mint ahányszor a megelőző húsz évben összesen. Használatában élen járt Kovrig Béla szociológus, aki az év során adta ki Korfordulón – Eszmék forrongása, új formák keresése az emberi együttélés mai válságában című könyvét.”

Kiemelt kép: MTI/Koszticsák Szilárd