Gazdasági, társadalmi, külpolitikai és egyéb szempontok is jelentős, sőt meghatározó szerepet játszhatnak egy fegyveres konfliktus kimenetelében, természetesen a katonaiakon kívül. A történelem számtalan példát ismer, amikor egy háború nem a csatamezőkön dőlt el, hanem a szövetségesek árulása, vagy éppen a kincstár kimerülése eredményezte a hadműveletek felfüggesztését és a békekötést.
A háborúk megvívásának tágabb környezetét a szakma nagystratégiának nevezi, amely fogalom a nemzetnek vagy a szövetségi rendszernek az ellenfél legyőzésére összpontosított erőforrásainak összességét jelenti. Kitűnő példa erre a II. világháborús szövetséges hatalmak esete, ahol a felismert ipari fölény nagyjából helyes alkalmazása vezetett a náci Németország vereségéhez. És ez a terület egyértelműen a civil politikusok terepe, akik visszahívhatóságuk és felelősségre vonhatóságuk miatt kötelesek figyelembe venni a lakosság véleményét is. A háború mint rendkívüli, a normálistól eltérő állapot
kíméletlenül rámutat minden fennálló rendszer hibáira, ugyanúgy, mint egy terhelési teszt.
A mostani helyzetben a főhatalmat magának vindikáló Európai Bizottság demokratikus deficitje, amely békeidőben nem volt annyira látványos, most roppant módon szembeszökő. A döntéseik következményeit viselő átlagpolgártól fényévnyi távolságra, a gondosan felépített elefántcsonttoronyban élő politikusok tetszés szerint játszadozhatnak nemzetek, sőt kontinensek, de akár az egész világ sorsával. Elég csak a fenyegető élelmiszerválságra gondolni.
Sajnos azonban nemzeti szinten sem sokkal jobb a helyzet. Liz Truss brit külügyminiszter, miniszterelnök-jelölt például az év elején azzal okozott kisebb diplomáciai botrányt, hogy tárgyalás közben összekeverte az ukrán és az orosz területek nevét. Rossz belegondolni, hogy Winston Churchill helyére, aki egy több kötetes történelmi műben dolgozta fel az angolul beszélő népek történetét, egy ilyen súlyos kihívásokkal küzdő személy ülhet.