Elhunyt Moldova György. Elment tehát a magyar 20. század mélyének egyik utolsó tanúja, aki benne volt a sűrűjében, aki karakter tudott lenni egy karakterek lenyesegető korban, aki egyszerre volt a rendszer bástyája és közben, fénykorában a valósághoz és annak megírásához való riporteri ragaszkodás hőse is.
Kalandos volt ifjúsága, küzdelmes a beérkezése: zsidó szülők gyermekeként a budapesti gettóban élte túl a háborút, '56-ban saját elmondása szerint a forradalmárok pártján állt, rendszerellenes magatartása miatt nem fejezhette be a főiskolát, felváltva folytatta tanulmányait és végzett közben fizikai munkát, dolgozott a komlói bányákban is.
A hatvanas években indult be már mennyiségében is tiszteletre méltó életműve igazán: régesrég olvastam valahol, nem is tudom már pontosan, hol, hogy Moldova két területen alkotott maradandót: riporterként és a szatíra műfajában. Ez így igaz:
zseniális szatírái voltak, valamint kiváló riportkönyvei és szociográfiái
– amik nagyrészt ma is megállnák a helyüket; főleg úgy, hogy ma már nem is születnek igazán olyan mélységű riportkönyvek a magyar valóságról, mint amilyeneket Moldova írt akkoriban szakmányban.