Nem részegek ezek

Valamikor, sok évvel ezelőtt volt egy álmom. Egy hatalmas téren álltam. Sehol egy ember, sehol egy fa vagy akár csak egy fűszál is. Semmi. Erős napsütés. Felmérhetetlen távolságban egy épület, csak a sziluettjét láttam. Az Akropoliszra hasonlított. Valami mégis volt ebben a nagy ürességben. Egy kőmedence, nem messze tőlem. Mint egy jókora fürdőkád, csak simára csiszolt kőből. Egy csövön át folyt bele a víz. Ahogy megláttam, rögtön tudtam, hogy az élet vize az. Ha megmerítkeznék benne, az örök életet nyerném el. Nincs más dolgom, mint odamenni és belemerülni a vízbe. Elindultam a medence felé, de mintha egyhelyben jártam volna, a távolság nem csökkent. Nem csökkent, nem is nőtt, ugyanakkora maradt. A víz illatát azért ebből a távolságból is éreztem. Ismerős illat volt, mégsem tudtam volna megmondani, mire emlékeztetett.

Korfun, amikor egy kertből a sikátor fölé kihajló narancsfa alatt sétáltam el. A narancsvirágok finom párájában ismertem rá. Ismét ott álltam azon a hatalmas téren, és most tisztán láttam, hogy fényes márványlapok borítják egészen a horizont pereméig. Újra láttam az épületet, amely az álomban az Akropoliszra emlékeztetett. Egy templom volt, bár semmi templomra emlékeztető nem volt rajta. Egy olyan templom, amely csak akkor válik templommá, ha belépek a kapuján. De ahhoz, hogy beléphessek, meg kell mártóznom a kőmedence – most már tudtam – narancsvirág illatú vizében. A szűk sikátorban visszhangoztak a közeli tenger hullámai. Narancsvirág. De miért épp a narancsvirág illatát árasztotta az a víz. Az ember efféle ostobaságokba kapaszkodik.

Pünkösd van, és ebben a fenti történetben talán semmi sincs, ami a Pünkösdre emlékeztetne. Bennem mégis úgy él, mintha ugyanannak a nagy történetnek a része lenne. A láthatatlan történeté, ahogy Hamvas Béla nevezi. Ma nagyon korán ébredtem fel, még alig világosodott. A sárgarigó már ébren volt, ahogy a fülemüle és a feketerigó is. A kakukk is hamarosan rákezdett a szemközti hegyoldalból. A résnyire nyitott ablakon át hallgattam őket.

A keresztény ünnepkör korábbi, rég a tudattalanba süllyedt ünnepeket olvasztott be és igazított a saját arculatához. Azok az ünnepek, amelyeket átalakított, minden bizonnyal maguk is még korábbi ünnepek változatai voltak.

A hajnali énekesmadarak dala nem vesz tudomást ezekről a rétegekről, a kezdetek örökkévalóságából szól. Valahogy így szólhattak az apostolok is azon a napon, amikor a pünkösdi lángnyelvek leereszkedtek rájuk. „Nem részegek ezek, amint vélitek” – mondta Péter apostol az értetlenkedőknek. Mintha ma történt volna. Ha manapság valaki így szólalna meg, ugyanez lenne a reakció, legfeljebb videók ezrei is készülnének róla. Egy betépett társaság össze-vissza hablatyolt a nyílt utcán. Szmájlik, kommentek, lapozzunk.

Mondják, hogy mindig voltak olyanok, akik értették a madarak beszédét. A szenteket mindenhová követő madaraknak is gazdag irodalma van. Feküdtem az ágyban, és nem értettem, miről énekelnek. De azt mintha érteném, hogy a daluk honnan hová tart. „Meneküljetek ki ebből a romlott nemzedékből” – mondta még Péter az egybegyűlteknek azon a napon. Kíméletlen napsütés, valahol narancsvirág illatú víz zubog a kőmedencébe.

(Nyitókép: R.J.)