Menczer Tamás leszögezte: Sosem volt még ilyen (VIDEÓ)
Példátlan segítséget nyújt a fiataloknak a megfizethető lakhatáshoz a kormány.
A Nemzeti Együttműködés Rendszere arra a pontra ért, ahonnan felépíthető a Társadalmi Egyetértés Korszaka, egyre többekre terjesztve ki a nemzeti integráció konszenzusát – mondja a XXI. Század Intézet igazgatója lapunknak.
Mi történt a választáson? A Mandiner a magyar nyilvánosság neves szereplőit kérdezi meg új sorozatában a választás tanulságairól. Újabb interjúalanyunk: Békés Márton történész–politológus, a XXI. Század Intézet igazgatója, a Kommentár folyóirat főszerkesztője.
***
Mennyire lepte meg a választási eredmény? Vajon mit rontott el ennyire a – Gyurcsány Ferenc megfogalmazása szerint – „alapvetően baloldali politikai centrumú” ellenzék?
Meggyőző parlamenti többségre igen, a negyedik kétharmadra viszont nem számítottam, ahogy a Mi Hazánk bekerülésére sem. A Fidesz–KDNP-pártszövetség szavazat- és mandátumszám tekintetében is felülmúlta a 2010-es, akkoriban főldcsuszamlásszerűnek minősített győzelmét. Akkor erre most mit mondjunk? Nem túlzás történelmi győzelemről beszélni, melynek során
hiszen az 5 és félmillió listás szavazatból egymaga több mint hárommilliót kapott. Arról nem is beszélve, hogy a gyermekvédelmi népszavazáson a kormánypártok véleményét százezerrel többen osztották annál, mint ahány szavazatot ők maguk és a Mi Hazánk együtt szerzett listán. Ez azt jelenti, hogy kialakult a domináns pártrendszer, amelyben a kormánypártok mögött társadalmi többség áll. Ez az, amit én nemzeti blokknak nevezek.
A magyarországi progresszió ezzel szemben történelmi vereséget szenvedett. Ennek okai között egyaránt szerepet játszott – Giró-Szász András kiváló megfogalmazásával élve – az ön- és társadalomismeret döbbenetes hiánya, a többszörös identitásvesztés, a vezetési és szellemi válság, valamint a pártszervezetek felszívódása.
A magyarországi ellenzék veresége annyira súlyos, hogy ez az út folytathatatlanná vált. Vezetői közül mégsem mondott le senki, továbbra is megy az osztozkodás a listás helyeken, a listavezető öt személy közül három nem veszi fel a mandátumát.
Lesz „ellenzékváltás”? Szükség lenne – mint azt némelyek időről időre elmondják – egy „igazi baloldalra”?
Bízom benne, hogy ez az állapot még hosszú ideig fennmarad. Az ellenzék újjáépítését hagyjuk az ellenzéki szereplőkre, nem dolgom odaátra tanácsokat adni. Azt viszont gondolom, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere arra a pontra ért, ahonnan felépíthető a Társadalmi Egyetértés Korszaka, egyre többekre terjesztve ki a nemzeti integráció konszenzusát.
A kormány legutóbbi fél évben hozott szociális döntéseit elnézve az „igazi baloldal” ma egyébként is a jobboldal. Ezt erősíti meg, hogy több lakótelep is a Fideszre szavazott. Tartsuk ezt az irányt.
Sokan már az előző előtti kétharmad, vagyis a 3. Orbán-kormány idején mondogatni kezdték, hogy „túlnyerte magát” a Fidesz. Mit kellene ez alatt értenünk? Létezik ilyen jelenség – a „túlnyerés” jelensége – egyáltalán?
A politika harc, a választási kampány küzdelem, kormányra kerülni egyet jelent a hatalom – elszámoltatható, felelősségteljes – gyakorlásával. Nem ismeri az emberi természetet az, aki önkorlátozó, valamiféle „túlnyerésgátló” lépést vár a győztestől.
– légtérzárral, bankszámla-befagyasztással, a legfőbb ügyésznek tárgyalás nélküli börtönt ígérgetve –, milyen értelemben kellene tehát a negyedik kétharmados felhatalmazás után lemondani a győzelem kihasználásáról? Főleg úgy, hogy ez ma a társadalmi stabilitás megőrzése, a politikai rend megszilárdítása és az ország megvédelmezése irányába történik.
Valószínűleg sokakban még jó ideig megmarad az a kép, ahogy a választási vereség után alig pár perccel Márki-Zay Péter gyakorlatilag tökéletesen egyedül, a teljes szövetségesi hátterétől megfosztva áll az eredményvárója színpadán. Volt itt valaha bármiféle valódinak mondható összefogás? Mi az, ami ideig-óráig képes volt egyben tartani ezeket a pártokat?
Ez számomra az elmúlt 32 év legbizarrabb jelenete volt. Nemcsak az döbbenetes, hogy saját szövetségesei egyedül hagyták a színpadon, de az is, hogy a kistérségi messiás – ő, aki sose fogyott ki a fogyatékosság minősítő jelzőként való használatából, a Fidesz-szavazók ostobának, aberráltnak, „trágyával etetett gombának” nevezéséből – maga mellé rángatta a színpadra a feleségét, a gyermekeit, sőt a vejeit is, hogy osztozzanak élete kínos kudarcában. Az előbbin nem csodálkozom: Gyurcsányoktól, Tordai Bencéktől, Jakab Péterektől és Fekete-Győr Andrásoktól becsületet és tisztességet várni nem lehet; de utóbbi őszintén meglepett –
Márki-Zay Péterről sajnos ki kell mondani, hogy közéleti viselkedése nem a politológia, hanem a pszichiátria tárgykörébe tartozik, az viszont komoly kérdéseket vet föl, hogy miként lehetséges, hogy 1,9 millió ember adta rá és „szövetségeseire” a szavazatát. Az új Orbán-kormánynak őket is meg kell győznie, ők is a nemzet részei.
A választás előtt úgy fogalmazott: életveszélyes lenne erre az ellenzékre bízni a magyarság sorsát. Nos, a közvetlen „életveszély” elhárult ugyan, de súlyos nehézségek kül- és belpolitikai szinten egyaránt bőségesen maradtak. Hogy látja, melyek lesznek az 5. Orbán-kormány előtt álló legkomolyabb kihívások? És merre folytatódhat még az építkezés?
Benne vagyunk az előző beszélgetéskor is emlegetett meglepetések korában, amely 2008 óta szakadatlanul tart, válság válságra következik – gazdasági válság, migráció, koronavírus-járvány, infláció, orosz–ukrán háború, energiakrízis. Ebben a helyzetben az állam stabilitásának – és válságállóságának – megőrzése a legfontosabb, amelyet nem tudok elválasztani a kulturális szuverenitás fokozásától. Ha a Fidesz–KNDP a politikai többség után a társadalmi többséget is megszerezte, akkor itt is előre kell menni, nem hátra: irány a kulturális többség!
(Nyitókép: Terror Háza Múzeum, Kékesi Donát felvétele)