„Életveszély lenne az ellenzékre bízni a magyarság sorsát” – Békés Márton a Mandinernek

Mint mondják, a kiélezett helyzetekben mutatkozik meg igazán, hogy ki milyen ember. Nos, karnyújtásnyira van a választás, itt ólálkodik még körülöttünk a vírus, közben kitört egy napról napra komolyabbnak tűnő – ráadásul a kárpátaljai magyarokat is erőteljesen érintő – háború, energia- és élelmiszerválság fenyegeti a világot. Mi derült ki a magyarországi politikai élet szereplőiről az utóbbi pár hétben...? Ki mennyire bírja ezt az egészen rendkívüli nyomást, mi az összkép?

Vírus után, háború közben és az annak hatásaként minden bizonnyal kialakuló összeurópai gazdasági válság – áruhiány, energiakrízis, infláció – előtt állunk, most sűrű a levegő. Nem ózontól, hanem lőporfüsttől dús. De immár másfél évtizede élünk a meglepetések korában: 2008-ban a hitelpiacokról kiinduló gazdasági válság, 2015-ben az Észak-Afrikából, a Közel-Keletről és Közép-Ázsiából meginduló migrációs krízis, 2020-ban a Kínából elinduló koronavírus-járvány, majd két éven keresztül annak újabb és újabb hullámai jöttek, nyomában globális ellátási nehézségekkel, egészségügyi veszélyhelyzettel, gazdasági recesszióval, most pedig már jó hónapja tart az egyébként nyolc éve zajló orosz–ukrán fegyveres konfliktus háborús eszkalációja.

Márpedig ennek birtokában kizárólag a magyar jobboldal van, élén Orbán Viktorral. Pontosan látjuk, hogy a dirib-darab pártocskákból álló mozaikkoalíciók képtelenek irányítani egy ország hajóját, nemhogy háborgó tengeren, de még csendes vizeken sem. A magyarországi baloldal féltucat pártjának legalább fele ráadásul kizárólag külföldi széllel dagasztott vitorlákkal evickél. Ha a „történelem végén” éldegélnénk, egy földrajzi safe space-ben, akkor is életveszély lenne rájuk bízni a magyarság sorsát, de jelenleg éppen azt tapasztaljuk, hogy régiónk keleti része, amely ezer éve eurázsiai átjáróház, éppen a történelem legdrámaibb fázisában jár.

Mennyiben árulkodhat az ellenzék mostani helyzetben mutatott viselkedése a kormányzóképességéről?

Választások előtt, érthetően, a legszebb arcukat akarják mutatni – és ezt szánják annak! Kapkodás, összevissza beszélés, állandó veszekedés, koncepciótlanság, a jövőkép teljes hiánya, intellektuális igénytelenség, ismerethiány.

tőlük pedig pontosan tudjuk, mire számíthatunk. Azt már kipróbáltuk, elég volt belőle. A műkedvelő amatőrök helyett most harcedzett veteránokra van szükség. 

A háború miatt rengeteg menekült érkezik hazánkba Ukrajnából – be is indult az ellenzéki pártok gúnyolódó kórusa, a Fidesz–KDNP nagy fordulatáról beszélnek a migráció ügyében. Valóban történt radikális fordulat? Megváltozott a magyar kormány menekültekkel/migránsokkal kapcsolatos felfogása?

Aki nem tud különbséget tenni a határ túloldaláról hozzánk menekülő magyar és ukrán családok, illetve a több ezer kilométerről, féltucatnyi országon keresztül átvándorló, papírok nélkül érkező katonakorú muszlim férfiak között, akik megtámadják a határainkon szolgálatot teljesítőket, betontömbökkel dobálják a határátkelőt és létrákkal ostromolják a kerítést – aki tehát nem látja a különbséget, az se ennek az országnak, se a nálunk menedéket keresőknek az érdekeit nem szolgálja.

Miért?

Tudomásul kell venni, hogy a 21. század harmadik évtizedében a hadviselés túlnyomórészt már nem katonai eszközökkel folyik. Ezt nevezik hibrid háborúnak. Ebben a vegyes hadviselésben a kommunikációs front, vagyis a médiaarcvonal legalább annyira fontos, mint a konkrét harcmező. Az ellenzéki sajtó hangulatkeltése ebben az egyébként is ingatag regionális helyzetben csak növeli az instabilitást, az ellenzéki pártok pedig az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodva követik a régi leninista taktikát: minél rosszabb, annál jobb. A koronavírus-járvány esetében is inkább a vírus pártját fogták, s most sincs máshogy:

Erre is határozott választ kell adni április 3-án.

Azt azért kijelenthetjük, hogy a baloldali érzelmű szavazók számára jobb lenne – mintegy „jobb világot” hozna el – az ellenzéki győzelem?

1941-ben vezették be Magyarországon a jobboldali forgalmi rendet, utolsóként a kontinensen. Akkor azzal hívták fel a sofőrök figyelmét, hogy az út szélére táblákat helyeztek ki a következő felirattal: Jobbra hajts, balra előzz. Szerintem ez a szabály alkalmazható a politikában is. Nyugaton a ’90-es években a szociáldemokrata baloldal elfelejtette a munkásosztályt, amely egyébként a jóléti társadalmak kialakulásának hála akkor már két évtizede betagolódott a középosztályba. Emlékezzünk csak Bill Clinton és Tony Blair időszakára, amelynek másolata volt idehaza a Gyurcsány-kormány. A 2010-es években újabb változás állt be: kiderült, hogy a baloldali-liberális elitek, idehaza és a Nyugaton is, a globális gazdasági és kulturális folyamatok nyertesei, a vesztesek között pedig a társadalom többségi – adott esetben bérből és fizetésből, nyugdíjból, állami transzferekből élő – részét találjuk. Előbbiek David Goodhart nagy karriert befutó elemzése szerint a „bárhol” emberek, hiszen a világon mindenütt feltalálják magukat, kereseti viszonyaiknak, nyelvtudásuknak és kötöttségek nélküli gondolkodásuknak köszönhetően, utóbbiakat viszont „valahol” típusúaknak nevezte, akik egy adott helyhez és az ott lakó övéikhez kötődnek. Nem nehéz belátni, hogy ebben a felosztásban

Konrád György írta a rendszerváltoztatás előtti, Antipolitika című szamizdatjában, hogy nem a munkásosztály, hanem az értelmiség az igazi „nemzetközi osztály”. A neoliberális kapitalizmus vezető ideológiája a multikulturalizmus – ezt sem én mondom, hanem Slavoj Žižek. Manapság az, aki a társadalom egységét védelmezi, szükségszerűen a nemzeti közösség érdekében lép fel, és fordítva. Ennek a változásnak köszönhetően kialakult egy látens „keresztfront”, amint Benedikt Kaiser nevezi, a szociális érdekvédelem és a közösségi értékvédelem között. Ennek potencialitását több jobboldali erő is ki tudta használni, sőt kormányzati pozícióra váltani. A nemzeti alapra hozott társadalmi többség kialakulásának köszönhette győzelmét Trump, megszavazását a Brexit, belügyminiszterségét Salvini, kormányra kerülését a lengyel Jog és Igazságosság és zsinórban háromszori, két különböző választási rendszerben elért kétharmados felhatalmazását a Fidesz–KDNP.

amely nemcsak nemzetpolitikai értékei, hanem társadalompolitikai érdekei szerint is jobbra szavaz. Elsődleges kérdés, hogy ez a társadalmi tömb együtt tudjon maradni, szilárdságát pedig a kormányzati intézkedések és a kulturális üzenetek is megerősítsék, és újabb és újabb rétegek csatlakozzanak hozzá önkéntesen. A „centrális erőtér” évtizede után ez lesz a „történelmi blokk” évtizede. 

Néhány napja új könyve jelent meg Nemzeti blokk – A Nemzeti Együttműködés Rendszere címmel. A szöveg kiindulópontja-alapállítása szerint ezt a rendszert (a NER-t) „csak belülről lehet megérteni”. Mit ért ez alatt?

A rendszerváltoztatás után máig harminckét év telt el, ez egy fél emberöltő, egy nemzedéknyi idő, több mint három évtized. Ennek fele Orbán Viktor kormányzásával telt, ha – minden okkal és joggal – összeadjuk az ezredfordulós „polgári kormányzás” négy évét és a Nemzeti Együttműködés Rendszerének elmúlt tizenkét esztendejét. Ez aligha lehet véletlen, ebből mind kormányzástechnikai, mind társadalmi, mind pedig kulturális értelemben következtetések vonhatóak le.

régóta meghaladott kívülről származó elméleteket – tranzitológia, hibrid rezsim, kompetitív autoriter rendszer – vált aprópénzre, amiből olyan híg valóságmagyarázatok születnek, mint a „maffiaállam”, a reflektálatlan korrupciózás és a történelmietlen diktatúrázás. Ez nemcsak szellemileg jelent szűkös horizontot, de politikai értelemben is használhatatlan narratíva. De nem baj, legyen az ő gondjuk, ha megelégszenek a Népszava hétvégi mellékletének és a Mozgó Világnak a szemhatárával. És most még szándékosan a jobbnak számító lapokat soroltam odaátról. Mindezzel szemben a helyzet az, hogy ez egy belső fejlődésű rendszer, amit ezért csak belülről lehet megérteni, és amelyhez a hazai történetpolitikai magyarázatokat, az itthoni politikai fejlődést és a magyar jobboldali hagyományt kell figyelembe venni. A középen álló – ha van ilyen – politológusok közül Csizmadia Ervin például így gondolkodik, ő definiálta is nemrégiben az „uralkodó párt” fogalmát, mégpedig nemzetközi összehasonlításban, de egy kötelező ATV-s interjún kívül nem lett komolyabb visszhangja a túloldalon. Hiába – mondom ironizálva –, a „hamis tudat” fenntartása sokkal kényelmesebb nekik, mint szembenézni azzal, hogy néhány választáson aratott jobboldali győzelemnél, sőt egy új típusú rendszer kiépülésénél itt már többről van szó:

A baloldal, amely Marx óta a történelem mozdonyának, a történetfilozófia beteljesítőjének tartotta magát, mára kívül került a történelmen. 

De miért nem sikerült a baloldalnak „közel férkőznie", és ezáltal leírnia-megértenie mindazt, ami az elmúlt 12 évben – három egymást követő kétharmados Fidesz–KDNP-győzelem talaján, vagyis a szavazók segítségével – felépült?

Ez abból fakad, amit az előbb mondtam: annyira kívül van a mércéjük, ami egyébként egy több mint évszázados magyarországi progresszív hagyomány, hogy nem fogják a valóság üzeneteit. A másik ok, hogy – szellemi restségből, érdektelenségből, esetleg a nyugati elitek gondolattalanságához asszimilálódva – feladták az elméleti munkát, az ideológiatermelést, ami pedig szintén régi baloldali hagyomány volt. Hajdanán. A baloldalnak vagy nincsenek már szellemi műhelyei, vagy ha vannak is, marginalizálódtak és a baloldali pártpolitika nem érdeklődik irántuk. Televíziós beszélgetéseik méltatlanul színvonaltalanok, diskurzusaik redundáns elemekből állnak, időhorizontjuk legfeljebb a következő hétre terjed ki, középtávú elgondolásaik nincsenek, könyvet nem olvasnak, a korunk égető kérdéseire adott kicsivel is absztraktabb válaszok nem hagynak nyomot rajtuk, átfogó témáik nincsenek.

Az előző könyve témáját adó kultúrharc – avagy „a kultúráért folytatott küzdelem” – mintha teljesen háttérbe szorult volna a háború kitörése óta. Vagy ez csak érzéki csalódás? Változatlanul jelen vannak ezek a küzdelmek, csak rejtettebb formákban, indirektebben?

A háború mindent árnyékba borít. A múzsák elhallgatnak, és ami nem fegyver vagy nem alakítható azzá, mellékessé válik. Ez a háború ráadásul a szomszédban van, nem úgy, mint az amerikai demokraták legutóbbi országvesztései, Líbiától Szírián át Afganisztánig. Azért az jól megfigyelhető, hogy a néhány évvel ezelőtt megjelent progresszív cancel culture globális méretekre terjedt azáltal, hogy

a macskaversenyen induló orosz tulajdonú cicáktól kezdve a Dosztojevszkij-szemináriumokon át a Csajkovszkij-darabokig. Ez egyszerre bornírt és nevetséges. A kultúrharc belső frontvonala, amely itthon húzódik, továbbra is áll. Itt a legújabb tét az, hogy a nemzetközi woke-ideológia és annak ágensei be tudnak-e jutni magyar földre és itt is szét tudják-e bontani a társadalmat, vagy pedig – állami és nem állami eszközökkel – meg tudjuk erősíteni kulturális szuverenitásunkat, amely nem virág a kalap mellett, afféle dísz és luxus, hanem az államrend gyökérzete.

Hogyan látja az ön által irányított Kommentár folyóirat – illetve „kísérőműsora”, az M5-ön futó Kommentár Klub – elmúlt pár évét? Sikerült elérni a kitűzött célokat?

A megújuláskor kiadott első lapszám azzal a hitvallással indult, hogy célunk „a 21. századi Magyarország időhöz és feladathoz illő kulturális kereteinek megteremtése, védelme, továbbfejlesztése”. Most, 15 számmal később, a szerkesztés alatt álló, május végén megjelenő blokkösszeállítás témája a „kulturális hegemónia” lesz. Ebből is látszik, hogy a súlypont a szélesen értelmezett kultúra. Ennek természetéből fakad, hogy nem sietünk: lassan, de nagyokat lépünk. A Kommentár folyóiratnak a 2018 utáni időszak aktuális feladataihoz mért külső-belső megújulása egy közösség műve, ami alatt először is a négy éve egységes szerkesztőbizottságot, illetve a lap vizuális tervező-kivitelezőjét és titkárságát értem, másodszor a fenntartó Kommentár Alapítványt és a Tranzit-közösséget, harmadszor pedig a minket olvasókat, illetve azokat, akikhez most már több csatornán is – print lap, új weboldal, közösségi média, televízió, rendezvények – eljut a hangunk. Azzal, hogy az M5 csatorna elindította a Kommentár Klubot, s ennek alkotóközössége hétről hétre afféle „televíziós folyóiratként” színvonalas beszélgetős műsort prezentál, immár a képernyőn is ott vagyunk. Mindez kiegészül a lapszámbemutatókkal, valamint a Mandineren rendszeresen olvasható lapismertetőkkel és a Kommentár Klubhoz kapcsolódó interjúsorozattal.

Az egyik nagy lapszerkesztő példaképem, Tisza István munkatársa, Réz Mihály azt mondta 1911-ben a Magyar Figyelőről, hogy „e folyóirat – kitűzött céljai folytán – a pártpolitika hullámzásaitól távol áll s közéletünk problémáit egyetemes nemzeti szempontokból vizsgálja”; Antonio Gramsci pedig börtönfeljegyzései egyikében úgy írt, hogy az általa szerkesztett L’ordine nuovo célja az, hogy kifejlessze az új gondolkodás formáit és tartalmat adjon neki, mégpedig úgy, hogy „aktívan bekapcsolódik a gyakorlati életbe és folytonosan meggyőz”. Főszerkesztőként ezt a két módszert ötvözöm.

Orbán Viktor a következő megjegyzéssel indította a március 15-én elmondott ünnepi beszédét: „Egész jól nézünk ki. Sőt, nagyon jól nézünk ki. Talán még sohasem néztünk ki olyan jól, mint éppen ma.” Hátradőlhetünk?

Nem, ez a megjegyzés épp hogy további munkára ösztönöz annak érdekében, hogy a mostani állapot megmaradjon. Kampányoltam már 2002-ben is, aztán

Hogy ne forduljon elő ismét az, ami húsz évvel ezelőtt, mindenkire a maga helyén van szükség, de kétszeres erővel.

Mi történne – rövid és hosszú távon –, ha a jelenlegi ellenzék nyerne?

Az országok szuverenitásának megtörésére számos lehetőség kínálkozik: egész szektorok privatizációja, „színes forradalom” szervezése, a vádhatóságnak az uniós ügyészség alá rendelése, külföldről hazahozott politikai vállalkozók versenyeztetése. Lásd a régióban Albánia, Bulgária, Macedónia, Ukrajna példáját, és hogy mi lesz abból, ha egy kiszolgáltatott, gyenge, irányítható elitet állítanak egy ország élére. Amennyiben a nemzetközi és uniós hátszéllel, külföldi médiával és globális NGO-hálózattal támogatott erők győznek, akkor a hazánk pusztán kívülről irányított terület lenne, élén egy pilóta nélküli repülőhöz hasonlító kabinettel. Ez nemcsak megalázó lenne számunkra, de veszélyes is. 

Kedveli a rövid, tömör – mondhatni, jelszóként alkalmazható – megfogalmazásokat. Hogyan tudná néhány szóban megragadni az április 3-ai választás tétjét?

A tét az, hogy Magyarország egy Magyarországról kormányzott magyar ország marad-e.

(Nyitókép: Földházi Árpád)

***