„A birtokos osztály megmentése” – így vitatkoztak a földosztásról Horthy idején

A berendezkedő Horthy-rendszer első éveiben a parasztság és a földnélküli mezőgazdasági munkásság körében a legnagyobb izgalomra a „forradalmak” be nem váltott ígérete, a földosztás megtartása adott okot. Kisgazdák és népi írók egymásra licitálva követelték a föld kiosztását: Szabó Dezső el akarta „törölni a húsevő és ragadozó nagybirtokot”,  az Új Barázda nevű kisgazda lap pedig svájci és német típusú jólétet ígért a falvaknak a földosztást követően. Mayer János parasztképviselő, később földművelésügyi miniszter a „könyörtelen mezítlábasok vulkánkitörését” helyezte kilátásba, ha nem történik meg a földreform.

A törvényt előkészítő kisgazda Rubinek Gyula – 1920. július 19. és augusztus 17. között maga is földművelésügyi miniszter – is úgy vélte, hogy „az államnak joga van a [föld]vagyon bizonyos fokú elvételére”, parasztdiktatúrát helyezve kilátásba. Igaz, ő nem maximalizálta volna az elvehető földbirtokok mértékét, és az igénylőkből álló bizottságokra bízta volna a kiosztást – jóformán kommunista alapra helyezkedve. 

A földosztás nyilvános „arcává” előlépett parasztpolitikus, a Nagyatádon gazdálkodó – és innen később előnevet kapó – Szabó István, Rubinek után 1921 decemberéig, majd 1922-’24 között ismét földművelésügyi miniszter – pedig

Ha a földosztás elmarad – fenyegette képviselőtársait –, akkor „ne csodálkozzanak azon, hogy a bolsevizmus itt erősödik”.

Máskor azt közölte Bethlen Istvánnal, hogy „mi fel tudunk hozni Budapestre akár egymilliónyi népet is”. 

Nagyatádi maga is beismerte, hogy szóhasználata és követelései az „anarchisták” nyelvezetéhez hasonlított; riválisai „fehér bolsevistának” nevezték őt. „Úgy féltek tőlünk, mint a bélpoklostól” – emlékezett vissza utólag Nagyatádi,  aki az őszirózsás forradalom során népjóléti miniszterként dolgozott, s ellenségei szerint a kommunistákkal is tárgyalásokba bocsátkozott – ha ez a vád még nem is volt igaz,

Hohler brit követ helyesen azt gyanította, hogy a „ravaszdi hóhányó” „koszos vizeiben” „hihetetlen mennyiségű szennyest rejteget”,  s mint később kiderült, a parasztpolitikus – és földművelésügyi miniszter – titkára hatalmas sikkasztásokhoz kezeskedett, míg magának Nagyatádinak birtokát az idénymunkások éhbérért dolgoztak. Magántulajdont támadó soraiban pedig – mint minden baloldali politikus, így személyesen Nagyatádi is – nem egyszer a zsidó földvagyon megdézsmálásával népszerűsítette földosztási politikáját.

Nagyatádi „csupán” egy zsidótörvény támogatására tett kilátást, a kisgazda Schandl Károly pedig „csak” „a magyar faj uralmát biztosító” földtörvényről beszélt, az ébredő és kisgazda lapok azonban már nyíltan a zsidóság földfosztását követelték. A Szózat a budapesti zsidó birtokok kiosztását is akarta, a Hazánk „bevásárlólistán” közölte a mezőgazdasági zsidó birtokok nevét, a Nép pedig egyszerűen effajta cikkcímekkel jelent meg: Ötmillió hold zsidókézen.

A végül az 1920. évi XXXVI. törvénycikk címen megszületett, s az 1921 nyarán megindult földreform szövege szerint

elsősorban a világháború során vásárolt földbirtokok szétosztásával. 

A kisgazda Dánér Béla később nyíltan beszélt erről, hogy a földosztásért felelős országos bíróság ülésein a zsidó birtokok kiosztásáról egyeztettek, a neológ Egyenlőség pedig listát közölt az olyan elkobzott zsidó földekről, melyeket tulajdonosaik – esetenként későbbi háborús veteránok – 1914 előtt vásároltak meg. „A törvényt egyértelműen a zsidók rovására igyekeznek kielégíteni” – jegyezte meg a lap. Becslések szerint a kiosztott földek közel negyede zsidó tulajdonban volt, s Bethlen Istvánnak fel kellett szólalnia azon közvélekedés ellen, hogy a törvény célja, hogy „azért, mert valaki zsidó, annak birtoka elvetessék”. 

A magántulajdon fogalmán azonban természetesen nem lehetett úgy csorbát ejteni, hogy az csak a zsidók jogait sértette. Rubinek követelte, hogy a nem-zsidó vagyont is újra kell osztani, és párttársa, Ruppert Rezső is a keresztény földbirtokok kiosztását pedzegette. Nagyatádi 1919 októberi programja eleve felosztotta volna a nemesi, egyházi birtokokat, de még a részvénytársaságok és a külföldi állampolgárok (!) birtokát is elvette volna. Mikor Geiger Miklós keresztényszocialista az arisztokraták fizetésének beszüntetését követelte, és kijelentette, hogy „a nagybirtok nem egyéb, mint veszélyes kinövés”, képviselőtársainak kellett figyelmeztetniük, hogy „a magyar arisztokrácia nem notórius gazemberekből és hülyékből áll”.

A magyar nemesi réteg földjeit ekkor még megóvhatták, azonban a magántulajdon eszmeisége – mint a húszas évek elején megannyi ponton, úgy itt is – menthetetlen csorbát szenvedett.

a földnélküliek számára elég érv volt más földjeinek kikérésére, hogy őseik a területet „hajdan vérükkel szentelték meg”, s tőlük csupán elrabolták azokat. 

A földreform végül a nagybirtokot csorbítani kevésbé akaró Rubinek és párttársa, a radikálisabb Nagyatádi közti kompromisszumból jött létre. A törvény szerint a földhöz juttatást mindig a közérdek befolyásolta, elsősorban az alacsony társadalmi helyzetű igénylőket preferálták benne. Az állam felvásárolta volna, lényegében teljes kártalanítással főleg a háború előtti 50 év során szerzett birtokokat vagy ingatlanokat, ám ha a tulajdonossal nem tudtak megegyezni, akkor a vételárat bíróság – az Országos Földbirtokrendező Bíróság – állapította meg. A földosztás addig a határig zajlott volna, amíg az az okszerű gazdálkodást nem gátolja.

A földosztás azonban óvta a nagybirtokot, és sok helyütt hozzányúltak a közép- és kisbirtokokhoz is. Ez nem meglepő, hiszen a konzervatív adóztatás is azon az elven működik, hogy az állásokat teremtő nagytőkéseket kevéssé adóztatják, mint az állásokat nem teremtő kis- és középosztályt. 

Bár az Országos Földbirtokrendező Bíróság iratanyaga szinte teljesen megsemmisült, helytörténeti feldolgozások képet adnak a földosztás lezajlásáról. A földreform Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei eredményeit vizsgálva a szakirodalom arra jut, hogy egyszerűen tovább növelte a törpe- és mamutbirtokok közötti szakadékot.

annak minőségével vagy mértékével. Volt, aki azért írt dühödt leveleket a belügyminisztériumba, mert a falujának határától 12 kilométerre kapott földet, de olyan is akadt, aki már a 8 kilométeres kerülők miatt is tollat ragadott.

A jól tájékozott katonatiszt Kozma Miklós feljegyezte naplójában, hogy „mindenki a maga faluja szélén akart volna földet, és ha ez nem volt lehetséges, inkább nem is akart”, ezért pedig a távoli nagybirtokokkal szemben kevesebb jelentkező akadt, mint a közeli kisebb területekkel szemben. A tárnoki nincstelenek azért panaszkodtak, mert a megszerzett terület mocsaras talajú volt, és nyilván lusták voltak lecsapolni; másnak az volt a baja, hogy a veszprémi káplántól kapott föld túl közel volt a temetőhöz;

Megint másnak láthatóan már ahhoz sem fűlött a foga, hogy a kiosztott földeken mezőgazdasági munkát végezzenek: sorsuk, írták, „még az igavonó barmok sorsánál is rosszabb”.  

Igaz, ellenpélda is akadt. Volt, aki még úgy is földet követelt magának, hogy levelében bevallotta: nem lenne képes megművelni azt. Végül egyes településeken a földosztás meghirdetése ellenére sem akadt sok jelentkező. Öcsödön a helyi jegyző szerint „úgyszólván unszolásra sikerült jelentkezésre rábírni azokat, akik részére megadatott a mód, hogy ezen jóakaratú állami kedvezményben részesíthetők”, mert a helyiek lényegében elégedettek voltak a helyzetükkel. 

Összességében a kisgazda Gaál Gaszton korábbi megfigyelése volt helytálló, amikor azt írta még 1919 novemberében, hogy „azelőtt boldog lett volna bármelyik nincstelen, ha [kevés] földet kaphatott volna. Most azonban vagy az egészet követeli, vagy [alacsony] béreket »óhajt« fizetni, ami neki természetesen igen előnyös volna, de égbekiáltó igazságtalanságot jelentene a tulajdonos vagy bérlővel szemben”.

A hangulatot remekül illusztrálja egy 1921 januári eset: amikor a Bihar megyei Okány egyik nagybirtokosa önként felosztotta 800 holdját, a szomszédos Zsadányon menten kidobolták, hogy a mások földje szabad préda; a zsadányi csőcselék önhatalmúlag osztotta fel a helyi birtokosok földjét, és a zavargást végül csendőrséggel kellett leverni. Ebben a hangulatban érthetetlen, hogy miért lepődtek meg a kopárpusztai cselédek, akiket munkáltatójuk elbocsátott, miután bejelentették igényüket annak földjére. „Jelentkezésünk miatt bosszúból nagy részünket megfosztottak kenyerünktől” – szólt a panaszos levél a földművelésügyi minisztériumnak, ahol következetesen ennyit írtak rá: „Intézkedést nem igényel, ad/acta” – vagyis mehet az irattárba. 

A földosztás sok további, előre nem látott problémát okozott; többek között olyan embereket juttatott birtokhoz, akiknek sem anyagi háttere, sem pedig szakmai tudása nem volt a terület megműveléséhez. Egy gondterhelt család így írt a földművelésügyi miniszternek, miután a kapott birtok felemésztette anyagi megtakarításukat:

Ez pedig nem egyedi jelenség volt: csupán 1924-ben több, mint egymilliárd korona kölcsönt vettek fel vidéki bankokban a földosztás kedvezettjei, a gazdaság vezetésében eladósodtak. Ismét mások azért panaszkodtak, mert a földreform keretein belül megvásárolható telek többe került, mint a szabadpiaci áron adott házhely.

Akadtak, akik a megkaparintott telkeket olcsó áron továbbadták, a kérvényeken dolgozó ügyvédek pedig egységesen nagy honoráriumot kértek a szegény parasztoktól. Az újraosztott magántulajdonra pedig természetesen nem csak a követelőző nincstelenek, hanem a rátermett „baráti kör” is lecsapott: Mayer János maga írta meg a tiltakozó hatvani földnélkülieknek, hogy egykori minisztériumi alkalmazottja „annyi érdem[é]t mégis csak honorálni kell . . . hogy ezt a középbirtokot . . . és egy gyönyörű szép lakást . . . megkapja”.  

A földosztási felmérők több alkalommal azért akadtak el munkájukban, mert a település, ahova kiküldték őket, csak papíron létezett, vagy mert a főispán vagy a bírák nem voltak otthon. 

A közel hat éven át tartó földosztás során – 1921 nyarától 1927 februárjáig – az országos földosztási bizottság négyszázezer igényjogosult ügyét rendezte és 1,5 millió holdat osztott szét. Persze a földbirtokosok és a velük sok helyen összefonódó hivatalnokok magatartása a földreform végrehajtását akadályozta.

Nagyatádi utólag úgy látta, hogy Bethlen kijátszotta őt; egy Fejér megyei jelentés szerint „a legtöbben becsapva érez[ték] magukat” a reformmal; más kisgazdák úgy vélték, hogy a „parasztfogók” megakadályozták a „valódi földosztást”. Kornfeld Móric 1928-ban úgy vélte, hogy „az igazság az, hogy az országos földosztó bíróság felette nehéz hivatását bölcs mértékletességgel teljesítette, s megmentette a magyar birtokos osztályt, melyet a törvény alapján megsemmisíthetett volna; csak a birtoktípusok, s az igényjogosultak megállapításánál kellett volna túloznia . . . anélkül [operált], hogy az ország társadalmi szerkezete megváltozott volna, vagy hogy megzavarta volna a termelés rendjét”. Persze ő alapvetően a földosztás ellen volt.

Valóban elengedhetetlen társadalmi reform maradt-e el, és szükség volt-e egyáltalán az „elhibázottként” emlegetett földreformra?

Még ott is, ahol „sikerrel” járt a tulajdonjogi reform,

hiszen az 1-3 holdas telkekből nem lehetett megélni – ráadásul a földművesek híján voltak a kezdőtőkének egy sikeres vállalkozás beindításához.

Ilyen értelemben Horthy Miklósnak volt igaza, aki egy későbbi reformtervezettel kapcsolatban megjegyezte, hogy „egy kapitális, erős birtokos többet produkál, mint egy nincstelen”.  A dualizmus alatt felmerült kapitalista megoldás – melyet Gruner Lipót debreceni városi tanácsos vetett fel – eleve más koncepción épült, mint a kisgazdák követelése: e szerint a használható birtokokat bérbe kellett volna adni, és a befolyó jövedelemből versenyképessé tenni a nagybérlők mezőgazdasági projektjeit. Persze ebből nem sok lett. S végül idézendő azon lap megjegyzése, mely arról írt 1923-ban, hogy

hogy „tudatlan, tanulatlan emberek kezébe kerüljön . . . A föld jó kezekben van, mezőgazdasági mérlegünk aktív . . . Kinek kell hát a földosztás?” 

Fotó: Paraszt Magyarországon 1905-ben. Fortepan 73340

Válogatott szakirodalom:

Bodnár István: Nagyatádi Szabó István pályafutása (Budapest: Sarló, 1947)

Gazdag István: Hajdú és Bihar megyék gazdaságtörténetének néhány kérdése az első világháború éveiben, A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár évkönyve, 5 sz. (1978)

Horthy Miklós titkos iratai. Sajtó alá rendezte Szinai Miklós és Szűcs László (Budapest, Kossuth, 1972) 

Iratok az ellenforradalom történetéhez 1919 – 1945. III kötet: Az ellenforradalmi rendszer gazdasági helyzete és politikája Magyarországon 1924–1926. Szerkesztette Nemes Dezső és Karsai Elek. (Budapest, Kossuth, 1959)

Iratok az ellenforradalom történetéhez 1919–1945. I. kötet: Az ellenforradalom hatalomrajutása és rémuralma Magyarországon. Szerkesztette Nemes Dezső. (Budapest, Szikra, 1956)

Iratok az ellenforradalom történetéhez 1919–1945. V. kötet: A magyar ellenforradalmi rendszer belpolitikája és gazdasági helyzete 1927. január – 1931. augusztus 24. Szerkesztette Karsai Elek. (Budapest, Kossuth, 1976)

Király István: Nagyatádi Szabó István útja a képviselői mandátumtól az őszirózsás forradalom miniszteri székéig. 1. rész, Agrártörténeti Szemle, XIII. köt. (1971), 3-4. sz.

Ligeti Vilma (szerk.): A Horthy-korszak rövid önéletrajza (Budapest: Művelt nép, 1953)

Mészáros Károly: A Rubinekkel kötött kopromisszum: A földreformról szóló törvényjavaslatok a nemzetgyűlés előtt. II. rész. Agrártörténeti Szemle, XXI. Köt. (1979), 1-2. sz.

Nagy József: A Nagyatádi-féle földreform, 1920-1928 (Nyíregyháza: Bessenyei György Tanárképző Főiskola, 1993)

Nagy József: A Nagyatádi-féle kisgazda párt és mozgalom az 1920-as években, Agrártörténeti Szemle, XXIX. köt. (1987), 1-2. sz.

Oláh György: Három millió koldus (Miskolc, 1928, Magyar Jövő)

Paksy Zoltán (szerk.): Elvett illúziók. Drozdy Győző emlékiratai (Budapest: Kossuth, 2007)

Parasztsors - parasztgond. 1919-1944. Az előszót írta: Erdei Ferenc. Összeáll. és a bevezetőt szövegeket írta: Kiss Dezső. (Bp., 1960., MTT-Hazafias Népfront Könyvtára)

Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz (Budapest: Osiris, 2005)

Tolnay Gábor: A Nagyatádi-féle földreform végrehajtása Öcsödön az 1920-as években, Agrártörténeti Szemle, XVII. köt. (1975), 1-2. sz

Tolnay Gábor: Nyolcvanéves a Nagyatádi-féle földreform törvény. Honismeret, XXVIII. köt. (2000), 5. sz. 

Ungváry Krisztián: A Horthy-rendszer mérlege. Diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyarországon, 1919-1944 (Pécs-Budapest: Jelenkor-OSZK, 2012)