A költő ma élő rokona szerint újra fel kellene fedezni Petőfi Sándort

Ki önnek Petőfi Sándor?

Az ükapámat Petrovics Jánosnak hívták, az ő unokatestvére volt Petőfi Sándor, a nagyapjuk közös volt, nevezetesen Petrovics Tamás – kezdi Bognár Zalán történész, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának tanszékvezetője.

Mikor szembesült vele, hogy a híres költő rokona?

Az édesanyám magyar-történelem szakos gimnáziumi tanár volt, tőle rengeteget hallottam Petőfi Sándorról. Talán ez is hozzájárult, hogy már gyerekként nagyon szerettem a verseit.

Aztán felnőttem, a rajongásom pedig nem lankadt, s kezdtem mélyebben megérteni. Petőfi Sándorban volt tót, meg szerb, de a lelkében magyar volt, ízig-vérig a magyar kultúra hatotta át, a magyarsággal érzett sorsközösséget. Csodálatos, ahogyan erről az Élet vagy halál című versében ír: „Ha nem születtem volna is magyarnak/E néphez állanék ezennel én/Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb/Minden népek közt a föld kerekén.”

Petőfi Sándor. Bognár Zalán szerint tartást ad a családjának, hogy a híres költő rokonai. Fotó: Wikipedia

Történészként miért nem Petőfi életét kutatja?

Mert az idők során arra jutottam, számtalan kiváló történész és irodalomtörténész már megtette helyettem. Én a huszadik század történelmét kutatom.

Hogyan élték meg a Petőfi-rokonok, hogy néhány évtizede elterjedt a nézet, hogy Petőfi Sándor mégsem esett el Segesvárnál, hanem orosz fogságba került Szibériába, ahol aztán új családja lett.

Sokat beszéltünk erről a rokonsággal és elfogadtuk volna, ha genetikai vizsgálat céljából exhumálják a Petőfi-szülőket a Fiumei úti sírkertben, azonban az akkori városvezetés nemet mondott rá.

Nem tartottak attól, hogy sérül a Petőfi-kép? Ha kiderül, hogy nem a szabadságharcban lelte halálát, hanem tovább élt máshol, még évtizedeken át?

A fülemben cseng mai is: „Egy gondolat bánt engemet, ágyban, párnák közt halni meg.” Ő ilyen halált akart és a mai tudásunk alapján így is történt, Segesvárnál esett el a csatában.

Petőfi ugyebár az oroszokkal harcolt Segesvárnál. A rokonoknak később is meggyűlt a baja az oroszokkal? 

Inkább azt mondanám, hogy a szovjetekkel, az Isten- és embertelen szovjet rendszerrel, a szovjet birodalommal. A nagyapámat Petőváry Pált a II. világháborúban málenkij robotra vitték az oroszok.

Mikor megjött, nagyanyám bezárta a kamrát, nehogy túlegye magát. Nagyon sokan meghaltak ugyanis abban, hogy a hazatérés után hirtelen elkezdtek enni, miközben a szervezetük ahhoz szokott, hogy alig jut tápanyaghoz. A dédnagypapámnak pedig Trianon után a románokkal gyűlt meg a baja. Petrovics Pál evangélikus lelkész volt, a hétfalusi csángóknál építtetett templomot. Lelkileg segítette a megmaradt magyarságot, csak aztán a románok előbb felgyújtották a könyvtárát, majd neki is menekülnie kellett. Előbb Miskolcra került a családjával, vagonlakóként, majd Budafokra, ahol aztán létrehozott egy evangélikus gyülekezetet és még egy templomot építtetett. Annyira lesújtotta Trianon, hogy később egy verseskötetet is kiadott Trianoni zsoltárok címen.

A Petőfi-rokonság tartást ad a családnak?

Úgy vélem, hogy inkább felelősséget ad, hogy az ő szellemi örökségét továbbvigyük, továbbadjuk. Elsősorban az elkötelezett, mély haza- és szabadságszeretetet és az Istenhitet. Mindezek tartást adnak, de ezért mindenkinek saját magának kell küzdenie. Természetesen a Petőfi-rokonság ebben sokat segít.

Bognár Zalán: „Petőfi Sándor csodálatos ember volt, aki a költészetével szolgálta a nemzetet.”

Petőfi Sándor az őt megillető helyen van? Mert néha az az ember érzése, hogy március 15-én levesszük a polcról, aztán egy évig megint csak az archívumban pihen…

Sajnos egyet kell értenem, pedig a legismertebb magyar költőről beszélünk. Kínában például 17 versét tanítják az iskolákban, több Petőfi-verset tudnak a kínai gyerekek, mint a magyarok. Csodálatos ember volt, aki a költészetével szolgálta a nemzetet. Azok az ideák, amelyeket ő képviselt, sajnos az évszázadok során elhalványultak, vagy tudatosan ellene tettek. Pedig hozzá kellene visszatérnie minden magyar embernek, aki nemzetben és magyarságban gondolkozik. Sajnos a múlt század nyolcvanas éveiben, még a Kádár-rendszerben jött az az irodalomtörténészi megítélés, hogy Petőfi művészete nem elég cizellált, pedig egyszerűségében volt nagyszerű. Nem véletlen, hogy Heinrich Heine és Friedrich Nietzsche is nagyra tartotta Petőfi Sándort. Sokszor eszembe jutnak Klebelsberg Kuno szavai, aki a következőt mondta: „Nincs ország, ahol több lenne a tehetség, mint éppen magyar földön, de egyúttal nincs ország, ahol a tehetség nehezebben tudna teljes kifejlődéshez jutni, mint éppen miközöttünk. Az idegen nemzetek négyzetre emelik kiválóságaikat, mi, magyarok gyököt igyekszünk belőlük vonni.” Történészként is azt tapasztaltam, hogy

Mintha félnének, hogy a magyar nemzet ismét talpra áll, amit, teszem hozzá, mostanában azért egyre inkább tapasztalok. Félnek, hiszen tudják, a fa is a gyökerein keresztül jut táplálékhoz és az erős gyökérzet tartja meg a viharban. Újra fel kellene fedeznünk Petőfi Sándort, hogy ismét az őt megillető helyére kerüljön.

Március 15-én ott lesz a múzeumkertben?

Ott leszünk, mint minden évben hosszú évtizedek óta. Persze a Kádár-rendszerben más volt az ünnep, akkor tüntetésként fogta fel a rendszer, ha kimentünk emlékezni a forradalom és szabadságharc hőseire, ezen belül Petőfi Sándorra. De ott voltunk, s az sem véletlen, hogy a szüleim március 15-én kereszteltek meg engem. Nem volt egyszerű, a pap kijött a lakásunkra, hiszen a hatvanas évek elején nem nézték jó szemmel, ha egy gyereket megkeresztelnek. De a szüleim megtették. Maguk miatt, talán egy kicsit Petőfi miatt is...