Nem jó, de nem is tragikus – kommentálja Anatolij Sztyepanovics Gyatlov elvtárs az HBO méltán híres sorozatában a 3,6-os értéket, amit a csernobili sugárzásmérő mutat; más kérdés, hogy aztán kiderül: azért, mert ennél magasabb értéket már nem tud jelezni.

Valami hasonló a probléma a Médiapluralizmus Monitor országjelentéseivel az alapján, amit Nagy Károly, a Transzparens Újságírásért Alapítvány menedzsere mesél arról, hogyan is áll össze egy ilyen dokumentum, amely

Így belülről láthatták az avatatlanok elől rejtve maradt 200 kérdéses kérdőív felépítését és működését, amelynél 16 kérdés kapcsán ők maguk is véleményezhették a jelentéstevő Bátorfy Attila (a jelentés alapjául szolgáló munkaanyagba írt) válaszait.

Mindazonáltal körülbelül az alábbiakra jutottak:

• A korábbi módszertani kritikáikat nem hogy nem másította meg, de egyenesen megerősítette, hogy beleláttak a folyamatokba;
• megerősödött bennük, hogy a jelentés alapján „a Magyarországról és a magyar médiáról alkotott kép teljesen hamis lesz”
• voltaképpen mindegy, hogy az Átlátszóhoz is köthető, egyébként ELTÉ-n oktató és kutató Bátorfy erősen kormánykritikus-e vagy sem (egyébként inkább igen, mint nem), a módszertan ugyanis nem teszi lehetővé, hogy normálisan pontozzon
• „mindezzel együtt elképesztő, hogy például az uniós források megvonása alapjául szolgáló jogállamisági jelentést ilyen szakmaiatlan felmérésre alapozzák”.

„Egyszóval egy olyan idealizált világhoz próbálják mérni a magyar médiarendszert, ami nem létezik, nyugaton se, sehol” – véli Nagy. A lehetetlen módszertanra gyatlovi példaként említette, hogy

és ez a pontozás végighalad a jelentés egészén. Innentől, tehetjük hozzá, a kitöltő meglátásán múlik, mit ír be, de ha őszinte és követi a módszertant, beikszeli a magas kockázatot.

„Nonszensz, hogy erre alapoznak mint hiteles felmérésre”

Noha, teszi hozzá Nagy, Bátorfy maga is kritizálta ezt a részt. Ahogy tőle tudjuk azt is, hogy a skálán – alacsony kockázat, közepes kockázat, magas kockázat vagy „nincs adat” – a „nincs adat” egyes esetekben konkrétan automatikusan a magas kockázatba sorolja a kérdésben az országot.

A Transzparens Újságírásért Alapítvány munkatársának az egyes válaszok kommentálásán túl egyébként három lehetősége volt. Mint meséli: egyetérthettek, nem érthettek egyet vagy közölhették, hogy nem szakértői a kérdésnek. Ugyanakkor elolvashatták Bátorfy indoklását és reagálhattak is rá írásban.

Például elmondhatták, hogy

valamint, ha egy újság csak az olvasói előfizetésektől függ, akkor is függ valamitől, hiszen az ő igényeiket szolgálja ki. Ahogy a kicsi piac is determinálja az állam hirdetőként való erőteljes jelenlétét. Nagy emellett a szöveges részben némiképp kiegyensúlyozhatta a sokszor egyoldalúan kizárólag a kormány kritikájára összpontosító megállapításokat – igaz, ez a pontozásban az említett okokból kifolyólag nem valószínű, hogy meglátszik majd. 

„Egészen nonszensz, hogy ilyen dokumentumot döntések előkészítéséhez használják az EU-ban, és a problémának csak kis része, hogy egyébként egy elfogulatlansággal nehezen vádolható, ellenzéki lapnak is dolgozó újságíró-kutató készítette, eleve a módszertan alkalmatlan bármi komoly mérésére” – hangsúlyozta a menedzser, aki szerint Bátorfy pontjai emiatt nem vádolhatóan az objektivitás kritériumának megsértésével – a politikai jellegű kommentárjai annál inkább.

Mindenesetre Nagy Károly a meglepő felkérés után, dacára a rövid időnek igyekezett szakértői reakciókat adni a felmerült kérdésekre, noha, mint rámutat, valószínűleg ennek semmi hatása nem lesz, mindenesetre ők jelezték definíciós és módszertani aggályaikat, illetve jelezték, hogy egyoldalúak a példák.

Azt is elmondja, izgalmas lenne belelátni, mi a helyzet a többi értékelt országban, hiszen

Ha viszont esetükben alacsonyabb kockázat jön ki, az megint sokatmondó a tekintetben, hogy mi is a jelentés célja. De hogy a részletekkel se maradjunk adósok, lássuk, hogyan válaszolt Bátorfy a kérdésekre, és hogyan reagált erre Nagy!

Bagatell ügyek

Természetesen érzékelhető volt a kitöltő kormánykritikát nem nélkülöző attitűdje. Például annak ellenére, hogy a kérdésben kimondottan jelezték, hogy a 2021-es, szisztematikusan fellelhető jelenségek alapján kérik a válaszokat, nem habozott felhozni egy 2014-es példát illegális kaszinóoldalak betiltása kapcsán (a kérdés arra vonatkozott, korlátozta-e az internetet vagy bizonyos oldalak hozzáférését a kormány 2021-ben a COVID-ra hivatkozva). S persze ezzel összefüggésben megemlíti a kaszinókoncessziók ügyét Andy Vajnával, Garancsi Istvánnal és Szalay-Bobroviczky Kristóffal mint „a kormány szövetségeseivel” kapcsolatban, amelyek vajmi kevéssé érintik a médiapluralizmust. Ahogy nem maradt ki ennél a kérdésnél (sem) a Pegasus szoftver megvásárlása és a terrorellenes törvénycsomag, illetve a hírszolgáltatók (2003-as törvény szerinti) együttműködési kötelezettsége a titkosszolgálattal, az online platformok általi tartalomszűrés (mondjuk ki: cenzúra) kapcsán az uniós szervek által kritizált korábbi magyar törvényeket említette, például, hogy a platformok gazdái felelősek az esetleg törvénysértő tartalmakért.

Ezek azonban még alacsony kockázati besorolásba kerültek.

Nyugati médiabálványok

A magas kockázati besorolások olyan kérdésekben kerültek elő, mint az újságírói szakszervezet vagy szakmai szervezet hatékonyságának kérdése, amelynek kapcsán a jelentéstevő Bátorfyék azért jelezték, más térségbeli országhoz hasonlóan megvannak a médiarendszer sajátosságai: például a különféle újságírószövetségeknek van ugyan etikai kódexe, ahogy a szerkesztőségek közül is soknak, de a gyakorlat ezt mindig felülírja; a nyugati vezetésű médiaátalakítások nem fektettek hangsúlyt az oktatásra, és nincs formális újságíró szak (tegyük hozzá: közben egyébként szakirányként számos egyetemen elérhető), ezért az őrkutya szerep és a függetlenség iránti vágy is csekély Bátorfyék szerint (itt érdemes felidézni Demeter Márton kommunikációkutató interjúját a nyugatról erőltetett médiarendszerről). Valamint a MÚOSZT hozza példának, amely nem bírja betartatni az „európai normákra épülő” etikai kódexét az Etikai Bizottság által (persze kérdés, mennyiben tekinthető etalonnak a szervezet a részleges oltástagadó Népszavás Hargitai Miklós egykori elnökkel), noha Bátorfy annyit hozzátesz, „a MÚOSZ-t általában a baloldali újságíráshoz kötik”, már tényként említi a „jobboldali újságírókat tömörítő” Magyar Újságírók Közösségét és a MAKÚSZT, illetve méltatólag említi a 2012-es Főszerkesztők Fórumát, amelynek alapítóinak egyébként 80-90 százaléka kormánykritikus orgánumhoz tartozik.

„Ezek kapcsán jeleztük, hogy magyarországi kérdezőbiztosoknak kellene felmérniük azt, maguk az újságírók hogyan látják mindezt, mert így módszertanilag problémás, a szakmai szervezetek jellege pedig nem igazán van hatással a szerkesztői szabadságra; emellett

– írta erre Nagy.

Megint a „csúnya” Médiatanács

Ugyancsak magas kockázati besorolást kapott a Médiahatóság politikai vagy gazdasági befolyásoltsága, itt a jelentéstevő elismétli a korábbi feltételezését, miszerint a kormánypárti többség befolyásolja annak döntéseit a kinevezések által, és megint előszedte a Klubrádió-vádat, mondván az „kikényszerítette az éterből”, ami miatt a Klubrádió 2021 novemberében az EJEB-hez fordult. Sorolja még a Médiatanács egyéb döntéseit, például az Axel Springer és a Ringier egyesülési kísérletének megakadályozását, a rádófrekvencia-döntéseket (egyébként ismét nem 2021-re, hanem tíz évvel korábbra vonatkozólag), és számos egyéb, szintén nem a vizsgált időszakra (2021) vonatkozó korábbi ügyeket hozott be. Ugyanakkor korrekten megjegyezte, hogy a műsorszolgáltatási piac 1997-es privatizációja óta erős az átpolitizáltsága a frekvenciakiosztásoknak. Ahogy azt is felhozza, hogy szerinte „a Médiahatóság az esetek többségében nem indít hatósági vizsgálatot a médiatörvény feltételezett megsértése miatt, ha a jogsértő média kormánypárti”, ami izgalmas annak tükrében, hogy

A szerkesztői autonómia is magas kockázati besorolást kapott a kereskedelmi befolyás kapcsán, itt Bátorfy a Pesti Hírlap esetét hozza fel, de megemlítve az Index politikai befolyásra hivatkozó szerkesztőjének a lemondását is, kihangsúlyozva, „a magyar médiapiacon a politikai és a kereskedelmi érdekek szorosan összefonódnak”, hiszen a kormány komoly hirdető a hirdetési piacon, ami a nyomásgyakorlás egy eszköze lehet, főleg a visszaesett reklámköltések mellett. „A legtöbb híradó informálisan politikai pártokhoz kötődik”, de szerinte „ez a minta a Fidesz 2010-es győzelme óta látható”, a magánpiac nem mer ellenzéki pártokat támogató médiumokban hirdetni. Tegyük hozzá, hogy az ellenzéki média és a független média szinonimaként szerepel a jelentésben, így szerinte ezek küzdenek a túlélésért.

„Itt jeleztük, hogy Bátorfy nem a kérdésre, hanem a kereskedelmi befolyásoltságra vonatkozik, illetve hogy az összes példa elfogult módon, anekdotikus érveléssel a kormánypárti médiára vonatkozik, így nem bizonyíték-erejű” – mondja Nagy Károly.

A „független” tipológia

Hasonló a helyzet a szintén magas kockázati besorolást kapott audiovizuális média, az újságok és a digitális hírmédiumok feletti politikai ellenőrzés kérdése Bátorfytól, az érvelés pedig szinte mindegyik esetben ugyanaz. Az audiovizuális műsorszolgáltatásnál például általánosan elismeri a magas politikai párhuzamosságot, ugyanakkor értelemszerűen a kormánypárt egy Válasz Online-felmérésen alapuló erőfölényét hangsúlyozza e téren, kiemelve a KESMA szerepét minden téren. Mint írja, újságok terén hasonló a helyzet,

„Ellenpéldaként hoztuk a konkrétan Ungár Péter LMP-s politikus tulajdonában lévő Azonnalit” – fűzi hozzá Nagy, aki szerint egyoldalú ez a rész is, hiszen minden politikai csoportnak megvan a maga platformja. Bátorfy azért megemlíti, hogy a Jelen nevű kormánykritikus hírlap ellenzéki önkormányzattól kapott pénzt. Egyébként ezeknél a kérdéseknél került elő a probléma, hogy már akkor magas a kockázati besorolás, ha egyelten lapnál kiderül a politikai irányítás – ehhez elég lenne egymagában az Azonnali is, vagy a DK-s Nyugati Fény, amit azt amúgy később maga Bátorfy is megjegyzi, ugyanakkor a (Telexes, bár ez a jelentésből kimaradt) Fábián Tamás Euroactive-ra írt kategorizálását hozza etalonként, miszerint a „kormánymédia” mellett vannak „a független sajtóorgánumok között Magyarország, vannak olyanok, amelyek politikailag vagy anyagilag kötődnek az ellenzéki pártokhoz (Alfahír, N1TV, Zsúrpubi, Azonnali, Jövő.tv, Ugytudjuk, Egri Ügyek, Hírklikk, Nyugati Fény), vagy kifejezetten az ellenzéki propagandának elkötelezettek (Balra magyar, Hírhugó). Léteznek olyan platformok is, amelyek nyíltan közvetítik a baloldali értékeket és támogatják a baloldali jelölteket a választások során (Népszava, Partizán, Mérce)”,

A jelentésben szerepel még az MTI ingyenességének köszönhető egyeduralma a hírügynökségek között, ami Bátorfy szerint „inkább kormánypárti propaganda”, semmint objektív hírforrás – hivatkozva a Mérték Médiafigyelő 2015-2016-os példáira, miszerint előfordult, hogy ellenzéki párt sajtóközleménye nem került be az MTI repertoárjába. Ennek kapcsán Nagy elmondja: az ellenzékhez köthető média ugyanúgy használja (híraggregátorként) az MTI-t, és érdemes megemlíteni, hogy voltak erőfeszítések alternatív hírügynökségek létrehozására is.

Közmédia, Médiatanács, reprezentáció

– szólt egy következő kérdés, itt Bátorfy ismét az Index belpolitikai rovatvezetőjével példálózik, megemlítve a közmédia migrációval kapcsolatos hírközlési gyakorlatát is. Emellett a kormánypártinak nevezett újságírók is megkapják a vádat, miszerint számukra „nincs „független” újságírás, sem „semleges” újságírás. Mindenütt háborút látnak az eszmék, a jó és a rossz között, a nemzet és az idegen érdekek között, és nevetségessé teszik azokat az újságírókat, akik szerint az egyetlen céljuk a hatalom birtokosainak felelősségre vonása.” Ennek kapcsán a Transzparens Újságírásért Alapítvány menedzserének ugyanaz a problémája: a politikai befolyás korántsem csak a kormányoldalról érkezhet.

A jelentés része volt a közmédiával kapcsolatos kritikák is (ismét), itt a mennyiségi reprezentációt kritizálta Bátorfy (magyarán nem csak az számít, hogy mennyi szó esik a közmédiában egy-egy politikai szereplőről vagy pártról, hanem az is, hogyan, milyen kontextusban), és felveti, hogy ezt is hónapokon keresztül meg kellene figyelni. Ugyanakkor ezzel szemben ő maga anekdotikus információkat sorakoztat fel a kritikája mellett, hozzátéve, „a közmédia a Médiatanács gyakran él a szerkesztői függetlenség és autonómia érvével, ha elfogult, tisztességtelen, propagandisztikus tudósításaikat bírálják vagy beperlik.” Emelelett felhozza a kínos Karácsony Gergely-interjú példáját, amelyről nehéz lenne elfogulatlanságot mintázni.

Ez is és a választási kampány kapcsán ugyanez a kérdés is magas kockázati besorolást kapott, elsősorban az ellenzéki előválasztás alacsony közvetítettsége volt Bátorfyék bírálatának tárgya, s hogy a nyertes Márki-Zay Péterrel nem készült interjú. A politikai reklámok kapcsán is magas kockázat lett megállapítva, tekintettel arra, hogy az ilyen hirdetések zömét a kormánypárt rendelte meg. Nagy ezt azzal árnyalta, hogy minden politikai csoportnak megvan a maga befolyása a médiára (például), ezért itt a közepes kockázatot tartaná reálisnak („a különböző politikai szereplők képviselete a magáncsatornákon nem mindig igazságos”).

A kisebbségek reprezentációjára vonatkozólag a közmédiában nincs adat, Bátorfy a közmédia idegen nyelvű adásait hozza fel példának („angolul, németül, valamint a magyar kormány nemzetközi kapcsolataival összhangban orosz és kínai nyelven”), Nagy kiegészíti a kisebbségekhez kapcsolódó médiafelületekkel, mint a Dikh TV vagy a Heti TV, amelyek szintén országos tévéállomások. A nők arányára ugyancsak nincs adat a médiában (feltehetőleg itt is érvényesül majd az automatikus magaskockázatba való besorolás, mint arról Bátorfy korábban lapunknak beszélt).

Epilógus

Mindezek után valószínűleg túl sok illúziónk nem lehet annak tekintetében, hogyan fog kinézni a 2022-es Médiapluralizmus Monitor-féle országjelentés – ahogy afelől sem, hogyan fog a negyedrészben erre alapozott jogállamisági jelentés.

***

Nyitókép: Vera Jourova, az Európai Bizottság értékekért és átláthatóságért felelős alelnöke sajtótájékoztatót tart, ahol bemutatja a testület első jogállamisági jelentését Brüsszelben 2020. szeptember 30-án (MTI/EPA pool/Olivier Hoslet)