2021 nyarán különféle jelentések, elemzések szövegét nyomtatták-fűzték-kötötték nagy erőkkel az Európai Egyetemi Intézet Robert Schuman Központjának firenzei épületében, valószínűleg az alagsorban. A jelentések címei első ránézésre elég semmitmondóak. Például: a médiapluralizmus – vagyis a média sokszínűségének – monitorozása a digitális érában (Monitoring Media Pluralism in the Digital Era). A fejlécen a hangzatos nevű Médiapluralizmusért és Médiaszabadságért Központ tűnik fel, s persze a társfinanszírozó, az Európai Tanács már ismerősebb neve. Meg a még inkább ismerős kékzászlócska-embléma, tizenkét kör alakba rendezett csillaggal.
De miért fontosabb ez az iratcsomag, mint általában az uniós jelentésgyárak papírhalmai?
A 2020-as évre vonatkozó anyag egy komolyabb összegző dokumentumból és számos vékonyabb országjelentésből tevődik össze. Utóbbiak között szerepel egy Magyarországról szóló is. A mindenestül 29 oldalas országjelentés jelentősége azonban jócskán túlmutat önmagán, meg a firenzei alagsoron:
hivatkozási alapként szolgált az Európai Bizottság szintén júliusban közzétett jogállamisági jelentésében,
méghozzá ezekkel a megállapításokkal:
- a média sokszínűsége veszélyben van,
- a Médiatanács függetlensége kérdéses a Klubrádióval szemben hozott döntése miatt,
- nem indított a magyar kormány médiatámogatási programot a járvány alatt, továbbá
- „a független médiaorgánumok továbbra is akadályoztatással és megfélemlítéssel szembesülnek”.
A jogállamisági jelentéssel kapcsolatos diplomáciai csatározások mindennapjaink részei ma is, éppen az Európai Bizottság ülteti a kihallgatószékbe a kormányt; a tét többek között az országnak szerződés szerint járó uniós pénzek, forint-ezermilliárdok, lakosonként százezrek visszatartása vagy kifizetése. A politikai jellegű felhasználás is fontos szempont: Vera Jourová, az Európai Bizottság alelnöke az Európai Hírmédia Fórumon már közös uniós szabályozást emlegetett, majd bejelentették, az álhírek visszaszorítására 1,8 millió euróval támogatnak majd egy olyan összeurópai hírügynökséget, amit a német DPA irányít majd, az MTI-t viszont kihagyják belőle. A jelszó a demokrácia, hitelesség, és így tovább.
Ez nem egyszerűen vagdalkozás
A kritikus hangvételű Médiapluralizmus Monitor-féle jelentés tehát az ilyen „vádiratok” fontos része. Ám ha az ember belelapoz, már felületes szemlélődés után is sok furcsaságra derülhet fény – és nem feltétlenül Magyarország médiapiaca, hanem éppenséggel a jelentés elkészítése kapcsán.
Cikksorozatunkban igyekszünk utánajárni annak, hogy
a megfellebbezhetetlen tényekként és objektív igazságként prezentált jelentés
- milyen fundamentumokra alapozva
- milyen módszerekkel
- milyen feltételezhető személyes véleményeket bevonva, motivációkat elhallgatva
- milyen politikai-pénzügyi-normatív hatással
- milyen forrásokból
készült. A szakma szabályai szerint – és (spoilerveszély:) a jelentés gyakorlatától eltérő módon – igyekszünk majd a lehető legtöbb oldalról érintetteket megszólaltatni, számokkal, adatokkal feltárni a valóságot.
De legelsőként lássuk magát a jelentést!
A Magyarországról szóló 29 oldal – eltérően több érintett állam országjelentésétől – az érintettek anyanyelvén nem, csak angol nyelven érhető el, így igyekszünk összefoglalni néhány sorban a dokumentum főbb megállapításait.
A jelentés négy fő területre fókuszál, ami a számokat illeti: mennyire érvényesül az alapvető jogok védelme, mennyire sokszínű a média, mennyire független politikailag, s mennyire mutatja be sokszínűen a társadalmi reprezentációt a sajtó. Ezekben a mérőszámokban hozta ki hazánkat négyből három esetben az uniós átlag alatt. Végül a riport anekdotikus információkkal megspékelve leírta, miképpen látja a 2020-as magyarországi médiahelyzetet.
A jelentést átolvasva az az első szembeötlő probléma, hogy
a szerzőknek az állítások jó részét nem sikerült alátámasztani, a hivatkozott források pedig tendenciózusan egy irányba mutatnak.
Lássuk az állításokat!
A jelentés valamiért hétszer említi tényként az Index „kormánypárti átvételét”, már-már sulykolás-jelleggel, különösebb részletezés nélkül (illetve kihagyva az indokok közül az akkori Index elavult felépítésével kapcsolatosakat: nehézkes struktúra, csökkenő profit, túlméretezett állomány, sűrű főszerkesztőváltás; nem beszélve arról a sajátos újságírói hozzáállásról, amely a szerkesztőségi hierarchia létét, vagy a tulajdonosi döntéseket is az újságírói autonómia megsértéseként érzékeli). Az Index-történet egyik fordulópontjaként Vaszily Miklós fellépését jelölik meg, jóllehet, a vállalkozónak már tíz évvel korábban is bőven volt köze az Indexhez. A Klubrádió ügye is hét említést kap, azonban az kimarad a szövegből, hogy a médium több ponton nem teljesítette a frekvenciapályázat feltételeit, és ha valami aggályos lehetne egy médiajelentés szempontjából is, az éppen az lenne, ha ennek ellenére nyerette volna meg vele a pályázatot a Médiatanács.
A dokumentum kitér az újságírók kiemelt, törvényileg különálló munkaügyi védelmének hiányára – hogy ez probléma-e, az önmagában kérdéses, ha más törvények kellőképp szabályozzák a területet, de a jelentés készítői ezzel kapcsolatban már nem bocsátkoznak részletekbe. Ami a jogi helyzetet illeti, ugyanakkor a névtelen források újságírói eltitkolásának büntethetőségén például éppen a 2011-es médiatörvény enyhített, indokolt esetben lehetővé téve a médiamunkásoknak a források eltitkolását. Számok és érdemi alátámasztás nélkül marad az az állítás is, hogy a kormányzati sajtótájékoztatókon csak alkalmanként kérdezhetnek ellenzékiek.
A dokumentum ugyancsak tényként kezeli az újságírói szakma alacsony megbecsültségét, hogy a fiatalok inkább a PR iránt érdeklődnek, s hogy kezdő újságíróként pedig nagyon alacsony fizetés várja az embert, ami részben valószínűleg igaz, de még itt is hiányoznak az adatok és a számok.
A többi újságírói érdekvédelmi szervezet (MAKÚSZ, MÚK, stb.) felsorolását mellőzve kizárólag a MÚOSZ-t említi, s megemlíti az ideológiai, sőt pártszerű megosztottságot is, ám ezt sem támasztja alá.
Kritizálja, ugyancsak alátámasztás nélkül, közhelyszinten a közmédia egyoldalúságát, központosítottságát,
és ugyanezt alkalmazza a KESMA médiumaira is, e kettőt jelölve meg a legtöbb kormánypárti orgánum központosító szervezetének, megfeledkezve az ezen kívül eső jobboldali orgánumokról (Demokrata, Pesti Srácok, Pesti TV, Magyar Hírlap, TV2, stb.)
Fölény, előny – kié?
A jelentés ugyancsak kifogásolja, hogy a Médiatanácsban kétharmados többségükkel a kormánypártok nevezik ki a tagokat, automatikusnak véve elfogultságukat, miközben
arra nem tér ki, hogy a Médiatanács által megbírságolt vagy helyreigazításra kötelezett médiumok kétharmada jobboldali.
.
Fogalmi kérdések is felmerülnek, elsősorban a jelentésben is függetlennek nevezett médiumok kapcsán, amelyek között a magát nyíltan ellenzékinek valló Népszava is megfér, csakúgy, mint számos, önbevallása szerint független, de erőteljesen baloldali-liberális, ellenzéki elkötelezettségű orgánum (Telex, 24.hu, HVG, Mérce), amelyek a jelentés szerint „nyilvánvalóan kerülik a politikai pártok befolyását”, és „kritikusak minden irányba” – szintén alátámasztás nélkül maradt állítás, ráadásul kikezdhető, gondoljunk csak a Telex Korányi Dáviddal készített „interjújára”, amiben kérdezői részről éppenséggel nem tűnik fel kritika (ugyanilyen természetűek a baloldali média Karácsony Gergellyel és Márki-Zay Péterrel készített interjúi is).
A jelentés szövege nem határozza meg egyértelműen, mit tekint a függetlenség definíciójának (a szerzők például leírják, hogy a piaci nyomás olykor erősebb a politikai pártokénál is – márpedig egy komolyabb orgánum vagy párttámogatásból működik, vagy a piacról; a szerkesztői vagy vezetői utasítás – azaz egy szerkesztőség normál ügymenete – nyomásgyakorlásként való felfogása is sajátos). A tartalmi kérdéseket már nem veszi ide, megáll a vélelmezett motivációk szintjén.
Ugyancsak kijelentik a szerzők, hogy kormányzati dominancia érvényesül a média alpiacainál, a napilapoknál, regionális lapoknál, a rádiós és televíziós piacokon, és csak az online platformok terén biztosított a hely a függetleneknek – itt érdemes megjegyezni, hogy
egy másik jelentés meg egészen mást mutat: a médiumok darabszámában masszív kormánykritikus fölényt, elérésben egált hozott ki
meg egészen mást mutat: a médiumok darabszámában masszív kormánykritikus fölényt, elérésben egált hozott ki
(eltekintve az ideológiai besorolás időnként önkényes voltától, hiszen sem a kuruc.info, sem a valaszonline.hu nem balliberális, viszont kormánykritikus). Tényként szerepel, alátámasztás nélkül, hogy a jobboldali lapok „egységesen és nyíltan csatlakoznak erőikkel a kormánypárt politikai kampányához”. Mindeközben nem pártlapnak, hanem professzionális lapnak nevezik az Ungár Péter LMP-s politikus, milliárdos által üzemeltetett Azonnali.hu-t, fel nem oldva az ellentétet, hogy ez esetben miért tekintenek el el a tulajdonosi struktúrától.
Pénz, paripa fegyver – honnan, kinek?
Szó esik a hirdetési piacról is, ahol az állami pénzek zöme a kormánypárti médiumokhoz kerül, ám ami szintén vizsgálatra érdemes lenne, hogy milyen összecsengés van a multinacionális vállalatok által képviselt és vallott nyugati mainstream ideológiák, illetve a hirdetéseikkel támogatott médiumok ideológiája között, nem piaci, hanem tisztán politikai alapon támogatva ezeket. Hozzáfűzhető kritikai kérdés: lehetnek-e az állami-kormányzati hirdetések politikamentesek;
a hirdetések keretezése ugyancsak az ellenzéki narratívát erősíti a jelenésben:
politikai hirdetéseknek nevezik azokat, amelyek „bevándorlásellenesek”, „civiltársadalom-ellenesek”, vagy ilyennek számít a „Brüsszel-ellenes” népszavazás is. A kérdés adott: nem lenne-e mindez szerintük „társadalmi hirdetés”, ha bevándorláspárti, NGO-párti, vagy Európa-párti lenne. Mindemellett a dokumentum a végén megjegyzi, hogy az EB és az EU nyomozhatna a KESMA ügyében és az állami hirdetések kérdésében – noha egyébként Vera Jourová biztosasszony maga mondta, hogy a KESMA túl kicsi ahhoz, hogy az európai versenyjogi szabályok értelmében vizsgálatot indítsanak miatta.
Az egyes kisebbségi vagy nemdomináns csoportok megjelenítését is kritizálja a médiában a jelentés, eszerint a romák alig, s csak sztereotipikusan jelennek meg (hivatkozás nélkül), ahogy a nők is, akik a jelentésírók szerint csak „könnyed” témák kapcsán jelennek meg a magyar médiában, mint „a gasztronómia, életsílus, anyaság, ezotéria és pszichológia” – hogy az anyaság vagy a pszichológia mitől nevezhető könnyednek, rejtély marad. S hát a női politikusoknak köszönhetően, legyenek baloldali országgyűlési képviselők, vagy kormánypárti miniszterek, mint Novák Katalin és Varga Judit, a politika terén is erős a női jelenlét. (Mi azért találtunk a nők és férfiak médiareprezentációjáról szóló, genderbalos jelentést, igaz, 2014-ből.)
Ugyancsak hivatkozás, alátámasztás nélkül marad az az állítás, miszerint „ijesztő méreteket ölt” az LMBTQ-emberek, liberálisok, zsidók, bevándorlók és romák elleni gyűlöletbeszéd.
A szöveg a konzervatív orgánumok és vélemények letiltását, visszafogását a közösségi médiából csak mint a kormánytagok vádaskodásait jeleníti meg, eseteket nem taglal, utána nem jár a kérdéses folyamatnak (holott az erre utaló jeleket nehéz lenne jelentéktelennek minősíteni), közben a Facebook változó – politikai orgánumokat hátra soroló – algoritmusát általánosságban véve kárhoztatja.
Az információforrások egyoldalúsága
Mivel a jelentés fókuszában a jobboldali narratívát közvetítő orgánumok és intézmények állnak, az olvasó részéről elvárás lehet, hogy a szerzők ezek narratíváját is megjelenítsék, a forrásokat pedig hivatkozzák.
A helyzet ezzel szemben az, hogy a nem túl bőséges – 30 dokumentumot, cikket, jelentést felmutató – forrásgyűjtemény a dokumentum végén tartalmaz
- 1 db „kormánypárti” állami forrást – az NMHH egyébként általánosan médiakritikus jelentését a kisebbségekről,
- 12 db semleges forrásból származó tartalmat – KSH-jelentéseket a lakosságszámról és összetételről, törvényszövegeket, a Magyar Reklám Szövetség tényközlő reklámtortáját, vagy az IMF GDP-adatait, valamint
- 17 db olyan tartalmat, amelyek baloldali ideológiai nézőpontja alapos joggal vélelmezhető: például a TASZ, a Mérték Média Monitor jelentései egy CEU által kiadott könyv, az egyedüli magyar médiumként idézett Átlátszó cikkei – vagy éppen a szerzők önidézése több alkalommal.
Külön kérdéseket vet fel, hogy az Index hosszan taglalt sorsának bemutatásához a nyelvi nehézségek áthidalása érdekében idézték a cikkben kizárólag az egyik oldal szereplőit narráló BBC-t, vagy más céljaik voltak ezzel.
Mindez nem csak a politikai adok-kapok logikája – etikája? – mentén problémás, hanem, mint arra a jelentéssel szintén foglalkozó Transzparens Újságírásért Alapítvány is céloz, azért, mert az esetleges létező problémákra való rámutatás is komolytalanná válik, ha
a jelentés tendenciózusan tényként tünteti fel a szerzők gyakran alátámasztatlan véleményét.
Ám itt még nincs vége.
Következő cikkeinkben igyekszünk felfejteni, hogyan, milyen módszerekkel, milyen személyes, vélelmezhető elfogultságok mentén és milyen pénzből készült a jelentés, s hogy ez a sokszorosan is izgalmas dokumentum miért lesz fontos a következő napokban.
Nyitókép: Vera Jourová, az Európai Bizottság alelnöke interjút ad az Európai Bizottság épülete előtt Brüsszelben 2020. április 14-én (MTI/EPA/Olivier Hoslet)