Az Ecseri úti piacon vett Csontváry története: Törő István a festménypiac kulisszatitkairól a Mandinernek

A 460 milliós Csontváryt hazavitte már az új tulajdonosa?

Már másnap leszállítottuk a megfelelő biztonsági körülmények között.

Páncélozott autóban?

Nem, bár ez terjedt el…

Tudom, hogy nem árulhatja el, ki vette meg a festményt, de annyit talán elmondhat: magyar állampolgár?

Igen, egy magyar gyűjtő vette meg, egy komoly kollekció ékessége lesz a Csontváry Kosztka Tivadar-festmény.

Meglepte, hogy 460 millió forintig kúszott fel a licit?

Az álmom 500 millió volt, közel jártunk hozzá. Annyit előzetesen is lehetett tudni, hogy 350 milliónál több lesz a vételár, de hogy hol áll meg, azt nem. Három-négy emberről tudtuk, hogy licitálni fog, ehhez képest meglepetés volt, hogy két, korábban számomra ismeretlen személy interneten licitált; végül a teremben volt a győztes.

Az a bizonyos Csontváry-festmény, amely 460 millió forintért talált új gazdára.

Ön szerint minek köszönhető a festménypiacon tapasztalható hihetetlen árrobbanás?

Több tényező együtteséből fakad. Az első, hogy pörög a gazdaság, nagyon komoly vagyonok jöttek létre. Több a pénz tehát a piacon. A másik az infláció hatása. Egyre többen gondolkoznak úgy, hogy valamilyen értékálló vagy profitot hozó szegmensbe fektetik a pénzüket, így találnak rá joggal a festményekre. Az árrobbanás harmadik oka, hogy fogynak a kvalitásos festmények, egyre ritkábban kerülnek elő újak, a többi pedig komoly gyűjtőknél pihen, meglehet, generációkon át.

Régebben bárók, grófok, nemesek gyűjtöttek festményeket, aztán jöttek az orvosok, ügyvédek, a szocializmusban pedig megesett, hogy egy hentes épített különleges kollekciót. Manapság kik vásárolnak festményeket?

Elég széles a réteg. Nagyvállalkozók, topmenedzserek, orvosok,ügyvédek.

Mennyien vesznek szenvedélyből, és mennyien befektetési szándékkal?

Van egy tehetős, szűk kör, ők tudatosan, évtizedek óta építik a gyűjteményüket. Őket személyesen ismerjük, rendszeresen beszélgetünk velük, tanácsot adunk, ha kérnek. Ők vérbeli gyűjtők, művészetpártolók és művészetetértők. Náluk a befektetési szándék másodlagos. Olyannyira, hogy sokan közülünk szerintem soha nem fognak eladni egyetlen festményt sem a gyűjteményükből.

Visszatérve a 460 milliós Csontváry-képre: 1979-ben ugyanez a festmény 85 ezer forintért talált gazdára a BÁV-árverésén. Ugyanaz adta be a Virág Judit Galéria árverésére, aki akkor megvette?

Nem. Az ismert műgyűjtő és bankár, Kovács Gábor gyűjteményében volt sokáig, onnan került egy új tulajdonoshoz, és ő adta be árverésre a képet. De az is bizonyos, hogy egykoron Gerlóczy Gedeon gyűjteményében pihent. Róla tudni kell, egy neves építész volt, s neki köszönhetjük, hogy Csontváry festményei egyáltalán megmaradtak, szó szerint megmentette őket attól, hogy szállítóponyvát készítsenek belőlük.

Ez most komoly?

A legkomolyabb. Mikor Csontváry nyomorúságos körülmények között meghalt, a legfontosabb  festményei a műtermében maradtak. Mivel akkoriban nem sokra becsülték a művészetét,

Erről értesült Gerlóczy Gedeon, és egyből ráígért az árra. Így mentett meg 42 Csontváry-festményt, amelyek évtizedeken át a lakásában pihentek. Ha ő nincs, a Csontváry-életmű megsemmisül.

Vannak még lappangó Csontváry-képek?

Biztosan. Kalandos élete volt. A Felvidéken, Léván volt patikus, majd festeni kezdett, később a Kecskemét környéki Gácsra költözött. Meg nem értett zseni volt, a kortárs festőkkel alig tartotta a kapcsolatot, a művészetét kevéssé értékelték és értették az életében. Sokfelé járt a világban, s tudni lehet azt is, hogy néhány festményét elajándékozta. Aztán ahogy lenni szokott, a halála után mégis felfedezték. Volt egy időszak a II. világháború előtt, amikor sokan Csontváry-képeket vadásztak mindenhol, amerre megfordult. Mivel az utóbbi harminc-negyven évben is jöttek elő új Csontváry-képek, van remény. Vannak fekete-fehér fotóink olyan festményeiről, amelyek még nem kerültek elő, s azt is tudni lehet, hogy körülbelül 10 festmény van Oroszországban, a Grabar intézetben, amelyeket még 1945-ben, a szovjetek hurcoltak el az egyik hazai bank széfjéből. És ha már lappangó Csontváry, 2012-ben az árverésünkön kelt el az akkor rekordnak számító 240 millió forintos áron a Traui tájkép naplemente előtt, amely hosszú ideig egy magángyűjteményben pihent, mi sem tudtunk róla. Egy nappaliban volt a falon, de tudták, hogy Csontváry. Nem vagyok rá büszke, de néhány éve én is „benéztem” egy festményt, Csontváry volt, s hagytam kisétálni az ajtón azt, aki behozta.

Törő István. A háttérben, balra egy 40 milliós Egry-kép, jobb oldalon pedig egy 60 milliós Vaszary-csendélet.

Elmesélné a történetet?

Nagyon ritkán fordul elő, hogy olyan ember, akinek nincs köze a műtárgypiachoz, behoz egy festményt a galériába, és kiderül, hogy egy különlegesen értékes kép. Valaki egyszer bejött hozzánk egy hétfői napon, s behozott egy szignó nélküli festményt. Azt mondta, ez biztosan egy Patkó Károly-kép, és szerinte megér három millió forintot. Talán az zavart meg minket, hogy Patkót említette, hiszen öt művészettörténészünk is megnézte a festményt ebből a szemszögből. Mindegyikük azt mondta, ez nem Patkó, így visszaadtuk a tulajdonosának azzal, hogy még gondolkozunk egy kicsit. Aztán este otthon, Judit, a feleségem a fejére csapott, és lekapta a polcról a Csontváry monográfiát. Persze, hogy benne volt a kép, lappangóként, fekete-fehérben reprodukálva, Olasz halász címen. Reggel rohantam a tulajdonoshoz, de addigra eladta a festményt. Több mint 10 évvel később hozzánk került árverésre, 140 millió forintért kelt el. A legszebb az egészben, hogy a festmény az Ecseri úti piacon bukkant fel.

Mit érzett?

Nem volt kellemes, de a festménypiac amúgy is olyan, mint egy kaszinó, hozzászokik az ember, hogy néha szerencséje van, máskor pedig elronthat egy jó üzletet. Galériásként percenként kell dönteni. Behoznak egy festményt, be kell árazni, és azért is meg kell küzdeni, hogy a tulajdonos elfogadja, milyen áron indítjuk el a képét az aukción. Egy rossz gesztus vagy egy pocsék kávé is elég ahhoz, hogy a kuncsaft felálljon, és mondjuk, a 15 értékes festményével átsétáljon egy másik galériába.

Volt még elbaltázott üzlete?

Friss történet. Télen a Kieselbach Galéria 280 millió forintért adott el egy Rippl-Rónait. A tulajdonosa először nálunk járt. Tavaly nyáron sétált be hozzánk, nekünk pedig addigra már összeállt a téli aukciónk. Ott volt a Csontváry, ráadásul volt már egy másik kukoricás-stílusban festett Rippl-Rónai képünk is. A felajánlott Rippl-Rónai egy jelentős mű volt, nem érdemelte meg, hogy másodhegedűs legyen a Csontváry mellett. Arra próbáltam rábeszélni a tulajdonost, hogy várjunk egy picit, jövőre értékesítsük a festményt. Megköszönte, elment – úgy éreztem győztem –,  majd megláttam a Kieselbach katalógusának címlapján a festményt. Leizzadtam.

Még nem is kérdeztem: ön hogyan került közel a festménypiachoz?

Hosszú történet lesz.

Hallgatom.

Éremgyűjtőként ötven éves múltam van. Még a nagyapám kezdte az érmék gyűjtését, és ott ragadott el a szenvedély. Idővel aztán az erdélyi fejedelemségek érméit kezdtem gyűjteni.

Miért pont azokat?

Részben azért, mert a családom erdélyi eredetű, Kalotaszegről származom, ám a família még az 1700-as években áttelepült Baranyába. Később elkezdtem Zsolnay-t, meg festményeket gyűjteni. Magyar-történelem szakon végeztem, nem vagyok művészettörténész, ennek megfelelően az elején ösztönösen gyűjtöttem, később állt össze bennem az a rendszerező tudás, felkészültség, amely az igazi gyűjtőket jellemzi. Ma is azt mondom magamról, hogy

Az érmék területén első az országban?

Az erdélyi fejedelmek érméit nézve igen. A gyűjtői köröm 1560-tól, tehát János Zsigmond uralkodásától kezdődően, Apafi Mihály haláláig, 1690-ig tart. Kezdetben gyűjtöttem aprópénzeket, kis ezüstöket, közepes értékű tallérokat, kis méretű aranypénzeket. Majd dukátokat és a ritka, arany tízdukátosokat.

Mekkora értéket képvisel egy arany tízdukátos?

Annak idején 30 és 40 ezer euróért vettem többet is. Ma bőven százezer euró felett van egy darab ára, annyira ritka.

Megtudhatom, hogy hány darab tízdukátosa van?

Ha valakinek van húsz darab belőle, az már nagy gyűjteményt tudhat magáénak…

Az érme is jó befektetés?

Annak kell lennie. Én például az első erdélyi talléromat tízezer forintért vettem. Ma egy jobb tallér 20-30 ezer euró, tehát több mint százszorosa.

Sokszor járt Erdélyben émevadászaton?

Még egyetemista koromban az édesapámmal, egyszer. Fontos volt elmennem, de nem volt jó íze az útnak.

Miért?

A Ceausescu-korszakban voltunk, a hetvenes évek nyomasztó időszaka, még az erjedés előtt. Nagyváradon bementünk egy éremklubba. Nem tudtuk, kivel merjünk szóba állni, tele volt a helyiség besúgóval, és arra is figyelmeztettek finoman, hogy a szállodai szobánk is be van poloskázva. Dermesztő élmény volt. Később, a rendszerváltás után mentünk újra, de akkor már Nagybányára, a legfontosabb erdélyi festőiskola előtt tisztelegtünk a látogatással.

Festményekért mentek?

Nem,

Furcsa mondat egy galériás szájából.

Mert sajnálom. A legtöbb nagybányai festmény a Németországban élő szászok gyűjteményében és Magyarországon van. Nagybányán már semmi sincs. A kilencvenes években kezdtek felértékelődni a nagybányai festmények. Hihetetlen mennyiségben hozták őket Budapestre. Keveset tudtunk a képekről, a szignókat próbálták kibetűzni a gyűjtők. Például Nagy Oszkárét, akinek az egyik festménye a téli aukciónkon hét és fél millió forintért ment el. Volt egy nagybányai kávéház, oda jártak a festők, s sokszor képpel fizettek, mert pénzük nem volt. Az ő képeikkel volt kitapétázva a kávéház és a helyi előkelőségek villái. Az összes képet elhordták. Van egy műkereskedő barátom Nagybányán, ha évente egy közepes kvalitású nagybányai festményt talál, akkor már boldog.

Törő István: A piac egy önszabályzó rendszer, a maga logikája alapján működik.

Mennyire fontos a marketing a festménypiacon?

Minden piacon fontos. Ami érték, azt fel lehet építeni.

Csak azt?

A piac egy önszabályzó rendszer, a maga logikája alapján működik. Vannak megmondóemberek, vélemények, amelyek elterjednek a sajtóban. De ez kevés. Hosszú távon az fog felépülni, ami érték. Mi befolyásolhatjuk valamennyire azzal, hogy könyveket adunk ki, kiállításokat rendezünk, de a piac dönt. Mondok egy példát. Az, hogy a kortárs festménypiac ekkorát fog robbanni, minket is meglepett. Nagyon. Még 2019 tavaszán egy osztrák hölgy, – aki valamilyen indíttatásból magyar kortárs képeket gyűjtött –, megkeresett minket, hogy eladná a gyűjteményét. Megközelítőleg száz festményt. Nem vettük meg, hanem átvettük bizományba, és kiállítást rendeztünk. Az első egy órában elvittek húsz festményt. Akkor kezdtem el gyanakodni, hogy valami nem stimmel az árazással. Aztán a száz képből elment nyolcvanöt. Fél évvel később rendeztük az első kortárs aukciónkat, ahol hihetetlen vételárak születtek. Meg kellett volna venni a gyűjteményt… Vagy említhetem, hogy ugyanekkor egy kortárs gyűjtő felajánlott egy Nádler István festményt 15 millió forintért. Nem vettem meg, nem hittem benne. Betettük az aukcióra jutalékért, és 35 millióért vették meg. Mindezt csak azért mesélem, hogy lássa, bár sokan azt gondolják, a galériások irányítják a piacot, ez nem igaz. A kortárs festészetet például nekünk is tanulnunk kell. És kell, hiszen itt is nagy árrobbanást tapasztalunk.

Itt ülünk egy irodában. A falon egy százmilliós Rippl-Rónai, két hatvanmilliós Vaszary-festmény és egy Egry József-kép, amely biztosan nem ér kevesebbet negyvenmilliónál. Melyik a kedvence?

Ők a topfestőim.

Nem Csontváry?

Nekem Csontváry elérhetetlen, de nem is érzem a hiányát. Szeretem még a nagybányai festőket, a neósokat, a világháború utáni időszakból pedig Kondor Bélát. És nagyon hamar ráhangolódtam a kortársakra is.

Manapság egy jobb festő képéért tízmillió feletti összeget kell adni. Előfordulhat, hogy mindez azt hozza magával, hogy felértékelődnek a nyomatok, grafikák és plakátok?

Minden bizonnyal így lesz.

Olyan történetet is tud, amikor a százmilliós festményről kiderült, hogy mégsem eredeti?

Sok drámai helyzetet éltünk át. Tudni kell, a nagy festők képeiből a 19. század végén és a 20 század elején sokszorosított olajnyomatokat készítettek. Tele lettek a nappalik Munkácsy és Szinyei Merse festményeivel. Tényleg úgy néznek ki egy laikus számára, mintha festmények lennének. A család biztos abban, hogy a festményük eredeti, és amikor a gyereknek lakás kell, felhívnak bennünket, és az iránt érdeklődnek, mennyiért lehetne eladni. Ezek hosszas, óvatos beszélgetések telefonon, aztán végiggondolják, majd egy napon az egész család bejön a galériába ünnepélyesen, és hozzák a Munkácsy-képnek hitt nyomatot.

Rossz érzés látni a csalódott embereket, akik nem hiszik el, amit hallanak. Csodák sajnos ritkán vannak. Mi 1997-ben nyitottuk meg a Virág Judit Galériát, akkor még dübörgött a piac. A Kádár-rendszerben eldugott értékes festmények akkoriban jöttek elő. Hozták a képeket kofferszám Erdélyből, Szlovákiából és Ausztriából. Hazatértek azok a festmények is, amelyeket a II. világháború alatt vagy 1956-ban vittek ki. Bármennyire sok kép volt akkor, mára gyűjteményekben pihennek, meglehet, négy-öt generációig. Kevés a jó kép, meg kell küzdeni értük.

Csodák ritkán vannak, de azért mesélne még egyet?

A kétezres évek elején valaki felhívott minket, hogy az ágyneműtartóban pihent hatvan évig egy szép festmény, szeretnék beárazni. Szignó nélküli kép volt, de hamar megállapítottuk, Czóbel Béla egyik nagyon erős festménye. A tulajdonosok aztán ragaszkodtak, hogy 1,5 millió forintnál többért ne indítsuk el az aukción, mert kell a pénz, nehogy beragadjon a tétel. Végül rábeszéltük őket a hatmilliós kezdő licitre. Tízmillió feletti vételárat vártunk, ehhez képest szétütötték a teremben, és 46 millió lett a vége. Meglepetés volt, ami azért előfordul. Legutóbb, a téli aukciókon volt egy Tornai Gyula festmény. Kétmillióról indítottuk, és a becsértéket hatmillióra tartottuk. A képen az indiai amritsari aranytemplom szerepelt. Elindult a licit, s utóbb kiderült, két indiai telefonáló versenyzett érte. Huszonnyolc millió lett a vége. Mint megtudtuk, minden régi festményt megvesznek, amelyen a szent templomuk szerepel.

Igaz, hogy egy ideig kártyázásból élt a hetvenes években?

Bölcsészkart végeztem, s kallódtam kicsit. Már az egyetem alatt kártyáztam, römit játszottam a pesti kávéházakban, sokszor nem kis tétes alapon.

Sok pénzt keresett vele?

Az első fizetésem 1800 forint volt, akkoriban egy este meg lehetett nyerni tízezer forintot kártyán. A kávéházak tele voltak profikkal, akik csak arra vártak, hogy jöjjenek, mondjuk a vidéki libások, akik nagy üzletet csináltak, és négy napig maradtak Pesten, ahol csak ittak és kártyáztak. A legtöbbször egy fillér nélkül mentek haza.

Lóversenyezett is?

Igen. Sok fogadást kötöttem a nálam tájékozatlanabb emberekkel.

Kávéházak, szerencsejáték, mintha a századelőről mesélne, és nem a hetvenes évek Budapestjéről.

A századelő még izgalmasabb lehetett. Egy egészséges ország volt, rengeteg pénzt lehetett keresni, ha pedig valaki óvatlan volt, elnyerték a kávéházi profik. Rengeteg veréb volt akkoriban és a hetvenes években is.

Ön sosem volt veréb?

Mindenki verébként kezdi, de meg kell tanulni, kivel ül le játszani az ember.

Jó iskola volt?

Önismeret szempontjából a legjobb.

Egyre nagyobb az érdeklődés a festményárverések iránt.

Később lemezeket árult, majd nyomott pólókat. Hogy kötött ki végül a festményeknél?

Amikor divat nagykerem lett, és volt elég pénzem, egyre többet jártam árverésekre. Utólag meg is lepődtem, hogy már az elején jó képeket vettem. Anna Margitot, Bálint Endrét. Aztán megismertem azt a csinos hölgyet, aki a legtöbb árverést vezette. Virág Juditot. Ő egyedülálló nő volt, három gyerekkel, én meg egyedülálló férfi, gyerek nélkül. Meghívtam vacsorázni, két hét múlva pedig már együtt éltünk. Aztán már együtt nyitottuk meg a Virág Judit Galériát, itt szemben, egy kicsi üzletben. Ma már 1300 négyzetméteres kiállítóterünk van a Falk Miksa utcában.

Visszakanyarodva a Csontváry-képre. Arra rendezkedjünk be, hogy ettől kezdve repülni fognak a százmilliós ajánlatok az aukciókon?

Szerintem igen. Egy jobb Rippl-Rónai nyolc éve 40 milliót ért. Most 280 milliót, és a modernekben is óriási a potenciál. Valószínűleg elérjük a nyugati trendet, ahol a különleges, klasszikus és a kortárs képek hasonló árért kelnek el az aukciókon. Persze jó lenne még egy újabb Csontváry...

Fotók: Ficsor Márton