Šurda: a balkáni kisember megdicsőülése – Nézd újra! I.

Írta: Névai Gábor

A nyolcvanas évek ikonikus filmhősei közül

Ilyen volt Sandokan, a maláj Rózsa Sándor, még inkább Bud Spencer (Carlo Pedersoli) és Terence Hill (Mario Girotti) – akikért ma is magyarok milliói lelkesednek.

De a nyolcvanas évek közepén nem maradt el tőlük Borivoje Šurdilović (Ljubiša Samardžić) sem.

Akkor gyerekfejjel néztem végig a tízrészes sorozatot, ma felnőttként. Nem bántam meg. Most bárki eltölthet kilenc tanulságos órát a süllyedőfélben lévő Jugoszlávia hétköznapjaiban. Megéri!

Amíg kölyökként a kávéfüggő, végletekig esetlen belgrádi borbély személyiségéből eredő komikum és a legendás zene kötheti le a figyelmet, addig

ha megnézi ezt az időtállóan humoros, erősen társadalom-kritikus, de balkániasan laza sorozatot.

Jugoszlávia irigyelt szomszéd volt a szocialista Magyarország legnyugodtabb évtizedében, még a hetvenes években is, annak a szovjet blokkhoz mért relatív gazdagsága miatt. Azonban meghökkentő látni a teljes hasonlóságot az akkor kádári viszonyokkal: szinte mindenki lóg vagy fusizik, általános az ügyeskedés, az állami vállalatok – bár ott hangzatos módon önigazgató módon működnek elvileg – ugyanolyan hitvány minőségben dolgoznak, ahogy akkoriban itthon mondjuk az Ingatlankezelő Vállalat.

Azért persze senki nem éhezik, de a jobb élet és a kedvező útlevél-szabályoknak köszönhetően sokan járnak ki „gastarbeitezni” vagyis vendégmunkásnak Németországba, Ausztriába, ahol viszont gyakran csak az alja vagy a nagyon kényelmetlen munka jut: kutyakozmetika, sikamlós masszőrködés, vagy kitartottság unatkozó öregasszonyok oldalán.

Ennek a simlis-szélhámoskodó figurának archetípusa a jugoszláv playboy, „Bob”, Šurda földije, aki mindig lehúzza Šurdát, ahol csak tudja, de aztán egyszer megbukik az egyik bulijával, mehet börtönbe, majd adminisztrátornak egy olyan rettenetes állami céghez, ahol a kollégái mind hatvan fölöttiek. 

Művészien lusta, hipochonder, néha már-már bárgyú, de a legfontosabb pillanatokban helyén van az esze, és leginkább a szíve: kedves, ám harcol a szeretteiért, erős az igazságérzete és jóindulatú. Imádja a görög zenét, akkor a legjobb kedve, ha akár a munkát félretéve táncolhat egy kicsit, és ebben jutunk el a balkáni, szerb lélek legmélyebb bugyraiba: az európai átlagnál muzikálisabb, déliesebb, heveskedésre mégis hajlamos, enni-inni szerető, nagy szívű, harcos nép jele ez.

Ahogyan a magyarok elvágyódtak régen Olaszországba, úgy tetszett minden a szerbeknek Görögországban – nyilván a vallási-kulturális szimpátia miatt is.

Šurda kisember, de így lesz hős:

Elnézve ezt a sorozatot, csak megerősödhetünk abban a tudásunkban, hogy a létező Jugoszlávia nemcsak egy mesterséges állam volt, hanem ugyanolyan életképtelen roncs-rendszer, mint a magyar vagy a többi szocialista rezsim, amelynek döglődő évtizedeiben születtünk. A vízvezetékszerelő ugyanúgy lopta az anyagot Belgrádban, mint Budapesten, a szabó éppúgy inkább sakkozott munkaidőben, mint a magyar és a gyakran túlméretezett, ronda hotelek működtetését éppúgy nem a gazdasági racionalitás vezette ott, mint itt.

A részegen vezető (!) teherautósofőr, a cigit csempésző stewardess (Šurda felesége), a smucig és örökké sopánkodó vidéki gazda (Šurda apja), a kiváltságos, pofátlan, mindenkin átgázoló vezérigazgató és valahány jellegzetes figura bámulatos és kissé ijesztő tablót festenek az akkor éppen haldokló Tito vezette Jugoszlávia utolsó igazi békeéveiről. Bár Európa 1945 utáni legnagyobb fegyveres konfliktusa csak a sorozat megjelenése után 10 évvel következett be, a Nyugat-kedvenc műállamnak Tito halálával lényegében vége volt, az utolsó évtized már csak levezetésnek bizonyult. 

a balkáni nemzetek sokfélesége egyáltalán nem jelenik meg, talán egy nem túl píszi cigány-ábrázolástól eltekintve: 40 évig Tito mindent a szőnyeg alá söpört. Nemcsak a nemzetek létjogosultságát tagadta hazug és életképtelen módon, hanem az élesedő társadalmi különbségeket, is, amelyek jól átütnek ezen a sorozaton is.

De amíg a végtelenül szeretnivaló Šurda csak táncolt és keblére ölelte az egész világot, a géppisztolyok, a gránátok ott voltak és csak szunnyadtak a jugoszláviai padlások mélyén: közel ötven évet aludtak át, többek között ezt a kiváló sorozatot is. Šurda még így is kiállta az idők próbáját: időkapszulájában  örökké hirdeti az élet szeretetét és talán azt is, hogy a retró világa csak szórakoztatásban jó, politikai-társadalmi rendszerként azért ne próbáljuk ki.