Hogyan mozgósított a magyar oldal és mekkora is volt a németség aránya a régióban? Hogyan remekelt a magyar külügy és mit akartak elérni az osztrákok? A száz éve zajlott népszavazásra emlékezünk!
A soproni népszavazást megelőző időszakban a magyar külügy teljesítménye egészen sziporkázó volt. Bánffy Miklós remekül használta a budapesti antant-nagyköveteket. A külügyminiszter helyesen meglátta, hogy amennyiben az ekkor szerb megszállás alatt álló Dél-Baranya átadása előtt látnak hozzá a nyugat-magyarországi felkeléshez, könnyen lehet, hogy az antant Baranya vissza nem adásával zsarolná Magyarországot. Így kérésére Thomas Hohler brit főbiztos azt javasolta a Nagykövetek Tanácsának, hogy a jugoszlávok Nyugat-Magyarország kiürítése előtt legyenek kötelesek átadni Magyarországot, s az elképzelésnek Castagneto olasz követet is megnyerte. Mire Hohler belátta, hogy „az [antant] eldobta legfőbb fegyverét Magyarországgal szemben”, már késő volt.
A soproni népszavazás megtartásáról döntő velencei konferencia olyan értelemben már önmagában siker volt a magyar kormány számára, hogy egy aláírt békeszerződés részleteit tárgyalták újra.
Ausztria nem volt képes reguláris erők nélkül birtokba venni a területet, Nyugat-Magyarország elengedése pedig vállalhatatlan volt a nacionalista osztrák ellenzék előtt. A kisantant számára történelme során soha egyértelműbb pillanat nem jött el a beavatkozásra, mégsem akart lépni, és a nagyhatalmak sem akartak közbeavatkozni. A velencei tárgyalások előtt még a népszavazás elutasítása volt a magyar álláspont. Ennek oka lehetett, amit Bánffy emlékiratában vallott be:
és ezért végül eleve csak a város és környéke számára kérték a népszavazást.
Arra, hogy a lakosság egy jelentős része német szimpátiájú lehet, már korábban is utaltak források. Alexander Cadogan, a brit külügy korábbi versailles-i megbízottja 1920 augusztusában faggatta ki több nyugat-magyarországi település – Alsópulya, Fraknó, Lajtafalu, Darufalva, Kismarton – „polgármestereit” (nyilván főleg bírókra utalt). Szerinte a bírók örültek, hogy Ausztriához csatlakozhatnak, mert az „jobb gazdasági lehetőségeket biztosít számunkra, mint Magyarország”, továbbá Ausztria a nyugat része. Cadogan ehhez hozzáfűzte, hogy mindez „vicces”, mert a németeknek pedig Ausztria éppen a kelet része (Ostmark). A magyar katonai elhárítás 1920 decemberében úgy vélte, hogy a soproni katonaviselt rétegben „alig várják a napot, hogy Ausztriához csatlakozzanak”, „irredentát folytatnak Ausztria javára”. Ezért 1921 februárjában még bőven nyomoztak „osztrák érzelmű” helyi nyugalmazott tisztek iránt. Mint egy jelentéstevő utalt rá, érzelmileg és taktikailag sem tudott nehezebb feladatot elképzelni, mint „irredentát csinálni magyarokkal szemben”. A britek úgy saccolták, hogy a kérdéses terület körülbelül 70%-a Ausztriát preferálná.
Persze nyilván voltak olyan települések is, ahol a Magyarországot preferálók voltak többségben. Az Est riportot közölt Királyhidáról (ma: Bruckneudorf), mely szerint a helyiek nem voltak hajlandók elfogadni, hogy a területet Ausztria kapta. Tüntetően magyarul beszéltek a postán, ahol egy német úrral közölte a postáskisasszony, hogy „én nem tudok németül, tessék magyarul beszélni”. A felkelők magyar és német nyelvű plakátjait senki sem szedte le, azok így szóltak: „Tudjátok-e, miért akarják az osztrákok Nyugat-Magyarországot elrabolni? Azért, hogy a kommunista gazdálkodásukhoz friss erőt szerezzenek, új adófizetők kellenek nekik". Egy arra járó német a riporter szerint fejcsóválva olvasta a szöveget: „Das geht denn doch nicht. Wir sind ja doch in Österreich”. S bár a helyi horvátságról az általános kép az volt, hogy a Magyarországon maradást támogatják, de a katonai elhárítás ehhez azt is hozzátette, hogy
a horvátok annyira gyűlölik a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot, hogy „bárkivel” készek szövetkezni.
A fentiek tükrében kell tehát értékelni a soproni népszavazás eredményét is. Az 1920-as népszámlálás adatai alapján az Ausztriának ítélt települések közül mindössze hét településen (Királyhida [ma: Bruckneudorf], Nagycenk, Felsőpulya [ma: Oberpullendorf], Középpulya [ma: Mittelpullendorf], Felsőőr [ma: Oberwart], Alsóőr [ma: Unterwart] és Őrisziget [ma: Siget in der Wart, Rotenturm része]) képezett abszolút többséget a magyarság. Sopronban 1910-ben a németek még enyhe többségben voltak, 1920-ban lényegében egyenlő arányban volt képviselve a két nemzet (48,7% magyar, szemben a németek 48%-ával), 1926-ban azonban már a magyarok voltak csekély többségben, aminek magyarázata lehet, hogy sok német emigrált, illetve több asszimilálódott német vallotta magát magyarnak a korábbi események hatására.
Miután december 3-án az antant kiürítettnek nyilvánította Nyugat-Magyarországot, az osztrák közigazgatás átvette a területet, eltekintve a soproni népszavazási zónától. Az antant erők december 8-án érkeztek meg Sopronba, a magyar csendőrség 12-én távozott. A szavazásra jogosultak száma kb. 27 ezer fő volt, többségük, kb. 19 100 fő Sopronban élt, ahol végül nyolc szavazóhelyiségben körülbelül 17 300 ember szavazott december 14-én. A többi település 15–16-án szavazott le. A sajtóhírek szerint december 14-én reggel mínusz 10 fok volt, de mégis „húsvétvasárnapi hangulat volt”, a lakosok ünneplőt húztak és kokárdában járultak szavazni. (Az antant misszió betiltotta a magyar zászló lobogtatását és a magyar himnusz éneklését a városban). A Nép tudósított egy nyolcanéves, járni sem tudó bizonyos Uleinnéről, akit két fiatal fiú cipelt ki egy kocsiból a szavazóhelyiségbe: „Magyar földön születtem, magyar földöm éltem nyolcvan esztendeig, magyar földben akarok pihenni is” – mondta állítólag az idős nő.
„Ilyen nemzetnek nem kell félnie a jövendőtől” – idézte a lap az egyik francia tisztet, aki szemtanúja volt a jelenetnek.
A magyar oldalnak azonban nem csak Uleinné virtusa garantálta sikerét. Bár az osztrák oldal által később emlegetett széleskörű csalásokra nincsen bizonyíték, annyi bizonyosnak tűnik magyar és brit források alapján is, hogy a magyar kormány azért nem bízta a véletlenre az eseményeket. Ismert, hogy soproni főiskolások legtöbb szerepvállalására ekkor került sor: diákok járőröztek az utcákon, ám jelenlétükből sokszor osztrákbarát lakosokkal való verekedések is kialakultak. A diákok továbbá a választási jegyzék alapján házról-házra járva mozgósítottak, hogy mindenki elmenjen szavazni.
A népszavazásra jogosultak listáját értelemszerűen a magyar fél nyújtotta be, amit eredetileg nem akart elfogadni az antant, de mivel nem volt idő új listát készíteni, végül az antant misszió arra jutott, hogy a szavazók listája végső soron megfelel, kisebb eltéréseket ugyan találtak, de ezek miatt nem akadékoskodtak. Láthatóan mindenki le akarta már zárni a hónapok óta húzódó mizériát. Bár a választási jegyzékkel komoly problémák nem kerültek elő, az osztrák sajtó visszaélésekről írt.
Sopronban – Brennbergbányával együtt – végül 17 298-an szavaztak, a többség Magyarország mellett: 72,8%, míg Ausztria oldalán 27,2%. Ezen kívül csupán három településen nyert még Magyarországon: Fertőboz (77,7%-kal 342 szavazatból), Kópháza (70%-kal 813 szavazatból) és a már említett Nagycenk. Ausztria mellett szavazott Ágfalva (82,2%-kal), Harka (90,4%), Fertőrákos (60,7%), Sopronbánfalva (81%) és Balf (60,4%). Azonban az Ausztria mellett szavazó települések is Magyarországhoz kerültek, hiszen végül az összeredmény számított: 24 063 szavazatból 15 334 Magyarország mellett (65,1%). Egy gyakran olvasható anekdota szerint mikor Bécsből telefonon érdeklődtek a szavazás eredménye iránt, Zsembery főispán válasz helyett kitartotta az ablakból a telefonkagylót, hogy hallhassák a harangzúgást, melyet a győzelem feletti öröm okán rendeltek el. A történet persze gyanús: miért hívták volna fel Bécsből a magyar főispánt? Egy másik verzióban az antant bizottság olasz tisztjét hívták fel, ami valamivel valószínűbbnek tűnik, noha osztrák képviselők is jelen voltak.
A város 1922. január 1-jén visszakerült Magyarországhoz, a következő két napon pedig a magyar hadsereg és a rendvédelmi szervek újra birtokba vették a területet. Január 8-án a kormány megszüntette a nyugat-magyarországi főkormánybiztosság intézményét, illetve új közigazgatási képviselőket is kinevezett a területen. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a népszavazást követően hálaadó misék, lakomák és ünnepek sora következett Sopronban és környékén, ezeknek egy része jócskán átnyúlt a következő évbe is. Természetesen nincsen ellentmondás aközött, hogy német identitású emberek ünnepelték a Magyarországhoz tartozást. Mollay Károly soproni nyelvészprofesszor emlékiratában német származású nagynénjének sorait idézte fel, aki a népszavazás eredményének hallatán így kiáltott fel: „Wißt ihr, magyarok maradtunk!”
Egy vidéki lap úgy vélte, hogy a népszavazás eredménye lesz „az első csorba a békeszerződésen”, s a folyamat végén Nagy-Magyarország helyreáll. Valójában ez volt az utolsó olyan komoly kiigazítás a békeszerződésen, melyet a nagyhatalmak véglegesen elfogadtak. 1923 elején az osztrák-magyar határmegállapító bizottság javaslatai alapján a Nemzetek Szövetsége Tanácsának döntése még újabb tíz nyugat-magyarországi kisfalut ítélt Magyarországnak: Olmód, Kisnarda és Nagynarda, Pornóapáti, Alsócsatár és Felsőcsatár, Szentpéterfa, Horvátlövő, Németkeresztes és Horvátkeresztes. Igaz, cserébe két települést (Rendek, Rőtfalva) adott Magyarország is.
Fotó: Sopron főtere, 1920. Fortepan, 52900
*
Felhasznált irodalom:
Ablonczy Balázs: Az ismeretlen Trianon. Az összeomlás és a békeszerződés történetei, 1918–1921. Budapest, Jaffa, 2020 (e-könyv
Botlik József: A nyugat-magyarországi felkelés, 1921. augusztus 28.-október 4. II. rész. Valóság, 2007/4.
Fogarassy László: A nyugat-magyarországi kérdés diplomáciai története. I. rész. Soproni Szemle, 1982/1.
Szemerey Tamás: A selmeci-soproni főiskolások szerepe a nyugat-magyarországi felkelőharcokban és a népszavazásban. In: „Magyarok maradtunk,” 1921–1996. Konferencia a soproni népszavazásról. Szerk. Turbuly Éva. Sopron: Soproni Szemle, 1997.
Zsiga Tibor: „Communitas Fidelissima” Szentpéterfa – A magyar-osztrák határmegállapítás 1922/23. Szombathely, Kiadó Corn, 1993.
A nagyszabású régészeti feltárás olyan valóságot villantott föl, amiről a kutatók nem is álmodtak. Luxuscikkek, gazdagság és hatalmas város képe bontakozott ki a szakemberek szemei előtt.
Lengyelország miniszterelnöke csütörtökön interjút adott az Európai Tanács brüsszeli csúcstalálkozója közben.
Ha száz év múlva megírják az ezredforduló utáni két évtized történelmét, akkor annak a középpontjában nem politikusok vagy ideológiák lesznek, hanem a technológiai forradalom, és annak hatása a társadalomra.
Háborúk és kioktatás helyett béke és pragmatikus együttműködések– valahogy így lehet összefoglalni a formálódó világpolitikai menüsort. Kacsoh Dániel írása.
„Az osztrákokra még várni kell, mi már megvagyunk” – írta a magyar miniszterelnök.
A Mandiner politikai lap. Közel háromszázezer ember olvas minket naponta; ők rajtunk keresztül akarják megérteni, mi zajlik körülöttünk a világban, idehaza és külföldön egyaránt.
A Liverpool edzője szerint kiemelkedő a magyar játékos.
