Sacer Mons Pannoniae – Mindennapi metafizika XXI.

A legritkább esetben értjük meg azonnal, mi történik velünk. Hogy mi, és hogy miért. Az eseményeknek egy bizonyos általános perspektívából nézve tényleg semmi értelmük nincs. Véletlenszerű történések egymásra dobálva. „Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ.” De létezik egy olyan perspektíva, ahonnan mintha látszana a szerkezet. De ez sem látszódik, legalábbis a szó fizikai látással kapcsolatos értelmében. Inkább érződik a rendszer működési elve. Átérződik valahonnan. 

*

Pannonhalmán írom ezt, az apátság egyik vendégszobájában, az Írórezidencia program vendégeként. Egy hatalmas, csodálatos fenyő áll az ablak előtt. Két hétre jöttem ide. Valójában nem is tudom, miért. Az ember itt van két hétig, ír valamit, aztán elmegy. Ilyen egyszerű ez végül is, de közben persze jóval szövevényesebb az egész.

Talán a leginkább azért, hogy egyfajta rend közvetlen közelében lehessek. Ahogy telnek az évek, egyre inkább irritál a rend hiánya, az értelmes és célra tartott élet megvalósításának látszólagos lehetetlensége. Nem megy, sehogy sem megy. Csak nagyon ritkán, váratlan pillanatokban sikerül, de akkor sem azért, mintha annyira törekednék rá. Egyszer csak a rend atmoszférájába lépek, de mire felocsúdnék, már csak az emléke marad meg. 

*

Nagy itt a csend. Pedig azt hittem, ismerem a csendet, a mély csendek természetét. Olyan ez, mint megszokni egy erdei kunyhó csendjét. Régebben gyakran megfordultam egy börzsönyi erdei kunyhóban, többször ott is éjszakáztam. Jó ideig eltartott, mire megszoktam a magányt a bükkök alatt álló, peléktől sűrűn látogatott házban. Ahogy ott üldögéltem egy száraz tuskón a küszöb előtt, észre kellett vennem a feszültséget, amit magammal vittem oda. Felajzott, zaklatott állapot, képek sűrű futása, mintha valaki folyton ostobaságokat duruzsolna a fejemben. 

*

Sokszor eszembe jut egy mondat Mészöly Miklós naplójegyzeteiből. Valahogy így szól: „Nem kell kőtáblára vésni – rajta van”. Azt hiszem, mindig sejtettem, hogy így van. Kérdés persze, mi az, amit nem kell kőtáblára vésni, mert úgyis rajta van. Talán most maradhatunk annál, hogy mindazt, ami lényeges és fontos, valamiként eleve tudjuk, nem kell megtanulnunk. Megtanulnunk nem kell, de egyfajta folyamatos emlékeztetésre mégis szükségünk van.

Nincs könnyebb, mint ez a belealvás. Szinte mindenki alszik, néhányan félálomban bandukolnak, a legkiválóbb kevesek vannak csupán ébren. Nem is tudom, miért beszélek erről. Mindenki tudja, miről van szó, az is, akinek soha nem jut eszébe. 

*

Eleredt az eső. Az ablak előtti nagy fenyő tűlevelein végtelenül finoman surrog. Megkondul az apátság harangja. Ahogy nő a csend, hallani, ahogy minden zenél.  

*

Nagy, üres terekben jártam egész délután. Üres szántóföldeken. Délelőtt a könyvtárban. Négyszázezer kötet. Egy ezerkétszáz éves kódexlap a kezemben. Az egyik atya, ahogy azt mondja: majd csak akkor tapasztalod meg az itteni csendet, ha leveted mindazt, amit otthonról hoztál. Az öreg ablakok résein át búg a szél. Ma mintha egy pillanatra megértettem volna, mit jelent a hagyomány. Ilona, a könyvtáros úgy beszélt a régi apátokról, de Szent Istvánról is, mintha élő emberekről beszélne. Mintha nem lenne idő. Mintha most is jelen lennének. A bazilika fölötti „gyilokjáróban” állva valóban úgy tűnt, mintha minden egyszerre lenne jelen. A szentély legfelső szintje az „Égi Jeruzsálem” leképezése. Tökéletesen üres. Legalábbis igyekeztek tökéletesen kiüresíteni.

Az arborétumban, egy márványtáblán felirat: éljetek érdemesen, férfiasan, nemesen. A mélyülő őszben, az elhagyott arborétumban, a ködben csepegő fák alatt ez a felirat is talán jobban megrendít a „kelleténél”. Bár lehet, hogy még így is csak súrol. Talán nem is értem. Túl egyszerű ahhoz, hogy megértsem. Késő este a folyosón találkoztam egy idős szerzetessel. Ahogy elment mellettem, sűrű levendulaillatot árasztott. 

*

Az ablak előtti, hatalmas fenyőt a millennium évében ültették. Nemrég vettem észre, hogy a koronája teljesen kiszáradt. Valamilyen szú támadta meg. A fenyők egyre kevésbé bírják a száraz és meleg időjárást. Azt írják róla, hogy sok mindent „látott”, és már csak ezért is meg kell akadályozni, hogy elpusztuljon. Nem tudom, mit látott ez a fenyő, hogy látott-e valamit egyáltalán hosszú élete során. A növények végtelenül finom, már-már angyali létezésében a látás képessége is legfeljebb angyali módon lehet jelen. Azt valamiért sokkal inkább el tudom képzelni, hogy ez a fenyő képes finom és árnyalt módon érezni, mint azt, hogy látna. És persze nem azért, mert nincs szeme. A növény inkább érzés, mint gondolat. 

*

Egyedül a bazilikában.

Hallom, ahogy dobog a szívem, a dobhártyámon lüktet. A test teljes valóságában jelen van itt, sokkal inkább, mint bárhol máshol. Mintha egy kút mélyére kellene leereszkednem ahhoz, hogy a legalján megtaláljam a kijáratot. 

*

Enyheség, ismétlődő szélrohamok. A dombhátak erdőfoltjain a felhők árnyéka. Itt nincsenek valódi erdők. A természet emléke, visszfénye mindenütt. Északnyugat felé lapály, a látóhatár szélén hegyek, talán az Alpok legkeletibb nyúlványai, és a Kis-Kárpátok vonulatai. Délre a Bakony. Átmeneti biztonságot ad, ha betájolom magam.

Elég nevetséges ez, főleg akkor, ha belegondolok, hogy valójában az Univerzum egy soha meg nem határozható pontján állok épp, végtelen távolságban mindentől. Talán ez az őrjítő koordináta-nélküliség kell ahhoz, hogy megérkezzem végre. 

*

Az imént telefonált egy nő, portréfilmet szeretnének forgatni rólam. Soha nem fogom megérteni, kit érdekelhet a személyem vagy az, amit csinálok. Mellékesen megjegyzi, hogy úgy tudja, zajzenéket csinálok. Nevezhetjük annak is, mondom neki. Nagyon kevés olyan emberrel találkoztam, akinek legalább halvány ismeretei lettek volna a zenéről. Félelmetes, mennyire ismeretlen a zene legtöbbünk számára. Én is így vagyok ezzel, noha sokféle zenét hallgatok, rendszeresen. Ezt a világot megfosztották a zenétől, vagy legalábbis mélyen elrejtették előle. Nincs már népzene, nincs egyházi zene, a komolyan vehető zeneszerzők munkái nehezen érhetők el, kutatni kell utánuk. A zenéhez való korlátlan hozzáférés korában soha nem tapasztalt távolságba kerültünk a zenétől. 

*

Séta a szőlőhegyen. Mindenütt aszfaltutak és száguldó autók, alig tudok átjutni a főúton. Mintha a táj már csak díszlet lenne ehhez a motorizált infernóhoz. Már csak arra kell, hogy a szélvédőn kinézve azzal nyugtassa magát az ember, hogy nem egy számítógépes játék virtuális terében száguld.

Diófák, akácok, ragacsos, löszös sár. 

*

Érmék, metszetek, festmények, fotók, képeslapok, kegytárgyak, miseruhák elképesztő mennyiségben, többnyire félreeső raktárakban, dobozokban, albumokban. Jó részüket soha senki nem fogja látni. Ereklyék csontokból, fogakból, körmökből, hajszálakból. Érintéses ereklyék, amelyek úgy „realizálódnak”, hogy valamilyen csontot ellenőrzött körülmények között, egyházi személy jelenlétében hozzáérintenek a szent csontereklyéjéhez, és ezzel az érintéssel a szentség mintegy átszáll egyik csontról a másikra.

Már pusztán ettől egyfajta különös szédületben élek, mióta itt vagyok. 

*

Az arborétumban rajtam kívül csak egy feketeharkály, ugyanott kopácsol, ahol tegnap is. Az íróasztalon az Újszövetség, Hamvas Béla Az ősök útja és az istenek útja című könyve, Vergilius összes művei, Platóntól a Szókratész védőbeszéde, és Szent Benedek Regulája.

*

Amikor tegnap szellőztettem, kintről bejött egy légy. Azóta ül az ablakpárkányon, mintha ki akarna szabadulni,

*

A kontemplációt könnyű összetéveszteni a tétlenséggel, kívülről legalábbis. De az sem lehetetlen, hogy belülről is megtévesztő tapasztalat. A kontempláció mint életforma sokakból indulatot vált ki. A világ belső térfogata, a csend univerzuma csupán irritáció azok számára, akik az úgynevezett ténykedés által kapcsolódnak az élethez. A kontemplációról végül is nem mondható semmi. Nem átadható, nem elbeszélhető. A fokozhatatlan magányon át vezet az út a személytelenbe, amit akár a közösség legtisztább formájának is nevezhetünk.

*

Orientációs gyakorlatok. Talán az elmúlt napok délutáni sétáit így érdemes nevezni. Térkép nélkül elindulni egy tetszőleges irányba, nem tudva, hová lyukadok ki. Megérkezem-e valahová. Ameddig eljutok, az megérkezés lesz-e. Átkísérek egy idős nénit a 82-es főúton, Ravazd határában. Iszonyatos, agresszív autóforgalom. Kérdezem a nénit, hová megy. A kútra, vízért, mondja. A pannonhalmai idősek otthonából buszozott ide. Egy forrásra gondol, mint később kiderült.

mondja búcsúzóul, és nekivág a temető felé kanyarodó út meredek kaptatójának. 

*

Szomszédom, egy matematikus Jáki Szaniszlóról, egy bencés szerzetes-tudósról ír könyvet. Egyetlen rövid videót találtam Jákiról, amely 1994-ben, egy magyarországi látogatásakor készült beszélgetés részlete. Ebben többek között elmondja, hogy egy betegség miatt az ötvenes évek elején tíz évre elvesztette a hangját. Megnémult. Ekkor kellett visszavonulnia a tanítástól. Kifelé lezárultak előtte az utak. Aztán első könyvének szerkezete, csapásiránya egy amerikai kisváros postája előtt álldogálva világlott fel benne. A legritkább esetben értjük meg azonnal, mi történik velünk. Hogy mi, és hogy miért.

Véletlenszerű történések egymásra dobálva. „Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ.” De létezik egy olyan perspektíva, ahonnan mintha látszana a szerkezet. De ez sem látszódik, legalábbis a szó fizikai látással kapcsolatos értelmében. Inkább érződik a rendszer működési elve. Átérződik valahonnan. 

*

A faluban feltűnően sok az úgynevezett harci kutya. Pontosan nem ismerem fel őket a fajta alapján, de amikor meglátom ezeket a széles koponyákat és tömzsi, izmoktól duzzadó testeket, mindig összeugrik a gyomrom. Évekkel ezelőtt volt egy szomszédunk, aki hasonló kutyákat tartott. Egyikük, aki talán a Siva névre hallgatott, a legváratlanabb pillanatokban ugrott a kerítésnek, szemmel láthatóan azért, hogy megöljön, vagy legalábbis a torkomnak ugorjon. Ennek a szerencsétlen állatnak a brutalitása nyilván a gazdája személyiségének egyfajta protézise volt. Mint szinte mindig az efféle esetekben. Mert a férfi, aki Sivát tulajdonolta, feltűnően hasonlított a kutyájára. Ahogy kóborolok a falu utcáin, egyre-másra ugranak a kerítéseknek ezek az állatok, ahogy elmegyek mellettük. Van valami fenyegető kontraszt a falu fölé emelkedő, késő délutáni napfényben fürdő apátság és az elhanyagolt udvarokon őrjöngő kutyák között. Mintha a saját alvilágom Kerberoszai lennének, akik az idelenti árnyék-szakadékokból figyelnek, és nem tágítanak mellőlem. 

*

A ma esti vesperáson orgona is kísérte a szerzetesek énekét. Az orgonának van egy alapbúgása, amit akkor is hallani, amikor épp nem játszik senki a hangszeren. Egy finom, sistergő hang, hasonló a régi magnószalagok alapzajához. Volt néhány olyan pillanat, amikor nem hallatszódott más, csak ez az orgona-alapzaj, ahogy visszhangzik a templom terében. Engem mindig is az efféle akusztikus rendhagyások vonzottak, sokkal inkább, mint a megírt, különféle zenei szerkezetekbe és sémákba ágyazott darabok. (Miközben persze a vesperáson elhangzó liturgikus dalok némelyike is megejtően szép). Ezeken az esti szertartásokon rendszeresen részt vesz egy idős néni, talán az itteni szociális otthon egyik lakója lehet. Egyedül áll a leghátsó padsorban, félig a homályban, mint egy jelenés. Miután elhangzott, hogy „köszöntsétek egymást a béke jelével”, odamentem hozzá az ilyenkor szokásos kézfogásra. Ahogy kezet fogtam vele, nagyanyám arcát láttam magam előtt.

Az érintés hívta elő bennem az arcát. Nagyanyám kezét 1984-ben, nyolcéves koromban fogtam meg utoljára. De úgy látszik, a taktilis memóriámban (ha létezik egyáltalán ilyen) rögzült kezének formája, hőmérséklete, egyszóval a lenyomata. Ebbe a lenyomatba illeszkedett szinte tökéletesen ennek az ismeretlen néninek a kézfogása. Nagyanyám felvillanó arca mögött, a háttérben az otthoni, bejárati kapu mellett álló vadrózsabokrot is láttam, mellette az egyik lucfenyő hámló törzsét. A legalább harminchét éves pillanatfelvétel ezek szerint a kertben készült, atmoszférája alapján valamikor tavasszal. Aztán a kép elenyészik és visszatér oda, ahonnan érkezett. Mint a tömjénfüst, ahogy lassan szertefoszlik a szőlőindás kőoszlopok között.   

*

1212. január 25. Egy dátum. Okleveleken ritkán szerepel konkrét dátum, ezen valamiért mégis szerepel. Az Apátság levéltárában mutatja meg nekem Dénesi Tamás igazgató, sok más elképesztő korabeli oklevéllel és térképpel együtt. Valamiért szédítő ezt a dátumot látni. Mintha az idők mélyébe vetnék egy pillantást. Volt egy ilyen nap, több mint nyolcszáz évvel ezelőtt. Január vége, hó és hideg. Akkoriban bizonyára kemény telek lehettek. Úgy képzelem el azt a napot, mint a középkori hóráskönyvek képeit. Mintha a Limbourg testvérek híres munkájából, Berry herceg hóráskönyvéből látnék egy lapot. Persze soha nem fogom megtudni, milyen nap lehetett az. Örökre elsüllyedt az időben, a mérhetetlen számú elmúlt napokkal együtt. Vagy talán mégsem egészen. Nem tudom. Mert itt, az apátságban mintha másképp viselkedne az idő. Mintha tényleg nem lenne halál. Vagy ha mégis lenne, a lényegen az sem változtatna. Végül is nincs halál, ez a hagyomány Hortus conclususa, legbenső lényege. A hagyomány titkos, központi kertje. 

*

Körtvélyfa, köveskút. Ez a két szó a legrégibb ismert, magyar nyelven leírt szavak közé tartozik. Egy 1055-ben kelt, latin nyelvű oklevélben szerepelnek, amelyben néhány magyar szó azért felbukkan már. Leginkább helyneveket és személyneveket írtak le magyarul, ezt a két szót is leginkább azért, mert egy birtok határait jelölték. Körtvélyfa, köveskút. Milyen egyszerű szavak. Valóságosak. A nyelv képes megkerülni az időt. A szavak örökkévalósága nem ismeri az elmúlást.

A nyelvben az a fa most is virágzik, abból a kútból most is hűvös, tiszta vizet merhetünk. 

*

Az egyik délutáni sétámon a Pannonhalmával szomszédos Pázmándfalu határába keveredtem. A Sokorói-dombság keleti vonulatának magaslataira számos dűlő kúszik fel. Az egyik ilyen dűlőben a meredek, agyagos falakba borospincéket fúrtak, sokat még most is használnak közülük. Látszik jó néhány pincén, hogy gazdájuk van. Hűvös mustillat a levegőben. Ahogy baktatok fel a mélyútban, a pincék előtt, összeszorul a szívem. Először nem értem, miért. Egy szó jut eszembe, semmi más, csak ez: idill. Ezek a pincék itt, a kopaszodó diófák alatt, a kósza kéményfüstöktől átjárt őszi délutánban az idillnek egy olyan intenzív atmoszféráját árasztották, amire öntudatlanul így reagáltam. Pedig semmi különös nincs itt. Akácok, diófák, avar, kéményfüst és a magukba forduló, csendes pincék, mélyükben az újborral. Némelyik előtt asztal és pad. Ennyi az idill.

*

Egyik éjszaka farkassal álmodtam. Egy erdei ösvényen sétáltam, amikor észrevettem. Ott állt az ösvény fölötti réten, és engem nézett. Aztán lassan elindult, de nem felém, hanem nagy ívben megkerült, keresztezte valamivel előttem az ösvényt. A túloldalon meredek hegyoldal tűnt el a ködben, de a köd egyre vékonyodott, itt-ott már átvilágított rajta a nap. Ritkásan fenyők álltak arra. A farkas egy fenyő tövében megállt, onnan figyelt. Néztem a szemét, nem féltem tőle, tudtam, nem azért van itt, hogy megöljön. Nem tudom, miért van itt, de nem ezért. A különféle álomfejtésekben egymással homlokegyenest ellenkező elképzeléseket olvasni a farkasról. A rövidülő napok közeledtére épp úgy utalhat, mint a kollektív tudattalanból érkező üzenetre, amely a számunkra kijelölt út magányos bejárására emlékeztet. Hát, végül is mindkettő igaz. A napok valóban rövidülnek, a számomra kijelölt utat (ha létezik ilyen), tényleg csak egyedül járhatom be. Ezek az álomfejtések – a horoszkópokhoz hasonlóan – úgy vannak megalkotva, hogy mindenki megtalálhassa bennük azt, amire éppen szüksége van. Vagy azt, amit hallani vagy olvasni szeretne magáról. Amivel nem azt akarom mondani, hogy az álmoknak ne lennének üzenetei olykor.

A matróz (viharvert, idősödő férfi) hosszú hallgatás után valami ilyesmit válaszolt: ehhez azért Swedenborg mesternek lenne egy-két szava. 

*

Egy kolostorból utalni bizonyos összegeket ide-oda, a gyerek havi ebédbefizetését például, vagy a téligumik felrakásának árát egy távoli műhelybe. A vonatkozó applikációval mindez csak néhány mozdulat. Az egész mégis, mindenestül megszokhatatlan. És van benne valami rejtélyes komikum is. Soha nem láttam ezeket az összegeket, és nem is fogom látni. Ezek csak számok, de hogy mi van mögöttük, arról fogalmam sincs. Egyenleg, jóváírás, terhelés. Mindez itt, a bencés univerzumban is értelmezhető, eszkatológiai távlatokban. Mit jelent ez itt, az ember sorsára vonatkozóan, és mit jelent egy banki alkalmazás felületén. Az emberi élet egyenlege, jóváírásai és terhelései. Minden bizonnyal mínuszban vagyok, hitelekből élek, ritka jóváírások és rendszeres terhelések univerzumában. 

*

Sűrű köd, csak az apátság emelkedik ki belőle, idefent erős napsütés. Szinte közhelyes a kép, szinte erőltetve sugallja, hogy az odalenti szűkös és félhomályos távlatok itt fent nem érvényesek. Nemsokára lemegyek innen,

A másik közhely, mely szerint a felhők fölött mindig süt a nap, ennek ellenére igaz. Tényleg süt, és mindig süt, legalábbis az idők kezdete óta. 

*

Kidobtam az egyik cipőt, amit magammal hoztam. Kiszakadt. Nem lényeges, semmiféle viszony nem fűzött hozzá. Nem úgy, mint a régi túrabakancsomhoz, amit több mint húsz éven át hordtam. A Kárpátok, az Alpok és a Börzsöny számos magaslatát megjártam benne. Amikor végképp használhatatlanná vált és ki kellett dobnom, elérzékenyültem. Pedig csak egy pár kopott, elnyűtt bakancs volt. Mégis, amikor ránéztem, eszembe jutottak a régi ösvények, régi túrák, azóta elsüllyedt arcok. Kocsmák, mezők, vasútállomások, turistaházak, tábortüzek, patakok. Mindez valahogy benne volt abban a bakancsban. Van Gogh Parasztcipők című képe ugrik be, amikor arra a bakancsra gondolok. Az életem része volt, és valamiként saját magam egy részétől búcsúztam, amikor kidobtam. A bakanccsal együtt valami elmúlt, végérvényesen. Azóta a cipők puszta használati tárgyak számomra, nem többek. 

*

Nem emlékszem, hol olvastam arról az apácáról, aki vonattal utazott valahová, és amikor benyitott a kalauz a kupéba, hogy a csomagjainak számáról érdeklődjön valamiért, ő készségesen megszámolta, majd végül önmagára mutatott, mint csomagra. Hogy őt is lesz szíves beleszámolni a kalauz, hisz végül is ő sem más, mint egy poggyász, amit az Úristen adott fel titokzatos körülmények között, nem kevésbé titokzatos rendeltetéssel, hogy végül aztán, megtéve a maga sajátos útját, mintegy visszaérkezzen a feladóhoz. Kíváncsi lettem volna, hogyan reagált erre a kalauz. Talán valahogy úgy, ahogy a pénztárosnő annak idején a kismarosi élelmiszerboltban, amikor a fiam – aki akkortájt úgy hároméves lehetett – a fizetésnél azt kérdezte tőle, hogy:

A pontosság kedvéért azért hozzá kell tennem, hogy valahogy így hangozhatott el: Ismejitek az évek vonujását, az évekét a gyűjött földeken?  Az édesanyja elalváskor gyakran mondta el neki Pilinszky Apokrif című versét, ő pedig úgy gondolta, hogy ez lesz a legmegfelelőbb pillanat a kérdés feltevésére. A kérdés elhangzásakor sajnos nem voltam jelen, de tudom, hogy hirtelen csend állt be, talán csak a mélyhűtők zümmögését lehetett hallani. Aztán zavart nevetés, és újra zakatolni kezdett a szokásos ügymenet.