Egész egyszerűen nem akarunk félni – Aczél Petra a Mandinernek

Egyesek szerint egy disztópia felé tartunk, amelyben a társadalom jó része nem tudja megkülönböztetni a valódi- és az álinformációt.

Valljuk be, nem is olyan könnyű különbséget tenni a kettő között. Sok mindenre szükségünk van ehhez: egyrészt valamiféle tanultságra, másrészt arra, hogy elgondolkodjunk azon, hogy az adott hír mennyire üt el az éppen több helyen megjelenő hírektől. Harmadrészt pedig csökkentenünk kell a szenzációk olvasása iránti vágyunkat, és meg kell értenünk, hogy – szerencsére – nem minden nap történnek elképesztően izgalmas vagy rémületes dolgok. A valóság és az álinformáció közötti különbségtétel hiányát nem érzem disztópikusnak, azt viszont igen, hogy nagyon magabiztosan osztunk meg álhíreket, nem is keveset. Azt a tényt pedig még inkább, hogy – mint azt egy másfél évvel ezelőtti kutatás bebizonyította –

Disztópikus tehát, hogy lekicsinyeljük a saját felelősségünket a hírek olvasásában, újragyártásában és megosztásában.

Hogyan lehetne ennek a folyamatnak gátat szabni? 

A pandémia évek óta a mindennapjaink része. Lehet a járványt csak és kizárólag a közösségi médiából értelmezni, de megkereshetek megbízható hírforrásokat, honlapokat, és olyan hivatalos információkat is, amiket az állam vagy egészségügyi központok, egyetemek, vagy például az akadémia ad ki. Sőt utánanézhetek adatoknak, figyelve arra, hogy a különböző helyről származó információk gyanúsan eltérnek-e egymástól. Ezt az energiát mindannyiunknak bele kell tenni,

Tudni valamit mindig munkás, nem megy másodpercnyi csettintésre. A kérdésre visszatérve: egy dolgot tehetünk, bízhatunk abban, hogy megfelelő figyelemmel és energiaráfordítással képesek vagyunk eligazodni.

A szakértők szerint a társadalom is elveszítheti működőképességét a mindennapi életbe bekúszó álinformációk miatt. Mit gondol erről?

Járvány idején valóban összedőlhet a működés, ha nem hiteles forrásból tájékozódunk, vagy ha nem jól emésztjük meg a híreket. Ezt tovább súlyosbíthatja, ha túl sokat gondolunk magunkról. Ismerjük a Dunning–Kruger-hatást: minél kevesebbet tud valaki, annál biztosabban becsüli túl saját tudását. Biztosan mindenki találkozott a környezetében olyanokkal, akik boldogan sorolják, hogyan kellene kezelni a járványt, vagy milyen mellékhatásai vannak a vakcináknak, annak ellenére, hogy semmilyen mélyebb, megalapozottabb ismeretük nincs a világjárványról. Márpedig ez sajnos direkt károkhoz vezethet. Ennek ellenére mégis azt gondolom, hogy

Nem pusztán az információt adó, de az azt fogyasztó is felelős. 

Kik és milyen okokból terjesztenek álhíreket?

Információs társadalomban élünk, a hír és az információ is árucikk, gazdasági hajtóerő. Az álhírek terjesztőit vezetheti akár gazdasági – többen olvasnak, mert szenzációsabb dolgot írok – akár szimbolikus előnyre törekvés. Utóbbi egyfajta lázadás is, a tömegből való kitűnés igénye: többet tudok, fontosabb vagyok. Az újszerűség behozatala sokszor a kiugrás lehetőségével kecsegtet. 

Milyen jellegzetességeik vannak az összeesküvés-elmélet hívőinek?

Az összeesküvéselmélet-hívők azt gondolják, hogy minden mögött áll valami nagyobb és összetettebb, egyszersmind a hétköznapi szemlélő számára ismeretlenebb erő.

Nincs miben helyre tenni az információkat, a nagyobb kép hiányában pedig állandóan ez után az életmagyarázó „vallás” után kutatnak. Ráadásul sokszor viszonylag kevés tudással teszik ezt. Sokféle megközelítés van arra vonatkozólag, hogy miről ismerjük fel az álhírek, vagy az áltudományosság képviselőit. Az egyik legfontosabb, hogy általában van egy mi-ők-tudatuk, vagyis mindig valaki vagy valakik ellenében mondanak valamit, azonnal megjelenik az ellenségkép. Ezzel szemben a tudomány képviselői egyszerűen csak rögzítik a tényt. A második, amiről felismerhetők az áltudósok, hogy nem kidolgozottak az érveléseik. A harmadik, hogy mindig nagyobb összefüggésekre célozgatnak, sugalmaznak: „úgyis tudod, miről van szó” vagy „úgy is tudjuk mi már régóta, hogy is van ez” és a többi. Emellett előfordul, hogy egyetlenegy történésből vonnak le általános következtetéseket, vagy sztereotípiákat működtetnek, esetleg saját magukra hivatkoznak, és sokszor világmegmentő szerepben tündökölnek, mondván „hirdetnem kell, hiszen olyan kevesen tudják”.

Mennyire jellemző, hogy a a félelemre apellálnak?

Ez is megjelenik, de ennél jellemzőbb a tömegből való kitűnés vágya: a mi különbek vagyunk, többet tudunk, a tények, az információk mögé látunk, mi nem hisszük el, amit a szűk látókörű, megvezethető többség. Ez egyfajta kiválasztottságtudatból is ered: én vagyok az, aki rájöttem, hogy a vakcinában chip van. Ezek a jellegzetességek a kommunikációban is megjelennek: offenzív, érvelőnek tűnik, de valójában kevés racionális argumentuma van. 

Ember legyen a talpán, aki ebben az információrengetegben eligazodik. Milyen támpontokat javasol ebben?

Az első, hogy az ember hallgasson az intuícióra, bízzunk a hétköznapi tapasztalatainkban és a józanságunkban. Ez válsághelyzetben még inkább fontos, hiszen ilyenkor, különösen eleinte, megnő az emberek bizalma a médiában, nem hiába, hiszen onnan nyerünk friss információkat. A másik, hogy azokat a híreket keressük, amelyek adatokra hivatkozva, sokféle megközelítésből mutatnak be valamit, és amelyek mögött számonkérhető szerző van. Fontos viszont, hogy attól, hogy egyetértek egy hírrel vagy információval, még az nem hiteles információforrás. A harmadik támpont, hogy

Sokszor ugyanis azért kerülünk bizonyos híreket, mert vonakodunk szembenézni a valósággal, egész egyszerűen nem akarunk félni. Be kell látni, hogy pandémia idején híreket olvasva bizony fogunk ilyesmit érezni. Az igazságtól való félelmünk miatt mondunk olyasmit, hogy nincs is járvány. Ám ez akkor sem igaz, ha a személyes tapasztalásunk ütközik az általánossal, vagyis attól, hogy a szomszédom, és én nem vagyunk koronavírusosak, attól még, sajnos, van járvány.

Nagy port kavart, amikor álhíreket megosztókat vitt el a rendőrség a világjárvány alatt. Hol a szólásszabadság határa? Meddig terjed az átlagpolgár felelőssége?

Pandémia nélkül is nagyon messzire vezető kérdés ez, most meg egyenesen húsra-vérre menő, élet-halál kérdéssé vált. És fontos, hogy a kommunikáció is tett, cselekvés. Van rá példa – nem Magyarországon – hogy valakit elítéltek emberölés miatt, mert folyamatosan abban erősített meg egy másik embert, hogy kövessen el öngyilkosságot. Az illető nem tett semmi mást, mint információkat mondott, kommunikált, ráadásul távolról, messengeren. Ha valaki amiatt kitettebb a fertőzésnek, vagy rosszabb esetben egészségügyi vagy gazdasági kárt szenved el, ne adj’ Isten meghal azért, mert valaki azt mondta neki, nincs járvány, nem szükséges az oltás, akkor a közlő nyilvánvalóan felelőssé tehető a kijelentéséért.

A görögök egyenesen azt vallották, hogy minden szavunkért az életünkkel kell jót állnunk.

Hogyan lehet ellenőrizni, visszaszorítani?

Az újságírónak vannak módszerei: szűri a tudomására jutott információkat, nem égeti el a gyorsaság oltárán a hiteles információt, annak ellenére is marad a hiteles információforrásoknál, hogy kevesebb információhoz jut, mint várná, pandémia esetén megelégszik a hivatalos adatokkal, és még sorolhatnám. De emellett ott az olvasók egyéni felelőssége is: az ő döntésük, mit, honnan fogyasztanak. Nem bízhatunk mindig, mindent valaki másra, jelen esetben, hogy majd a médiamunkás agilisan megszűri az információt. Merő naivitás azt gondolni, hogy attól, hogy valaki jó médiaszakértő, mindig tudja, mi a hiteles információ. Az újságírókhoz nagyon sok forrásból érkezhetnek vélemények, tények, nem könnyű szelektálni. Nem tolhatjuk – legalábbis szerintem – már mindig másra a felelősséget! 

„Sokmillió ember életét vették el bizonyos sajtótermékek” – mondta Merkely Béla a Semmelweis rektora, és orvos-kutató a Mandinernek adott korábbi interjújában. Más szakértők is gyakran emlegetik a média felelősségét a kialakult helyzetben. Ön hogyan látja ezt?

Nem megcáfolva ezzel a professzor urat, de azt gondolom, hogy a tudomány képviselői hajlamosak nagyon negatívan látni a médiát. Azt javasolnám mindenkinek, hogy mindig az embert lássa a médium mögött is. Vannak olyan személyek, akik álhírek terjesztésére használják a médiát, de vannak megbízhatóak is. Ezzel együtt úgy látom, hogy az oltástól való félelem mögött adott esetben lehet a média is. Azt se felejtsük el, hogy nagymintás vizsgálatok igazolták, hogy a média mindig a negatív híreket erősíti fel: ha csökken a betegségszám, akkor is arról beszél, mikor fog majd újra nőni.

Persze, hiszen a kattintásban érdekelt.

Ezt mondjuk, de itt megint arról van szó, hogy az olvasó, vagy

A kutatók szerint adaptív készségünk, hogy ha aggódunk, megússzuk a rosszat. Csakhogy ennek az is következménye, hogy keressük a negatív információt, amitől pedig stresszelhetünk. Ez pedig sem mentálisan, sem testileg nem tesz jót. Visszatérve a médiára: az információszűrésről, és a negatív hírek előnyben részesítéséről már beszéltünk. Arról viszont még nem, amikor a médiaüzenet tényleg pontatlan: összetéveszti a milliót a milliárddal, összetéveszti a fertőzésszámot az oltottak számával. Vagy korábbi adatokat használ fel, mert nincs ideje utánanézni az újaknak, ami miatt az olvasók lehet, hogy azt a következtetést vonják le, hogy lám-lám nem is javultak az adatok. Arról se feledkezzünk el, hogy a sajtó sokszor elfelejt bizonyos szempontokat megemlíteni, pedig nem magától értetődő, hogy alacsonyabb a fertőzésszám az oltások következtében. Gyakori hiba, hogy

vagy rábízzák a szakértőre a beszédet, ahelyett, hogy jó kérdéseket tennének fel. Ennek pedig sokszor az az eredménye, hogy a tudományos közeghez szokott szakértő a laikusokhoz is ugyanúgy beszél, mint az akadémiai szférához. Ebből pedig könnyen következhet, hogy az oltásszkeptikusok, az alternatív igazságokra nyitottak azt gondolják, „na, ott óvatoskodik egy tudós, egy nem érti senki, mire is akar kilyukadni, biztos azért beszél ilyen homályosan mert nem meri megmondani az igazságot”. Az is tud a média hibája lenni, hogy egy tudományos eredményt véglegesnek tekint, vagy utánajárás nélkül vesz át olyan tanulmányt, ami teljesen eltér a korábbiaktól. Ilyen volt például az a hír, mely szerint a dohányosokra kevésbé veszélyes a koronavírus. Ezzel a hírrel csak a vírust és a dohányzást szentesítették, egy tanulmány alapján. Érthető, hogy hírverseny van, és a meglepetés mértéke egyenesen arányos az olvasottsággal, de biztos, hogy a száz másiktól teljesen eltérő, egyetlenegy tanulmányról írni kell? Fontos morális döntés ez. Ha az újságírók megspórolják ezt az intellektuális és morális energiát, akkor félrevezető, cáfolható, vagy rövid ideig érvényes lesz a médiatartalom. Azt azért érdemes látnunk, hogy

Utóbbi hosszú-hosszú évtizedek óta először azzal a feladattal volt megbízva, hogy ne elsősorban szórakoztasson, hanem első osztályú, megbízható igazodási pontot jelentsen. Előbbi pedig azzal, hogy minden eredményét meggyőző, jobbító, gyógyító, meggyőző, irányító szándékkal, és nem csupán belső köröknek közölje. Még egy mondat a közösségi médiáról: ne feledjük, hogy az új média működtetési elve ellene megy a hiteles tájékoztatás elvének, hiszen az a célja, hogy a megosztásokat, azzal pedig a reklámbevételeit növelje. 

Ahogy utalt is rá, nemcsak a média, de sokszor a tudomány képviselői is hibáztak. Miben? Hogyan tudja jól kommunikálni a kutató felfedezését? Itt van például a koronavírus elleni vakcina. Hogyan lehet közérthetően elmondani a működését?

Nem olyan régen egy elismert kutató, Ürge-Vorsatz Diána azt mondta, a pandémia idején a kommunikációját tekintve nem volt sikeres a tudomány. Ennek oka elsősorban a tudomány nyelve, aminek három jellegzetessége van. Az egyik a ha-akkor óvatossága, ami a tudomány szempontjából érthető, hiszen számol azzal, hogy megcáfolhatják, ám az olvasóban bizonytalanságot kelt. A másik a terminológiahasználat, amely pontossá, de a laikusok számára esetenként nehezen érthetővé teszi. A harmadik pedig, hogy a tudósok legtöbbször nem azért közlik tudományos eredményeiket, hogy azzal bárkit meggyőzzenek, hanem azért, mert rögzíteni akarják felismeréseiket, felfedezéseiket. Járvány idején gyors eligazodási pontok kellenek, nem jó sem a ha-akkor, sem a zsargontelt nyelvhasználat. Érdemes helyette jól érthetően, barátságosan, befogható hasonlatokat használva elmondani, hogyan működik a vakcina, meddig tart a védettség, egyáltalán mit jelent ez. És fontos vállalni a tudomány felelősségét is abban, hogy a helyzet jobbra forduljon, tehát motiválni, meggyőzni.

Ez így mind rendben van, de a tudósok sem tudják, hogy meddig vagyunk védettek.

Ez bizony így van. A tudomány mindig be fogja vallani, amit nem tud, ám ez a nyilvánosságban nem mindig térül meg, és akár emberéletekbe is kerülhet. Ezzel együtt azonban egy tudós, vészidőkben bizony vállalhatja, hogy azt mondja:

Nagy kihívás a tudomány számára, hogy ilyen időszakokban ne csak beszéljen valamiről, hanem tényleg szóljon a társadalomhoz, az emberekhez.

Úgy érzi, hogy itt voltak hiányosságok?

Igen, előfordulhattak.

Mi egyébként szerencsések vagyunk, hiszen a magyar médiában jól értelmezhető szakmai megnyilvánulásokat is kaptunk a szakértőktől. Itt van például Merkely Béla arcképével „Az oltás működik, Magyarország működik” óriásplakát. Egyszerű mondat, egyszerű üzenet. Az pedig, hogy a az orvosképző egyetem rektora, a neves tudós mondja, mindenkit megnyugtathat, hiszen valódi eredményeitől hiteles emberről van szó.

Úgy érzem, hogy a kutatóknak egyre nagyobb az igénye a médiával való együttműködésre, egyre többen használják az újmédiát is. 

Én is így látom. Ugyanakkor nagy kérdés, hogy a tudomány megmutathatja-e a saját vitáit, ellentmondásait, bizonytalanságait. Az információnak is van időzítése, a tudománynak sem kell azonnal a teljes populáció orrára kötni, hogy miben vannak kételyei, amennyiben nem olyan információt tart vissza, ami fatális kimenetelhez is vezethet.

Az orvoslás és a média együttműködése kapcsán volt egy nagyon fontos vita a pandémia alatt, jelesül: beengedhetők-e a tévéstábok a kórházakba. Mit gondol erről?

Nagyon problémás vitának éreztem. Ha baleset történik, sem kezdjük el videózni az áldozatot segítség helyett. Aki be akar menni a kórházakba járvány idején, az menjen be segíteni. Ez a vita ismét felszínre hozta a média szerepének kérdését. Azért van, hogy ellenőrizzen, megfigyeljen, vagy dokumentáljon? Nyilván sokféle szakmai vélemény ütközött, voltak, akik azt hangoztatták, amíg nem látjuk, nem hisszük el, hogy az történik a kórházakban, amit mondanak. Ha az egyik oldalon az orvosokra és az egészségügyi dolgozókra merjük bízni a tisztes helytállást, akkor azt gondolom, hogy nem kell csak azért a tévéstábbal bemenni a kórtermekbe, hogy – kissé hangoltan – megbizonyosodjunk arról, hogy igaz, amit az adatok mondanak.  

És ha a tévéstáb azért szeretne bemenni, hogy dokumentáljon, ezzel segítve a vírust nem eléggé komolyan vevők rádöbbenését a valóságra?

Én is úgy gondolom, hogy nagyon fontos lenne bőrön sajgó történetekből – amelyek sajnos átlagosak a pandémiában – még többet látnunk. Csakhogy a betegek kárára – többek között adatkárára – mehet, ha megmutatjuk a szenvedésüket. Persze, van ennek egy másik oldala is.

Ráadásul járvány idején sokszor van látogatási korlátozás, így a hozzátartozók sem láthatják, hogy mennyire rossz állapotba kerülhet egy beteg. Teljesen egyetértek azzal, hogy ne lássuk a szenvedőt, de attól még probléma, hogy csak szkafanderes embereket, zöld műanyag nejlon takarókat, vagy éppen függönyöket, kórházi folyosókat látunk a vágóképeken, fotókon, tudósításokon. Hiszen ebből sokan azt a következtetést vonhatják le, hogy ezek távoli, csak a szakértők számára érthető, a hétköznapi tapasztalásoktól elszakított, mindig csak másokat érintő események, amelyek nem konkrétak és nem is fájdalmasak a maguk számára.

Szerencsére többen arccal is vállalták, hogy beszélnek róla, milyen volt a kórház, és milyen volt maga a betegség, hogy élték meg.

A Covid majdnem olyan, mint a háború: egy idő után elér arra a szintre, hogy már mindenkit érint Magyarországon is majd’ minden családba eljutott egy darabnyi szenvedés, nem maradtak érintetlenek ezek a kisközösségek sem a vírustól. Erről pedig keveset beszélünk. Ez pedig mindannyiunk egyéni felelősségére is figyelmeztet. Elérhetők azok az eszközök és oltások, amelyekkel segíthetünk magunkon és másokon.

Milyen tanulságokat kell levonni?

A tudománynak meg kell értenie, hogy információi meggyőzőek lehetnek, és vállalnia kell a felelősséget a kommunikációban is. Világjárvány idején a tudomány nem vonulhat elefántcsonttoronyba. Ilyenkor kommunikációs ’dolga’ is van. Nagyon fontos dolga. A másik tanulság a médiáé: válsághelyzet idején újra kell kalibrálnia saját logikáját: lehet, hogy a gyors információnál jobb a megbízható és a rendszeres. Lehet, hogy olvasóként pár másodpercen belül tudni akarom a friss hírt, de ha egy médium ahhoz szoktat, hogy mindig ad, és megbízhatót ad, akkor előnyben fogom részesítenem a csak a gyorsaságra koncentrálóval szemben. A média ne a szenzációs speciálist mutassa be, amikor húsbavágó kérdésekről van szó. A harmadik pedig a felhasználó felelőssége: a saját életemért én magam vagyok a felelős. Azzal pedig, hogy magamért felelős vagyok, mindenki másért is. Ha a hírt arra használom, hogy én boldogabb és egészségesebb legyek, akkor használjam arra is, hogy mások is azok lehessenek.