Hol tart most az iszlamista terrorizmus a világban?

A modern terrorizmus kihívásairól szervezett közösen rendezvényt a Migrációkutató Intézet és a Danube Institute a Budapest Lectures keretében, az eseménynek az MCC adott teret. A beszélgetésen Diego Muro, a St Andrew Egyetem kutatója, Jeffrey Kaplan, a Danube Institute kiemelt vendégkutatója és Marsai Viktor, a Migrációkutató Intézet kutatási igazgatója vettek részt, a moderátor Janik Szabolcs, a Migrációkutató Intézet igazgatóhelyettese volt.

Szalai Zoltán, az MCC igazgatója nyitó szavaiban kiemelte, hogy amikor megkezdték a Budapest Lectures sorozatot, éppen az volt a cél, hogy olyan szakértőket hívjanak meg, akik napjaink legfrissebb fejleményeit kutatják. A covid alatti kihagyást követően gyakori eseményekkel fognak újraindulni a beszélgetések.

Muro szerint egyre nagyobb érdeklődés övezi a témát, hogyan lehetne fellépni a vallási szélsőség, a radikalizáció ellen és a deradikalizáció érdekében. Utóbbi magába foglalja a radikális eszmék és az adott csoportok elhagyását is. Muro előadásában egy hét országban (Marokkó, Jordánia, Tunézia, Belgium, Franciaország, Németország és Spanyolország), 8400 fő bevonásával készített felmérés eredményeit ismertette. Ennek alapján a mediterrán régió északi (európai) és déli (észak-afrikai) fele erősen eltérően áll a terrorizmushoz, délen például a felmérésben megkérdezettek nagyobb része gondolta úgy, hogy a szegénység vezet a terrorhoz, mint északon. Ugyanis

Muro szerint el kell távolodni azon feltételezéstől, akik szerint semmi köze a terrornak az ideológiához. Dél-Amerikában is sok szegény ember él, mégsem terroristák. Sokszor azok mennek terroristának, akiknek értékes foglalkozásai vannak – mérnökök, orvosok. Bár sokan hiszik, hogy a terroristák őrültek, valójában nincsenek köztük felülreprezentálva az elmebetegek. A terroristák normális, kiszámítható, jó katonákat keresnek. A deradikalizációs programoknak mindenhol másnak kell lenniük, mivel a terrorizmust kiváltó okok eltérnek. „Sajnos nincsen univerzális megoldás.” A valóság azt mutatja, hogy újra kell gondolnunk a radikalizáció okait és a deradikalizáció módszereit.

Kaplan a tálibok múltjáról és jelenéről beszélt. A Tálibán a szovjetekkel vívott háború eredménye. A szovjet kivonulást hatalmi vákuum követte, amit hadurak és törzsi csoportok próbáltak betölteni. A tálibok vezetői úgy nőttek fel, mint a többi afgán.

– utalt a gyermekharcosok jelenlétére Kaplan. Afgán kontextusban a tálibok kezdetekben progresszív mozgalom voltak, mivel ők voltak az egyedüli nem-törzsi alapon szerveződő aktorok. Azok, akiket kedvezőtlenül érintett a hadurak által rájuk kényszerített rend, szimpatizáltak a tálibokkal. Meglepő módon kezdetben sokan a nők védelmezőiként tekintettek rájuk. A háború miatt ugyanis a hagyományos társadalmi struktúrák felbomlottak, a család nélkül maradt, hadurakhoz csatlakozó fiatalok pedig – a hagyományos, családok által közvetített házasság helyett – már csak emberrablással tudtak nőkhöz jutni. Gyakran egyszerű emberek otthonaiból rabolták el a lányokat. A tálibok ez ellen szigorúan léptek fel, a nőket kiszabadították, a bűnösöket nyilvánosan kivégezték.

1993-ban jöttek létre, egy évvel később már nemzeti szinten fontos tényező voltak. A pénzügyi fellendülést Oszama Bin Láden támogatása hozta el, az al-Káidával kötött szövetég miatt azonban a szervezet radikalizálódott, amit már a helyi társadalom sem nézett jó szemmel. Ráadásul az ország keleti részén maguk is síita nőket erőszakoltak meg, ami sokat rontott korábban megalapozott hírnevükön.

Az amerikai bevonulás súlyos hiányosságokra mutatott rá. Komoly fegyvereket osztogattak olvasni sem képes afgán fiataloknak. Kínát Afganisztán kiaknázatlan bányászati lehetőségei érdeklik, de reménykedtek, hogy Amerika megszelídíti az országot.

mivel korábban nem tudtak kormányozni, milíciaként vezették, tapasztalatlanul. Most már magasabban képzett, városi vezetőik vannak, és az üzlethez is értenek. Most már védik a síitákat, mert az Iszlám Állam őket támadja részben, hogy polgárháborút robbantsanak ki – ezt a tálibok már elkerülnék. Bizonyos értelemben persze nem sok változott az országban, a törzsi szempont továbbra is meghatározó.

Marsai előadásában az afrikai dzsihádisták növekvő szerepéről beszélt. A dzsihádista szervezetek száma drasztikusan nő és tevékenységüket most már komplett régiókra terjesztik ki, miközben a támadások és az áldozatok száma is nő.

Burkina Faso, Nigéria, Szomália és Kenya dzsihádistái felelnek főleg ezért, egy részük az Iszlám Államhoz köthető szervezet. Dacára a nemzetközi közösség és az Afrikai Unió kísérleteinek megállításukra, több százezer négyzetkilométer területet irányítanak ezek a szervezetek, állami szerepeket látnak el, adóztatnak. A szomáliai Al-Sabábnak minisztériumai is vannak, pl. oktatás, pénzügy, verbuválás céljaira. Sokszor ráadásul jobban is működnek, mint a mogadisui kormány. Utóbbi időben nem csak „puha célpontokat”, de „kemény célpontokat” is támadnak, vagyis katonai célpontokat is célba vesznek.

Marsai utalt Muro előadására, miszerint gazdasági szempontok is szerepet játszanak például egy nigériai vagy szomáli dzsihádista csatlakozásában. Ez arra fele egy komoly karrierlehetőség. Az Al-Sabáb sikerrel mobilizálta a helyi klánokat a kenyai erők ellen, mivel képes volt a harcot helyi társadalmi kontextusba helyezni. A dzsihádisták sikerrel hasznosították a változó körülményeket: például 

A támadások számát növelték, egyre több embert vonzottak be, utóbbi könnyebb volt, mivel az afrikai iskolák is bezártak. A covidról azt terjesztették, hogy „idegen nyugati keresztesek” hozták be a betegséget Afrikába, szerintük a céljuk Afrika meggyengítése volt a vírussal. A dzsihádisták együtt is működnek, tippeket osztanak meg, összeolvadnak.

Végül pedig Marsai szerint meg kell említeni a szervezett bűnözést, a dzsihádisták és a szervezett bűnözők különválasztása sok esetben lehetetlen. A terroristák a helyi kisebbségek – vallások, kisebb klánok – védőiként festik le magukat, és meg akarják változtatni a status quót az országokban a kormányok meggyengítésével.