Ha igazán őszinte vagyok, feljött egy DK-közlemény, egy Szél Bernadett videó és egy Mandiner-cikk is, de most nem erről van szó – hanem az emberekről, akik sokkal királyabb módon élik az életüket, mint én (vagy te), és az ennek nyomán bennünk megjelenő érzésről, ami szinte minden Y-generációsban munkál: a FOMO-ról.
A FOMO egy betűszó, jelentése Fear Of Missing Out, ami magyarul annyit tesz: a lemaradástól való félelem.
Ez jár át bennünket, amikor hullafáradtan igent mondunk egy programra, amihez semmi kedvünk; vagy amikor nem hagyunk ott egy bulit, ami már az első körben is szörnyű volt, mert félünk, hogy ha lelépünk, biztosan történik valami, amitől a többiek az évszázad partijában találják magukat – nélkülünk.
Ha nem vagyunk ott, bármi megtörténhet. Mi pedig kimaradunk, kirekesztettek leszünk, olyanok, akik nem értik a közös poénokat, akiknek magyarázni kell, mi miért vicces. Ezt elkerülendő mégiscsak jobb bulizni menni vagy bármit csinálni – ha van kedvünk, ha nincs. Ennek is tudható be, hogy miképpen a kutatások bizonyították, az érintettek gyakrabban számolnak be a FOMO-érzéséről esténként- illetve hétvégén (mikor máskor is lennének a jónak ígérkező programok?).
Élet FOMO-val