Sokan mondják, hogy ez egy apa-lánya film, de nekem a gyerek-szülő viszony az igazán fontos. Azt veszem észre, hogy sok családban valahogy ebben a korban, 10-12 éves kor körül elkezd a gyerekeknél megszűnni az a kép, hogy a szülők mindentudók, ők az igazság forrása, és elkezdik meglátni a hibáikat, rádöbbennek, hogy ők is emberek, és nem tévedhetetlenek. És tévednek is természetesen, mert emberek. Nyilván van, aki kisebbet, van, aki nagyobbat hibázik. Mivel erről nyíltan nem beszélnek, a gyerekekben egyre több frusztráció halmozódik fel tinédzserkorra. Jön a lázadás, hogy kitörjenek, mert már látják a felnőttek hibáit, de szétfeszítik őket a ki nem beszélt kérdések. Sokszor látom, akár közvetlen ismerőseimnél is, hogy valamiféle neheztelés van valamelyik vagy akár mindkét szülő felé, ami gyakran felnőttkorban is megmarad, ezért nem tudnak a szüleikkel szeretetteljesen beszélni.
Miért?
Mert egyszerűen valamilyen sérülés nincs feloldva, nem volt kibeszélve. Mindenki úgy csinál, mintha mi sem történt volna, miközben ott van mondjuk tíz évvel ezelőttről vagy korábbról egy mélyben gyökerező probléma. Szerintem ilyenkor veszik össze sok család az ünnepekkor teljesen nevetséges felszíni dolgokon, miközben a mélyén egész más van. Egyszerűen nem a lényegről beszélnek.
Nem jutnak el addig, hogy el- és felismerjenek hibákat, és ezt felvállalják egymás előtt.
A filmben arra törekedtem, hogy a szereplők az érzéseket megéljék. és megtörténjen a szembesítés szülő-gyerek között a megbocsátás lehetőségével. Ez egy hosszú út, de ahhoz, hogy megtörténjen, ki kell mondani dolgokat. Azt hiszem, számomra ez a legfontosabb, és remélem, aki ezt a filmet látja, abban is elindulhat valami, hogy nyisson olyan rokon, családtag, szülő, gyerek felé, akiről úgy gondolta, már felesleges vagy hiábavaló megpróbálnia. Ha ugyanis nem tudunk megbocsátani, az magunkat mérgez belülről.