„Ha nem tudunk megbocsátani, azzal magunkat mérgezzük belülről” – Kis Hajni filmrendező a Mandinernek

A Miskolci CineFesten vastapssal jutalmazta filmjét a közönség és a zsűri is. Milyen érzés volt ez a fogadtatás elsőfilmesként?

Nagyon zavarba jövök ezektől a helyzetektől. Érdekes, Karlovy Varyban, a nemzetközi debütáláson is volt egy hasonló élményünk, a második vetítésnél a közönség állva tapsolt, nem tudtam, hogy reagáljak, majdnem kirohantam teremből. Nem azért, mert bántott, hiszen csodálatos dolog, csak nehezen tudom még kezelni ezt a fajta “pozitív bombát” .

Láthatóan megérintette a történet a nézőket. Mit gondol, miért?

Inkább talán arról tudnék beszélni, hogy én mit éltem át a forgatás alatt. Sokszor azt vettem észre, hogy az alkotási folyamat közben értettem meg én is bizonyos dolgokat. Gyakran először csak egy zsigeri érzés van az emberben, hogy mivel szeretne foglalkozni, de nem tudja még pontosan, hogy miért. Közben, ahogy lépegetek előre, mint alkotó, megértem, hogy mi a történet lényege.

Fotó: Kreidli Márton

A film egy balhés apa és nehéz sorsú kislánya kapcsolatáról szól. Hogy esett erre a választása?

Sokan mondják, hogy ez egy apa-lánya film, de nekem a gyerek-szülő viszony az igazán fontos. Azt veszem észre, hogy sok családban valahogy ebben a korban, 10-12 éves kor körül elkezd a gyerekeknél megszűnni az a kép, hogy a szülők mindentudók, ők az igazság forrása, és elkezdik meglátni a hibáikat, rádöbbennek, hogy ők is emberek, és nem tévedhetetlenek. És tévednek is természetesen, mert emberek. Nyilván van, aki kisebbet, van, aki nagyobbat hibázik. Mivel erről nyíltan nem beszélnek, a gyerekekben egyre több frusztráció halmozódik fel tinédzserkorra. Jön a lázadás, hogy kitörjenek, mert már látják a felnőttek hibáit, de szétfeszítik őket a ki nem beszélt kérdések. Sokszor látom, akár közvetlen ismerőseimnél is, hogy valamiféle neheztelés van valamelyik vagy akár mindkét szülő felé, ami gyakran felnőttkorban is megmarad, ezért nem tudnak a szüleikkel szeretetteljesen beszélni.

Miért?

Mert egyszerűen valamilyen sérülés nincs feloldva, nem volt kibeszélve. Mindenki úgy csinál, mintha mi sem történt volna, miközben ott van mondjuk tíz évvel ezelőttről vagy korábbról egy mélyben gyökerező probléma. Szerintem ilyenkor veszik össze sok család az ünnepekkor teljesen nevetséges felszíni dolgokon, miközben a mélyén egész más van. Egyszerűen nem a lényegről beszélnek.

A filmben arra törekedtem, hogy a szereplők az érzéseket megéljék. és megtörténjen a szembesítés szülő-gyerek között a megbocsátás lehetőségével. Ez egy hosszú út, de ahhoz, hogy megtörténjen, ki kell mondani dolgokat. Azt hiszem, számomra ez a legfontosabb, és remélem, aki ezt a filmet látja, abban is elindulhat valami, hogy nyisson olyan rokon, családtag, szülő, gyerek felé, akiről úgy gondolta, már felesleges vagy hiábavaló megpróbálnia. Ha ugyanis nem tudunk megbocsátani, az magunkat mérgez belülről.

A casting hogyan zajlott? Miért esett végül amatőr színészekre a választás a főszerepekben?

A film casting direktora Barna Sámuel volt, vele néztünk főszereplők után. Dietz Gusztávot egy tévéműsorban szúrták ki nekünk, két castingban segítkező asszisztens, Csányi Dávid és Ponczók Attila. A műsorban az életéről mesélt, így került el hozzánk egy első fordulóra, ahol nagyon megragadott a személyisége, ugyanakkor nem győzött meg minket, hogy ő az ideális választás, mert sokáig egy mondatot sem sikerült megjegyeznie a szövegéből.

Végül megérte a kezdeti szenvedés, a kész filmet látva egyértelmű, hogy remekül döntöttünk. Horváth Zorkát közel ezerötszáz kislány közül választottuk ki. Nagyon nehéz volt megtalálni a megfelelő kislányt erre a szerepre, de jó döntésnek bizonyult ő is, külön öröm, hogy Gusztávval és a stábbal is hamar összhangba került.

Könnyen ment velük a forgatás?

Más típusú nehézségek voltak kettejükkel. Zorka főleg a hosszabb dialógusos, inkább technikaibb jeleneteket ugrotta meg könnyebben, valamint nagyon jól és gyorsan tudott váltani, de mikor mély érzelmeket kellett megjelenítenie, ott megküzdött értük. Gusztáv meg pont fordítva, ő könnyen ment bele érzelmileg helyzetekbe, ezért nagyon megviselte egy-egy jelenet, viszont nehezebben váltott is emiatt. Zorka egy-egy nehezebb érzelmi szituációban sokkal zártabb volt, nem tudott olyan gyorsan megnyílni, mint a Gusztáv. De ez nem hiba, a gyerekek ilyen szituációban próbálják magukat védeni, ezért eltartanak. Gusztáv viszont ezekben a jelenetekben könnyebben át tudta érezni a helyzetet, elképesztően bele tudta magát élni. A bemutató után el is elsírta magát.

Nehéz ezt elképzelni a filmben megformált karaktere alapján.

Ő valójában egy nagyon érzékeny ember, hiába mutat mást a felszínen. A film bemutatója után Zorkával és vele összeölelkeztünk, akkor értettük meg igazán, miért csináltuk az egészet.

A film számomra egyik kedvenc jelenetében egy felújítás alatt álló diszkóban apa-lánya berakják kedvenc számaikat. Tibi (Dietz Gusztáv) Scootertől a Mariát játssza le, Niki (Horváth Zorka) pedig egy izlandi darkwave dalt tesz be.

Ezek a dalok a két főszereplő jellemét hivatottak bemutatni. Az izlandi szám nekem is nagy kedvencem, Kaelan Mikla nevű együttes adja elő, és szerintem jól megmutatja, milyen lelki folyamatok mennek végbe Nikiben, a Scooter legendás „tüp-tüp-tüp” zenéje pedig Tibi elnyomott érzelmeit tükrözi.

Milyen tervei vannak a közeljövőben? Foglalkoztatja esetleg új film ötlet?

Berlinbe költöztem a héten néhány hónapra forgatókönyvet fejleszteni egy ösztöndíjprogram keretében. A történetről később mesélek majd, még nagyon az elején járok.

A filmről két írás is született a Mandineren, ezeket itt, és itt érhetőek el.

Nyitókép: Kis Hajni rendező és Dietz Gusztáv, a film főszereplője Fotó: Konda Brigitta