Korgó gyomrok forradalma – a Külön falka című filmről

„Kiéhezett város, kenyérre, húsra, cipőre, szénre, fényre éhes”, méghozzá a gyarmatosítóéra: elvenné tőle mindezt, közben gúnyosan nevet annak magasztosként hirdetett „európai” értékrendjén – ezeket írta a fehérek városát körüllakó bennszülött telepről az akkori francia gyarmaton, Martinique szigetén született Frantz Fanon pszichiáter, filozófus, politikai gondolkodó a hatvanas években. Két külön, szembenálló világ ez, s nem kérdés, kinél az erő, de az sem, hogy kinél az (ön)igazolt erőszak.

A Külön falka című film két falkatagja ugyancsak régen kitagadtatott abból a világból, amit mi, testileg-lelkileg félig vagy egészen jóllakottak ismerünk. A címben már benne van az önámítás: ők a farkasok, akik pedig a társadalom afféle teljesjogú részei, azok meg csak nyakörves kutyák. Ebben a létállapotban a ráció kispolgári malaszt, az identitás lényege a szembenállás ezekkel és a hazug értékeikkel, ami mindennél erősebb, irracionális dacban nyilvánul meg.

A családi tragédia által szétválasztott apa-lánya páros sorsa ráadásul találkozásuk pillanatában eldől, a film éppúgy fatalista, mint szereplői: stratégia nincs, jövőkép nincs, Tibor, az erőszakos biztonsági őr, amikor egy bezárt klubban két hétre meg van oldva a szállása, úgy dől hátra, mint aki bebiztosította magának a svájci nyugdíjat. Amikor pénzhez jut, nem az életét rendezi (amikor egy részét mégis, az már a kínkeservesen megszenvedett jellemfejlődés része a végefelé), hanem talmi holmikat vásárol magának meg a lányának: hiszen mindennek alapja az ideiglenesség.

A tervezhetőség, a megfontoltság utolsó vékony hámrétegét a lecsúszófélben lévő kispolgár és a „rosszéletűek” között a mártír-nagymama képviseli. Lánya, azaz Niki édesanyjának halála óta ő neveli a most tizenegypár éves kislányt, beleridegedve életkoridegen kényszerszerepébe, miközben nagybeteg férjét is mosdathatja, pelenkázhatja. Az asszony panasz nélkül járja a tisztes szegénység magát sárga csekkről sárga csekkre vonszoló útját, éppúgy, mint amikor a sokemeletes panel lépcsőit mássza meg a szegényes lakásba menet, ahol kanapéágyát osztja meg a kislánnyal. Mindeközben pedig végtelenül retteg attól, hogy unokája is lecsúszik, ha megjelenik a színtéren az apja képében maga a métely.

A szegényes panellakásban társadalmi kapcsolatok abban az értelemben, ahogyan mi tekintünk ezekre, nincsenek, nem lehetséges, hogy legyenek, a baráttalanság szükségszerű velejárója a helyzetnek – a magány talán a legfőbb közös vonása Tibornak és kislányának. Egyébként Niki túlélési stratégiájának markáns része a vízfolyásszerű hazudozásba menekülés, amely utóbb szembefordítja osztálytársaival is. Fanon azt is írta, a bennszülött úgy érzi, a tárgyilagos nyelv az elnyomó nyelve, amely őellene irányul: így hat minden józan szó, hangozzék el ellenük vagy mellettük. Az ítéletet Tibor testvére mondja ki: van, akin nem lehet segíteni.

A társadalom nem más, mint ellenség, a sors eleve elrendeltetett, az elcseszettségből úgysincs menekvés. Aki ezt a társadalmat képviseli, a jóllakottakét, az vagy át akar verni, vagy ez a sors küldte, hogy jól le lehessen húzni – ez már túlvan abizalmatlanság, sőt gyanakvás alapállapotán is, nincsenek kérdőjelek. Kiindulópont, hogy rohadjon meg mindenki: a részeg, okoskodó vendégficsúr a klubban, a lánybúcsús britek, a banki alkalmazott, a banki biztonsági őr-bácsi, a tanárok, a jobban szituált szülők, a kihallgató rendőrnyomozó, de

Tibor stratégiája természetesen az erőszak, az önvindikált jog mindannak elvételére, ami neki kell, méghozzá az erősebb, vagy legalábbis az erőszakosabb jogán, legyen az az őt befogadó testvére gyerekének reggelre szánt iskolai uzsonnája, egy féltő gonddal őrzött autó vagy egy munkásszálló konyhájának kizárólagos territóriuma. Az ő illúziója, hogy neki ez kell, tehát neki ez jár. Vagy átversz, vagy átvernek.

A korgó gyomrok önsorsrontó forradalma ez, irracionális, értelmetlen, érthetetlen, a film ezen semmit nem szépít, de gyönyörűen ábrázolja mindezt: a rendező, a forgatókönyvíró, az operatőr, a vágó és mindenki, akik részt vettek ennek a történetnek a vászonra festésében, mesteri érzékenységgel forgatták ecsetjüket, a karakterek félelmetesen hitelesek, Dietz Gusztáv Tiborként, Horváth Zorka Nikiként, Anday Katalin nagymamaként, s a többiek is, egytől egyig.

Mindeközben a film elkerüli hasonló témájú alkotások legbántóbb kliséhibáját: nem akar direktben érzékenyíteni, nem kelt lelkiismeretfurdalást, nem ment fel, s főleg nem oldoz fel senkit. Egy dologban segít csak: rányitni a szemünket erre a világra, ezrek, tízezrek világára. Az éhesekére.

(a filmről filmszakmai megközelítéssel készült kritika, itt olvasható)

(nyitókép: Nyoszoly Ákos)