„Kiéhezett város, kenyérre, húsra, cipőre, szénre, fényre éhes”, méghozzá a gyarmatosítóéra: elvenné tőle mindezt, közben gúnyosan nevet annak magasztosként hirdetett „európai” értékrendjén – ezeket írta a fehérek városát körüllakó bennszülött telepről az akkori francia gyarmaton, Martinique szigetén született Frantz Fanon pszichiáter, filozófus, politikai gondolkodó a hatvanas években. Két külön, szembenálló világ ez, s nem kérdés, kinél az erő, de az sem, hogy kinél az (ön)igazolt erőszak.
A Külön falka című film két falkatagja ugyancsak régen kitagadtatott abból a világból, amit mi, testileg-lelkileg félig vagy egészen jóllakottak ismerünk. A címben már benne van az önámítás: ők a farkasok, akik pedig a társadalom afféle teljesjogú részei, azok meg csak nyakörves kutyák. Ebben a létállapotban a ráció kispolgári malaszt, az identitás lényege a szembenállás ezekkel és a hazug értékeikkel, ami mindennél erősebb, irracionális dacban nyilvánul meg.
A családi tragédia által szétválasztott apa-lánya páros sorsa ráadásul találkozásuk pillanatában eldől, a film éppúgy fatalista, mint szereplői: stratégia nincs, jövőkép nincs, Tibor, az erőszakos biztonsági őr, amikor egy bezárt klubban két hétre meg van oldva a szállása, úgy dől hátra, mint aki bebiztosította magának a svájci nyugdíjat. Amikor pénzhez jut, nem az életét rendezi (amikor egy részét mégis, az már a kínkeservesen megszenvedett jellemfejlődés része a végefelé), hanem talmi holmikat vásárol magának meg a lányának: hiszen mindennek alapja az ideiglenesség.
Az a tiéd, amit megeszel, még ma, sőt lehetőleg azonnal: a türelmetlenség alapállapot, ha csak a jelen létezik, a türelem gyengeség.
A tervezhetőség, a megfontoltság utolsó vékony hámrétegét a lecsúszófélben lévő kispolgár és a „rosszéletűek” között a mártír-nagymama képviseli. Lánya, azaz Niki édesanyjának halála óta ő neveli a most tizenegypár éves kislányt, beleridegedve életkoridegen kényszerszerepébe, miközben nagybeteg férjét is mosdathatja, pelenkázhatja. Az asszony panasz nélkül járja a tisztes szegénység magát sárga csekkről sárga csekkre vonszoló útját, éppúgy, mint amikor a sokemeletes panel lépcsőit mássza meg a szegényes lakásba menet, ahol kanapéágyát osztja meg a kislánnyal. Mindeközben pedig végtelenül retteg attól, hogy unokája is lecsúszik, ha megjelenik a színtéren az apja képében maga a métely.