Hogyan próbálta meg másodszor is átvenni a hatalmat IV. Károly, és végül miért bukott el kísérlete? Ki nyerte meg a budaörsi csatát, és hogyan választott oldalt Prónay Pál? És tényleg a nyugat követelte a Habsburgok kiűzését, vagy magyar nemzeti érdek volt ez?
Az 1921 tavaszi sikertelen első királypuccs után az év nyarán és kora őszén
és úgy döntöttek, maguk hozzák el a remélt megváltást a trónbitorlónak vélt Horthy Miklóstól. Az első puccsot követően IV. Habsburg Károly király nagyobb titoktartás közepette, legitimista híveinek egy részét bevonva tervezte újabb visszatérését.
A királyi pár október 20-án érkezett Magyarországra repülőgépen, a gépet Alexay András pilóta vezette. „Nagyon izgalmas volt” – emlékezett vissza az akkor két hónapos terhes Zita királyné a repülőútra –, ám nagyon hideg is, ugyanis 3500 méter magasan repültek, nyári ruhában. A király leszállását számos tényező zavarta: a leszállást helyét a különítményes Ostenburg-Moravek Gyula emberei jelezték volna tüzekkel, de a Fertő-tónál sok pásztortűz égett, ráadásul nagy köd is volt. Végül a nyugat-magyarországi Dénesfán túli erdőnél szálltak le, sok helyi paraszt és lakos figyelmét felkeltve.
Néhány legitimista politikus, így Gratz Gusztáv és Rakovszky István Sopronba siettek október 20-án, és éjjel csatlakoztak a királyhoz, egyesülve Ostenburg-Moravekkel és embereivel, ideértve azokat a nagymartoni és kismartoni legitimista felkelőket, akik augusztus végén és szeptember elején még a bevonulni próbáló osztrák csendőröket tartóztatták fel fegyveresen. Érdekes módon ekkor a kormány még semmit sem tudott az eseményekről, a puccsistáknak még legalább 32 órájuk volt, hogy a fővárosba érjenek, és átvegyék a hatalmat.
Itt kezdődnek a második királypuccs máig megválaszolhatatlan kérdései:
A királyi pár az első soproni napját villásreggelizéssel, népi ruhás lányokkal való fotózkodással töltötte, és csak 21-én késő este indult el Budapest felé. Ez még nem is lett volna katasztrófa a puccs szempontjából, hiszen 21-én a legitimisták elzárták a telefon- és távíróvonalakat Nyugat-Magyarországon. Bár érkeztek homályos hírek Budapestre a király visszatértéről, a kormány, melyet 22-én hajnalban informáltak a puccsról, reggelig nem ült össze megvitatni a kérdést, hiszen Bethlen nem is tartózkodott a fővárosban.
Az utolsó magyar király 22-én reggelre kényelmesen befuthatott volna Budapestre csapataival, melyek túlerőben voltak a budapesti helyőrséggel szemben. 22-én reggel 9:30-kor azonban még csak Győrbe érkezett meg, azaz mintegy 80 kilométert 10 óra alatt sikerült megtennie. Bethlen ugyanennyi idő alatt – voltaképpen másfél órával gyorsabban – megtette a Pécs-Budapest távolságot. A király ezt követően órákon át vesztegelt Győrben, felesketve a helyőrséget.
A legkülönösebb dolog, hogy Ostenburg-Moravek emberei előre mentek vonaton, és 22-ére megszállták a Budapestre vezető útvonalat egészen Budaörsig. Nehéz elképzelni, hogy a királyi pár számára megoldhatatlan lett volna egy feladat, melyet Ostenburg-Moravek sikerrel abszolvált. Bethlen maga is megállapította, hogy
a király 9:40-kor indult el Győrből, így délutánra Budapestre kellett volna érnie.
Nagy Pál sem értette, hogy a király hogyan jutott 22-én 14:50-kor még csak Komáromig.
A kormányoldal számára azonban így is súlyos csapás volt, hogy a király mellett letette a hűségesküt a soproni, komáromi és győri helyőrség is. A kormány megkísérelte összevonni vidéki erőit Budapesten, ám a vidéki körletparancsnokságok elkeserítő válaszokat adtak: a miskolci 22-én estére, a debreceni 23-a reggelre ígérte a menetkészséget. Horthy Prónayt is Budapestre rendelte, ám a – talán a nyugat-magyarországi események miatt sértődött – különítményes vezető azt felelte, hogy több nap, mire a fővárosba ér. (A brit diplomácia már október 12-én úgy tudta, hogy Prónayt „megvették a karlisták”, egy „őrült” restaurációs terv részeként, ám ez téves információnak bizonyult).
A király kipróbált, komoly erőkkel érkezett – ha lassan is – a főváros felé, ahol még csak tervezgetni kezdték a védekezést. Ha Ostenburg-Moravek tovább nyomult volna a várba, könnye véget vethetett volna a Horthy-rendszernek, és hiszen eredetileg megbeszélt feladata az lett volna, hogy Budapesten letartóztassa az „alkalmatlan egyéneket”.
A puccs első másfél napjának mérlege:
Újabb problémát okozott, hogy sokan nem vállalták a király elleni fellépést. A budapesti első vegyes dandár, melyet Károly esetleges kelenföldi megérkezéséhez vezényeltek ki, arra kapott utasítást, hogy tisztelegjen a királynak, és szólítsa fel a távozásra. A parancs arra nem tért ki, hogy mit tegyenek, ha ezt visszautasítja.
Bánffy Miklós külügyminiszter emlékiratában okkal számolt be a félelem hangulatáról kormánykörökben. Thomas Hohler brit követ felajánlotta neki, hogy a brit követségen kaphat védelmet, ha a legitimisták bántatni akarnák. A biztonság kedvéért a brit követ örökre elbúcsúzott tőle egyeztetésüket követően. Hohler távirata szerint felmerült Horthy evakuálása is, ám ezt végül ő maga nem akarta, inkább a fővárosban maradt.
Bethlen István miniszterelnök mindössze 22-én reggel értesült az eseményekről, mikor kora reggel a kelenföldi pályaudvarra ért Pécsről. A relatíve frissen visszacsatolt városban pótválasztásokra készültek, és a miniszterelnököt korábbi legitimista szövetségesei – ekkor már ellenfelei – rávették, hogy legitimistáknak gesztusokat tevő beszédet mondjon.
A miniszterelnök aznap délelőtt tájékoztatta a kormányt az eseményekről: „Az ország végtelen kárára ismét akadtak hitvány, lelkiismeretlen nemberek, akik a királyt félrevezetve úgy állították be a helyzetet, hogy ez ma az alkalmas időpont arra, hogy a király Magyarországra jöjjön és a kormányzást ismét átvegye."
Október 23-án a várba érkezett a király képviseletében Hegedűs Pál altábornagy, a soproni helyőrség parancsnoka, aki szerint a kormány azt üzente a királynak, hogy az antant „casus bellinek” tartja a király visszatértét. Hohler saját távirata szerint nem adott ultimátumot – nem is fenyegethette volna háborúval Magyarországot a londoni külügy utasítása nélkül –, ahogyan a kisantant nagykövetei sem. A román király egyenesen személyes garanciát vállalt a bukaresti magyar követ előtt, hogy a kisantant nem fog fellépni Magyarország ellen. Egyedül a prágai magyar követségről jelentette Tahy László, hogy Edvard Beneš – ekkor már csehszlovák miniszterelnök – ultimátumot adott volna a magyar kormánynak, és katonai megszállással fenyegetőzött volna, ez viszont nem bizonyult igaznak.
Horthy Miklós levelet írt a királynak, melyben kifejtette, hogy az áprilisi királypuccs óta a helyzet nem változott.
így az összezavaró üzenetet is elkerülte.
22-én éjfélkor Ostenburg-Moravek csapatai, illetve a tatai és komáromi helyőrségek már Bicskéhez közeledtek. 23-án hajnalban érték el a biatorbágyi hidat, reggel 7-kor pedig már a budaörsi vasútállomás és a Törökugrató megszállása zajlott, utóbbin bekerítve a kormánycsapatokat.
A budaörsi csata néhány perccel nyolc előtt kezdődött, a király katonáival szemben felfegyverzett főiskolások és szabadkirályválasztó aktivisták álltak. Legitimista oldalon két zászlóalj és két üteg, kormánypárti oldalon néhány száz egyetemista és aktivista vehetett részt. A csatáról készült honvédelmi minisztériumi jelentés szerint Ostenburg-Moravek emberei erős tűzzel könnyen megfutamították a vasúti töltés felé szaladó egyetemistákat, a sebesülteket pedig brutálisan agyonverték. A kormánypárti erők visszavonulásra kényszerültek. Bánffy emlékiratában azt az információt jegyezte fel, hogy az elesettek többségét közelharcban ölték meg.
A hivatalos adatok szerint
melyet ironikus módon a végül a nagy képet tekintve vesztes legitimista oldal nyert meg.
Ezt követően fegyverszüneti tárgyalások kezdődtek a legitimista oldal kezdeményezésére, miután Károly állítólag kijelentette: „Királyságom visszaszerzése nem ér meg egyetlen csepp ártatlanul kiontott magyar vért [sem]”. A kormányoldal azonban teljesen elfogadhatatlan feltételeket támasztott (nincs amnesztia a vezetőknek, a király lemond és emigrál), és nem adott engedélyt arra, hogy várjanak Károly válaszára. A tárgyalások alatt a kormánypárti erők már megkezdték az előre nyomulást, mire a tapasztalt katonai vezetők – pl. Ostenburg-Moravek – azonnal menekülőre fogták a dolgot. A király vonatja megkísérelt visszavonulni, ám Héjjas Iván embereivel – részben szabadkirályválasztó nyugat-magyarországi felkelőivel – felszedte a síneket Komáromnál, így végül Tatára, Esterházy Ferenc kastélyába indultak.
Kérdéses, hogy mennyire gondolhatta komolyan puccskísérletét Károly, amennyiben egyetlen csepp vér nélkül akarta végrehajtani azt; illetve miért nem sietett jobban, ha valóban a minél kevesebb áldozatra törekedett. A kormány utasítására ifj. Andrássy Gyulát és Rakovszkyt, illetve később Gratzot is Budapestre vitték, a királyt pedig Tihanyba akarták szállítani. Károlynak felajánlották a trónról való lemondást is, erre azonban csak a nagy- és kisantant vonatkozó követelésének megtekintését követően lett volna hajlandó, melyet Horthy és Bethlen – ilyen jegyzék hiányában – értelemszerűen megtagadtak, mivel nem létezett ilyen követelés.
Október 28-án a magyar kormány kérésére jegyzéket adtak át az antant-hatalmak képviselői, melyben Károly brit flottának való átadását és a Habsburg-ház trónfosztását követelték, azonban
Végül a királyt november 1-jén Bajánál átadták a brit flottának, noha előtte órákon át kerestek a környéken áldozópapot a király számára. A hajó úticélja a portugáliai Madeira szigete volt. Egy jelenlévő újságíró szerint Károlyt helyi parasztok akarták virágokkal búcsúztatni, de híveit nem engedték hozzá; egyikőjük, egy aggastyán juhász pedig azt hitte, hogy a hajón Ferenc József utazik. „Néhány kurta angol parancsszó hallatszott. A csendőr sisakjához emelte a kezét, a detektív levette keménykalapját, és az öreg juhász úgy rázta feje fölött összekulcsolt kezeit, mint az udvarias kínaiak szokták, így szinte egyedül kívánt jó utat a szerencsétlen uralkodónak”.
Fotó: IV. Károly csapatai Győrött 1921-ben. Forrás: Schaffer Ármin fényképei, Régi Győr oldal
*
Válogatott irodalom és források:
A határban a Halál kaszál… Fejezetek Prónay Pál feljegyzéseiből. Szerk. Szabó Ágnes, Pamlényi Ervin. Bp. Kossuth, 1963
Dombrády Lóránd, Tóth Sándor: A magyar királyi honvédség, 1919-1945 Bp. Zrínyi ,1987
Fogarassy László: A nyugat-magyarországi kérdés katonai története. III. rész. Soproni Szemle, 1972/2.
Folkusházy Lajos, Bengyel Sándor: Az 1921. évi októberi király látogatás katonai műveleteinek leírása. Bp. M. kir. állami nyomda, 1922
Jules Sauerwein: Így láttam. A XX. század történelme egy újságíró emlékeiben. Bp. Athenaeum, 1937
Karsai Elek: Számjeltávirat valamennyi magyar királyi követségnek. Bp. Táncsics, 1969
Kovács Gergely: Fogadd a koronát! Károly magyar király hitvalló élete. Bp. Új Ember, 2004
Sipos Péter: „Hűséges szolgája az ő urának”. História, 1993/11.
Thomas Sakmyster: Admirális fehér lovon. Horthy Miklós, 1918-1944. Bp. Helikon, 2001
Teleki Pál a konszolidáció egyik konstrukőre volt, bár alkata miatt nem tudta végig vinni az elképzeléseit, hálózatszervezői, tudósi szerepe pedig rendszereken átívelő – mondja a történész.
Horváth Richárd történész szerint Ulászló trónra kerülésével alapjaiban változtak meg a királyság lehetőségei. Hunyadival jól kijöttek, komoly támadó hadjáratra is képes lett az ország.
Gerő András halála után jelent meg egyik fő műve, a magyarországi holokauszt lexikonja. Recenziónk!
A könyv a modernitástól el nem szakítva, gyakorlati eredményeket is felmutatva vezet be a metapolitika fogalomába.
Miért mentett zsidókat a nyilas külügyminiszter és hogyan gondolta meg magát az első zsidótörvény előadója? Erről is szól Ujváry Gábor történész új könyve.
Orbán Viktor kiegyensúlyozottnak tűnik a többpólusú világban.
A nagykanizsai Hevesi Sándor Művelődési Központ naptárában továbbra is szerepel Lakatos Márk december 2-i előadása Ízlésed és pofonok címmel, szúrta ki a Magyar Nemzet.
