Afrika a dzsihadizmus új, forró fészke – Könyvbemutató a 3.0-ás terrorizmusról

​​Terrorism 3.0 – Current Security Challenges and Prospects címmel jelent meg a Századvég Kiadó gondozásában a Migrációkutató Intézet kiadványa, melyben a terroristahálózatoktól kezdve az afrikai dzsihadista szervezeteken át a szervezett bűnözés és a terroristák közti együttműködésig szóló tanulmányokat is olvashatunk. A Memories Hotelben tartott könyvbemutatót Fónyi Dániel, a Századvég Közéleti Tudásközpont Alapítvány projektigazgató-helyettese nyitotta meg. Az ezt követő kerekasztal-beszélgetést Sayfo Omar, a Migrációkutató Intézet (MKI) kutatója moderálta, beszélgetőtársai Tálas Péter, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem EJKK Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének igazgatója és Marsai Viktor, a kötet szerkesztője és az MKI kutatási igazgatója voltak.
 
Sayfo kérdésére, miszerint miért Terrorism 3.0 a kötet címe, Marsai azzal felelt, hogy a szempont az volt, mi következik az Iszlám Állam legyőzése után, amire a válasz leginkább a helyi központok és csoportok felemelkedése Afrikától a Közel-Keletig. Probléma, hogy a terrorizmusnak nincsen egységes definíciója. A kötet Diego Muro által írt tanulmányára utalva Marsai hozzátette, a terrorizmus egy eszköz, amely nem is feltétlenül hatékony. 

Mivel az al-Kaida és az Iszlám Állam volt a terrorizmus „1.0” és „2.0”, Sayfo rákérdezett a kettő kapcsolatára. Marsai szerint a definíció annyiban sántít, hogy az al-Sabab Szomáliában már régen is csinálta, amit az Iszlám Állam, területet ellenőrzött, adót szedett. Az al-Kaida 9/11 után érdemi tevékenységet nem tudott felmutatni, a többi támadást, Londont, Madridot a „franchise-hálózat” követte el. Az Iszlám Államnál is összeomlott a szervezeti struktúra, a helyi csoportok tevékenykednek tovább. Amit Bin Láden vagy al-Bagdadi várt, hogy gombnyomásra mozgat egy globális struktúrát, nem jött össze – szerencsére. De a helyi csoportok rájöttek, hogy jól megy nekik a globális ideológia, ám ezek nem tudják felforgatni Európa biztonságát. Ezért maradnak a magányos elkövetők támadásai. Óriási katasztrófa egyelőre nem fenyegeti Európát, a szolgálatok sokat fejlődtek. A közel-keleti és afrikai lokális szervezetek viszont reagálnak a helyi sérelmekre, marginalizált csoportokra építve biztosítanak védelmet, ezt pedig nagy profizmussal csinálják.  
 
Európa jövőjét érintve Tálas szerint külön kell választani a statisztikákat és az emberek érzetét. 2015-ben és ’16-ban volt az európai terrorizmus csúcspontja, de ’17-től csökkent a fenyegetettség. A stratégiai támadások alakították ki a fenyegetettség percepcióját. A társadalmakat viszont nehéz meggyőzni, ha kisebb a fenyegetettség, mint gondolják.

Pont azok az országok gondolják nagynak a fenyegetettséget, amelyek kevésbé érintettek, például a bolgárok vagy a lengyelek, de a magyarok is idesorolhatók. Ebben benne lehet az ismeretlentől való félelem is, hiszen minket nem érnek támadások. A terrornak korábban konkrét politikai és fizikai célja volt, a tömegpusztító terrorizmus nem volt „menő”, nem lehetett vele széles tömegeket mozgatni. A dzsihádista mozgalom ehhez látszik visszatérni. Európában nem tudnak terroristák állami szerepeket átvenni, itt stabilak az országok, de a tálibok ma már kormánytagok. Ez egy nagy kihívás lesz a „terrorizmus 3.0” kapcsán. 

Amikor másfél millió ember jön Európába, a szolgálatoknak nincsen eszköze az ellenőrzésre, most sem tudjuk, pontosan kik jöttek 2015-ben. Az átvilágításra, de még csak az identifikációra sem volt kapacitás.

Az illegális migráció kapcsán alig, vagy egyáltalán nem látszik gazdasági előny, inkább erőforrásokat visz el. A migráns közösségek lojalitása gyakran erősebb az anyaország felé, mint a befogadó állam irányában, így ezek a csoportok politikai nyomásgyakorlásra is használhatók. Egyes szervezetek, mint a Muszlim Testvériség, tudatosan kívülről építik a párhuzamos társadalmakat. Most már egyes országok, például Ausztria transzparenssé teszik a mecsetek, imámok finanszírozását. 
 
Marsai szerint észben kell tartani, hogy olyan országokból jönnek emberek, mint Szomália, ahol a lojalitás nem az állam felé, hanem a védelmet adó klán iránt alakul ki, itt a lojalitást nehéz adaptálni egy európai, államalapú modellbe, a mentalitás megmarad. Sokszor az átállást éppen a diaszpóra nyomásgyakorlása gátolja. Az európai bevándorló klánok direkt akadályozzák egyes közösségeik integrációját. Ha egy szomáli kezdené svédnek érezni magát, az például a klánalapon álló bűnözői csoport számára veszélyes lenne, félnek ugyanis, hogy súgni fog a rendőrségnek. Éppen az ilyen fellépések miatt ritka, hogy informátorok akadjanak a klánok körében. 
 
A beszélgetésen a klímaváltozás is felmerült. Tálas szerint az erősen érintett országoknál számolni kell azzal, hogy a klímaváltozás által kiváltott konfliktusok erősítik majd a migrációs folyamatokat és a terrort. Így növelni kellene az ilyen országok megtartó képességét, hogy csökkentsük az elinduló tömegek számát, a 2015-ös hullám kezelése megtagadta az EU bármely államának képességét, egyetlen ország sem tud befogadni ennyi embert. Európa felelőssége hatalmas, az afrikai szomszédság tükrében észben kell tartani, hogy ma már bárki útra tud kelni, a kapcsolattartás és információáramlás éppen annyira kéznél van, mint egy kelet-európai munkavállalónál, maximum a pénz hiányzik. 
 
Sayfo kérdésére, miszerint miért Afrika a dzsihadizmus új, forró fészke, Marsai rámutatott, hogy a szervezett bűnözés, terrorizmus, felkelő csoportok és megélhetési bűnözők között halovány a határ Afrikában. A legális és illegális határai elmosódnak, egy kétszázmilliós országban, mint Nigéria, az ötvenezer illegális migráns, aki onnan egy évben az EU-ba érkezett, egy kisebb városnak számít. Afrika már nem az éhínség és a fűszoknyás emberek kontinense, egy telekommunikációs forradalmon már átmentek, de az ipari forradalom kezdetén állnak még.

Észben kell tartani, hogy Afrikában a szervezetek mobilt, pénzt, közösséget és feleséget adnak, sokszor a terroristákhoz csatlakozás az egyetlen kitörési alternatíva. Az al-Sabab havi kétszáz dollárt fizet, telefont és kiházasítást ad. Egy átlagos bevonzott ember tíz éven át mosogathat egy konyhán, akkor sem kapja meg azt, amit a terrorszerv azonnal nyújt. A Trump-kormány kezdte meg egyébként azt a gyakorlatot, hogy egy átlagos terrorista katona is Hellfire rakéta célpontjává vált, és már senki sem mert telefont használni. 

A szerző a Migrációkutató Intézet munkatársa

Fotók: Facebook, a Századvég hivatalos oldala