Schmidt Mária a Nyugatról: A hitetlenség a nihilizmusba vezet
Bemutatták a Terror Háza főigazgatójának legújabb esszékötetét.
Inkább az áldozatok történeteit használja fel az egyház kritizálására.
„Egyrészt az a téma súlyosságánál fogva, másrészt a terjedelem okán (több mint 400 oldal), harmadrészt pedig azért, mert a színvonala szakmai értelemben rendkívül hullámzó. Ez utóbbi okán az olvasónak újra és újra hiányérzete támadhat, különösen akkor, ha komolyan vette azt a könyv elején elhangzó felütést, mely szerint ez egy »komoly elméleti és tudományos alapokra« helyezett írás. Ami részben igaz, hiszen sok minden, amit a szerző leír, akár tankönyvi idézet is lehetne, ide értve különösen a fent említett tipizáló részeket. Ugyanakkor ezek a – tudományos szempontból is helyt álló megállapításokat tartalmazó – részek sincsenek megfelelően hivatkozva, ami akkor, ha az olvasó egy megalapozottan tudományos mű olvasására lett felkészítve, rendkívül zavaró.
Aztán vannak olyan, sommás ítéleteket tartalmazó részek, amelyek akkor is elgondolkodtatják az intellektuális igényű olvasót, ha egyébként a szerző objektívnek beállított, valójában azonban igencsak véleményes megjegyzéseivel egyetértene. (...)
Sorolhatnám még azokat a logikai és tudományosan nem megfelelően alátámasztott állításokat, amik az olvasást bizony az én számomra jelentősen megnehezítették, de nem teszem.
Inkább azzal zárnám le a könyv kritikáját, hogy – ahogy szinte minden esetben – úgy ebben is a kevesebb több lett volna. Ha a szerző megmaradt volna az esetek közlésénél, illetve azoknál az esetekbe fűzött értelmezési kísérleteknél, amelyek a könyv közepén olvashatóak, többet ért el volna.
Gyermekvédelmisként sajnos ki kell mondjam, hogy így, ebben a formájában ez a mű nem nevezhető áldozatközpontúnak: inkább tűnik egy olyan egyházkritikának, ami az áldozatokat, és az ő megrendítő történetüket használja, annak érdekében, hogy az Egyházzal kapcsolatos kritikai megjegyzéseinek súlyt adjon. Sajnos.
Azért is nagyon nagy kár ez, mert önmagában az a tény, hogy a szerző 35 áldozatot meg tudott szólítani és közülük 10-en arra is vállalkoztak, hogy a történetüket elénk tárják, elismerésre méltó. Ezért én abban reménykedem és annak drukkolok, hogy az a fajta ideológiai hevület, ami a könyv elejét és végét jellemzi, át fogja adni a helyét a szerző lelkében annak az érzékenységnek, amivel a könyv érdemi részében az áldozatok felé fordult, és akkor a szavai és a tettei is sokkal hitelesebbek, az áldozatok gyógyítására és az Egyház megújítására is sokkal alkalmasabbak lesznek.
(Perintfalvi Rita: Amire nincs bocsánat. Szexuális ragadozók az egyházban. Kalligram, 2021)”