Jan Szembek: egy magyarbarát lengyel diplomata emlékezete

Bár az elmúlt tíz évben sokat változott a helyzet, azért még vannak fehér foltok a magyar-lengyel kapcsolatok utolsó száz évének történelmében. Például sokáig igen keveset tudtunk a „Polonia hadisegélyről”. Arról, hogy az I. világháború után a kizsigerelt Magyarország hadianyagot szállított a lengyel-bolsevik háborúban létéért küzdő Lengyelországnak, sőt magyar önkéntesek is csatlakoztak a légiókhoz. A bolsevik hatalom közben egészen megbolondította a Nyugat munkásait, akik sztrájkkal fenyegetőztek Bécstől Londonig, ha a kormányaik segítséget adnak a lengyeleknek.

Ezért volt idő, amikor csupán ránk számíthattak az iszonytató túlerővel szemben, s utolsó hadiszállítmányunk épp a végső pillanatban, a mindent eldöntő 1920-as varsói csatában ért célt. Az még érthető, hogy a Gondviselésben hívő lengyelek miért nem beszéltek sokáig a magyar szerepről, győzelmük ezzel magyarázták. Az viszont már nem, hogy miért hallgatták el előlünk elődeink önzetlenségét, nagylelkűségét, azt, hogy kifosztva és megalázva is tudtak emberhez méltón viselkedni a rászorulóval.

Jan Szembek (1881-1945, ejtsd: Sembek) diplomata azok közé tartozik, akiknek hosszabb a kitüntetési jegyzéke, mint amit az életükről írtak, és ez sokat elmond az emlékezetünkről. Születésekor Lengyelország nem létezett, mivel három szomszédja még a 18. században felosztotta. Tanulmányait Bécsben folytatta, még kínaiul is tanult. Testvére magyar arisztokratával házasodott, és talán ez is hozzájárult, hogy diplomáciai pályafutását Budapesten kezdte 1919-ben.

Itt közreműködött az említett hadisegély-szállítmányok megszervezésében, majd 1921 és 1924 között nagykövetként szolgált és

Később Brüsszelben és Bukarestben dolgozott, majd 1932-ben a legendás külügyminiszter, Józef Beck bizalmasaként annak helyettese lett. 1939 szeptemberében, Lengyelország német-szovjet megszállásakor emigrált. 1945-ben hunyt el Estorilban, ott, ahol az emigráns Horthy is letelepedett. Hogy milyen tevékenységet folyatott a háború alatt, azt viszont nem igazán tudni.

Varga E. László történész egy rövid lábjegyzetben a következőképpen mutatja be: „...Bécsben a Theresiánumot és a Konzuli Akadémiát végezte. 1905-08-ig Boszniában a Landesregierung (tartományi kormány) referense. A szolgálatból saját kérésére távozott. Nagy önuralom jellemezte, átlagon felüli intelligenciával rendelkezett. Németül, franciául anyanyelvi szinten, románul, magyarul jól beszélt. A Tanácsköztársaság előtt 1919. március 15-én nevezték ki a magyarországi lengyel misszió vezetőjének. [...] Románián keresztül Beck külügyminiszter megbízásából 1939. szeptember 19-én érkezett Budapestre. A kormányzó nem fogadta. A követségen Esterházy Jánossal és Szapáry Antallal tárgyalt, majd Párizsba távozott. A Sikorski kormány nem tartott igényt szolgálataira.”

A diplomata menekülése 1939-ben Varsóból magyar segítséggel zajlott. Hory András nagykövet állított ki magyar diplomáciai útlevelet a számára. Erről megint keveset tudni, ahogy arról is, hogy vajon hány lengyel hagyta el hasonló segítséggel a megszállt hazáját.

Szembek hiányzása az emlékezetünkből már-már megmagyarázhatatlan.

Ezekből tudhatjuk például, hogy a később mártíromságot szenvedett Esterházy János is segített Magyarországról továbbutazni diplomáciai küldetésben lévő, menekülő lengyel politikusoknak 1939 őszén. Továbbá Esterházy koncepciós perében is felhasználták a feljegyzéseit, mivel Szembek részt vett Esterházy varsói tárgyalásain, és rögzítette a felvidéki politikus gondolatait. Az elhangzottakat a csehszlovákok „nagymagyar revizionista” célú, az államuk integritása és függetlensége elleni támadás előkészítésének minősítették.

Szembek 1935-ben kivételt tett, és egy magyar lapban röviden elmagyarázta Lengyelország aktuális nemzetközi helyzetét. Az Est „repülő riporternője”, báró Doblhoff Lili kereste fel hivatalában a külügyért. Ma is tanulságos a mondandója, hiszen néha most is nehezen értjük a lengyeleket. Az interjúhoz tudni kell, hogy 1935 elején sokat beszéltek a dunai paktum nevű szerződéstervezetről, melynek egyik célja Franciaország, Németország, Olaszország, Magyarország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Lengyelország és Románia részvételével a béke és békesség fenntartása lett volna Közép-Európában. Olaszország azonban afrikai terjeszkedése miatt nem vette komolyan a megegyezést, és a terv év közben hamvába holt. Ebben az évben indult továbbá az abesszíniai háború, és az angol-olasz szembenállás európai veszedelemmel fenyegetett, a lengyelek pedig igyekeztek mindent megtenni az elkerüléséért.

A külügyi államtitkár az interjú elején közölte, hogy Beck külügyminiszter épp Genfben tartózkodik, ahol közvetíteni igyekszik. „Sajnos, nem nagyon tehetünk mást, mint egész erőnkkel közvetíteni, békíteni, segíteni a nehézségek kiküszöbölésén. Mi pedig itthon lessük a telefont, izgatottan várjuk a híreket és reménykedünk.” Majd arról tett említést, hogy a lengyel közvélemény nem tudja és talán nem is akarja megérteni, hogy a távoli afrikai versengés egész Európát veszélyeztetheti. Ezt követően Piłsudskiról és arról szólt, hogy Lengyelország ütköző állam, amelynek óvatosnak kell lennie minden irányban. Némileg ellentmondva az előzőknek ezzel zárta a gondolatsort: „Nem kétes persze, hogy az orosz kommunista eszmék és a német nemzeti eszmék közé ékelve, a lengyel természethez a hazafias nemzeti érzés közelebb áll, mint az Internacionálé.”

Lengyelország már az I. világháború után szembekerült a csehekkel. Egyrészt területi viták miatt, másrészt pedig azért, mert a csehek akadályozták, hogy a területén keresztül fegyver jusson hozzájuk az említett lengyel-bolsevik háborúban. A harmincas évek közepén a hangulat ismét rosszabbodott. Ennek hátteréről Szembek azt mondta a magyar újságnak, hogy a cieszyni (tescheni) lengyel kisebbségekkel összefüggésben felmerült zavarok és a csehszlovák-­orosz közeledés erősen gyorsított tempója aggasztó.

„Talán éppen azért, mert szintén szlávok vagyunk, érezzük azt az áthidalhatatlan szakadékot, amely az oroszok szlávságától elválaszt. Ez így volt már régtől fogva, mert hiszen ők vallásuk és abszolutisztikus államformájuk által inkább Kelethez húztak.”

Szembek ugyanakkor felhívta a figyelmet rá, hogy a lengyel felső osztályokban észlelhető oroszszimpátia, mert a cári birodalomra tekintenek vissza, és nem tudnak különbséget tenni a régi és a szovjet Oroszország között.

A riporternő dunai paktummal kapcsolatos kérdését kinevette a külügyér, „javíthatatlan optimistának” mondva az újságírót. Úgy látta, zűrzavar van a kérdés körül, hogy nagyon még mérlegelni se merik a különböző államok és a saját álláspontot. Magyarország területi revíziót remélt ettől a szerződéstől. Szembek vélhetően ezért hangsúlyozta, hogy „mindent megteszünk a magyar álláspont támogatása céljából”. A diplomácia helyzetét „paktumláznak” nevezte, amikor egyik papirost a másik után írják alá, hozzátéve, hogy

A legfontosabb kérdésben azonban nem tudott felvilágosítást adni, ahogy maga a történelem sem: „Bizonyosan emlékszik, hogy annak idején szó volt arról, hogy Németországgal egyöntetűen járunk majd el. De hogy majd miképpen alakul Európa és a mi speciális helyzetünk, amikor erről a kérdésről érdemlegesen lehet majd tárgyalni, azt ma senki sem tudja.”