„A börtön maga volt a kommunizmus”

Regéczy-Nagy László (1925) a miskolci református gimnáziumban, majd több katonai középiskolában tanult. 1944-ben hivatásos tisztté avatták, majd az 1. harckocsiezredhez vezényelték. Angol hadifogságba esett, ezért nyugati hadifogolyként Magyarországon nem igazolták, katonatiszti karrierje kettétört. Raktári munkás, majd magánfuvarozó lett, 1949-től az angol követség sofőrje. Az 56-os forradalomban vállalt szerepe miatt 1958-ban 15 év szabadságvesztésre ítélték, 1963-ban szabadult. Az Irodagép Vállalatnál segédmunkásként, majd az Országos Fordító Irodánál fordítóként dolgozott. 1988-ban a TIB alapító tagja, és belépett az MDF-be. 1990 és 1996 között a köztársasági elnök hivatalának főosztályvezetője, ezt követően évekig a TIB elnöke volt.”

***

A pesti srácoknak a romvárosi gerillaharcmodor jutott. Volt katonatisztként fűzött bármilyen reményt az utcai harcok sikeréhez a szovjet hadsereg ellen?

Nem. Nem volt erre remény. Aki kicsit is tapasztaltabb volt, mint ezek a gyerekek, az tudta, hogy a ruszkikkal még kesztyűs kézzel sem lehet bánni, nemhogy így. De akkor nem gondolkodott az ember ezen.

Az angol követségen szolgáltam gépkocsivezetőként, láttam a reakcióikat: nem akarták elhinni, hogy ez történik.

A fiúk heroizmusa milyen benyomást tett önre?

Néztem őket, és elállt a lélegzetem. Eleve az, hogy gyerekek harcoltak, akiket szigorúan fogtak, mert készültek a jövőre. Azaz ők nem erre készültek, hogy harcolni fognak bármilyen ellenséggel. Azt tapasztaltam, hogy nagyon bizalmatlanok voltak. Még velem is. Mondtam nekik, hogy milyen katonai múltam van, de nem tudták ezt hova tenni.

Regéczy-Nagy László katonatiszti pályája 1945-ben tört meg, nyugati hadifogság után az új rendszer nem igazolta

Mik voltak az ön első személyes megtapasztalásai ezekben az októberi napokban?

Az első nap semmit sem tudtam az egészről; az első élmény az volt, hogy másnap reggel nem a szokásos járműzajra ébredtem fel, ugyanis nem jártak járművek az utcákon.

Berohantam a követségre, és az első ember, akivel összeakadtam, az angol katonai attasé volt. Kimentünk a sarokra, és éppen jött egy hosszú szovjet harckocsioszlop, nagyon lassan, kanyarogva az utcákon.

Ön a forradalom napjaiban autóval járta a várost az angol követség gépkocsivezetőjeként. Milyen képet mutatott, milyen hangulata volt Budapestnek?

Egyrészt optimizmus volt a levegőben – azt érezték az emberek, hogy a jövő itt van a kezünkben, úgy formáljuk, ahogy akarjuk. Ugyanakkor sok pesti eleve nem mert kijönni az utcára, mert a lakásukat a Párttól kapták, és lekötelezve érezték magukat. Sokan nem is gondoltak másra, mint eltűnni gyorsan valahogy.

Sokan reménykedtek az amerikai katonai segítségben, illetve abban, hogy a semlegesség kinyilvánításával Magyarország megússza ezt a konfliktust. Az angol képviseletet belülről ismerve ön az elejétől kezdve tudta, hogy sem Amerika, sem az Egyesült Királyság nem fog segíteni?

Persze, tudtam. Szó sem volt ilyesmiről. A magyarok annyi mindent hallottak a Nyugatról a szocialista sajtóban, hogy elhitték ezt. Feltétlenül elhitték, hogy amit a Párt sajtója ír róluk, az igaz. Azok a generációk, amelyek megélték a szovjetek 1945-ös bevonulását, azok tudták ezt, és nem is titkolták, hogy ezzel sok mindennek vége van, amiért érdemesnek tartottunk élni. Nagyon hamar kiderült a ruszkikról, hogy mit lehet velük megtenni, és mit nem – nem titkolták. A forradalom idején az első, októberi bevonulásuk alkalmával egy szegényesen felszerelt, másodrendűnek tűnő szovjet alakulat érkezett, sokan meg is adták magukat közülük; a második, november 4-i akció azonban már kemény volt: otthonról hozott alakulatokkal jöttek vissza, olyan harckocsikkal, amelyeket nem ismertünk.

Jól tudták, hogy számukra ki a veszedelmes.

Regéczy-Nagy László volt ‘56-os elítélt, a Bibó-per harmadrendű vádlottja

A november 4-ei szovjet bevonulás meglepte a brit diplomatákat a követségen? Hogyan reagáltak?

A diplomatákat nem annyira – aki profi diplomata volt, azt ez nem lephette meg. De a követségre bemenekült nyugati újságírókat igen. A forradalom napjaiban nyitva volt a határ, özönlöttek át a külföldi újságírók. Sokan nem tudták, hogy hova jönnek, ők november 4-én nagyon meglepődtek. Volt néhány újságíró, akikkel együtt reggelizgettem a követségen – a követség épületében ugyanis a brit állampolgárokat ezekben a napokban ellátták, amennyire tudták.

A forradalom leverése után Ön fontos küldetést vállalt: Bibó István memorandumát eljuttatta az angol követségre. Hogyan történt a közvetítés?

Bibó István Ravasz László református püspök veje volt, az ő lakásán tartózkodott akkor, itt találkoztam vele, pusztán az iratok átvétele erejéig. Bibó azt kérte, hogy juttassák el az írását a követségre, a diplomaták nézzék meg, mi van benne, és ha meg vannak vele elégedve, küldjék el Nyugatra. Az angolok meglepődtek, mert

Hogyan is találkozhattak volna? A magyar közéletben ilyen nem sok volt, Bibó rendkívüli ember volt. Az írása nagy feltűnést keltett később, meglepett mindenkit Nyugaton.

Göncz Árpád volt a másik kapocs Bibó és a Nyugat között. Őt hogyan ismerte meg?

A legjobb barátja a húgomat vette feleségül, így ismerkedtünk össze. Göncz tehetséges, kedves, jól alkalmazkodó ember volt abban az időben, amikor barátok lettünk. Imponáló volt, hogy annyifelé tájékozódott. Nagyon jól kommunikált, volt benne kedvesség. Akkor még magyar volt, és ebből következőleg szovjetellenes.

1957 elején Göncz Ön által juttatta el Nagy Imre 1955–56-ban készült írásainak utolsó el nem kobzott kéziratát az angol követségre, amely végül kijutott nyugatra. Miért vállalták a kockázatot?

valószínűleg többek között ezekkel az iratmissziókkal szerette volna ezeket építgetni. Akkor kezdte meg a hídépítést a baloldal felé. De én és a barátai egy másik Gönczöt ismertünk meg még akkor.

Amikor 1957 májusában megtudta, hogy Bibót és Gönczöt letartóztatták, lett volna még lehetősége Bécsben disszidálni. Miért nem tette?

Akkoriban teherkocsival jártam Bécsbe élelmiszerért, és valóban kint maradhattam volna, ha akarok. Nem tettem, mert a barátaimmal együtt akartam a kommunisták ítélőszéke elé állni. Ők akkor már bent voltak, és egymásra tekintettek, közösségben várták az ítéletet. Becsületes magyar ember nem tehetett másként, mint vállalni, hogy „tessék, itt vagyok, tegyenek velem, amit akarnak”.

Nagy Imre is bátran viselkedett a vérbírók előtt, erről ön többször beszélt: tanú volt a Nagy Imre-perben, látta, hogyan vette tudomásul a volt miniszterelnök '56-os döntéseiért a halálos ítéletet. Hogyan látta Nagy Imre megváltozását, karakterét?

Szellemi értelemben különböző irányokból jöttünk, de ahol összegyűltünk, az a hely közös volt. Nagy Imre magatartása több mint bátor – önfeláldozó volt.

Akkor már nem volt reménység, hogy a nyugati kommunisták megmentik őt, pedig egy darabig reménykedett ebben. Meglepő magatartást tanúsított, és ez minket is erősített abban, hogy kitartsunk. „Tessék, itt vagyunk, ítéljenek fölöttünk, ahogy jónak látják” – így gondoltuk.

Tizennégy hónapig volt vizsgálati fogságban, harmadrendű vádlott volt a Bibó-perben. Hogyan lehetett a magánzárkát, a kihallgatásokat és a várható legrosszabb forgatókönyv tudatát elviselni?

Más világ az a börtön. A börtön maga a kommunizmus. Erről az emberek többsége nem akart tudni, de aztán megismertették sokakkal. Én többnyire egyedül voltam, magánzárkában. De például mielőtt elítéltek volna minket, volt egy kommunista lelkületű, zsidó származású zárkatársam, aki azt mondta: ha nem vállal mindent, ami addig az életét jelentette, nem tud majd tükörbe nézni. Nekem pedig ott volt a fiatal feleségem, az első gyermekem pedig a letartóztatásom után egy hónappal született meg – ez is erőt adott. Az ügyvédem ezekre a körülményekre megpróbált hivatkozni, de a bíróság gorombán helyreutasította – 

Ha egy ügyvéd ebben a helyzetben keveset akadékoskodott, sokszor többre vitte. Nem volt bizonyítékuk egyébként, csak az, amit tőlem hallottak – tőlem pedig nem sokat hallottak.

1958-ban a Bibó-perben 15 év börtönt kapott, 1963-ban engedték ki. Többször nyilatkozta: amit akkor kint tapasztalt, az a társadalom teljes önfeladása volt. Utólag mivel magyarázza ezt?

Csak az ENSZ nyomására engedtek ki, az általános amnesztia után. A 15 éves szabadságvesztésemből még 9 hátra volt. Bibóval és Gönczcel majdnem egyszerre szabadultunk végül. Utána azt hittük, megoszthatjuk, mi történt velünk, de nem lehetett. A magyar társadalom akkorra már feladta, az emberek leszámoltak a szabadsággal.

Vége volt az országnak, a magyarságnak – belenyugvás lett. Nem voltam része ennek a társadalomnak.

Regéczy-Nagy László az 1950-es években, az angol követség alkalmazásában

1988-ban a Történelmi Igazságtétel Bizottság egyik alapítója volt. A nagy remények idején milyen rendszerváltásra, igazságtételre számítottak?

Arra, hogy megsemmisül a vörös társulat. Ők tudták a legjobban, hogy ennek vége, és ennek megfelelően gyorsan helyezkedtek, sokkal ügyesebben találták meg a maguk szerencséjét, mint mi.

Az egész magyar társadalom át van szőve olyan figurákkal, akik pontosan tudták, hogyan kell majd viselkedni, ha a kommunizmusnak vége.

Az igazságtétel nem úgy valósult meg, ahogy szerették volna. Hol csúszott el?

Nincs válaszom erre. Nem tudtak a döntéshozók  semmit erre kitalálni. Elképedtünk azon, hogy a kommunisták még mindig hogyan reménykednek a saját jövőjükben, a megkerülhetetlenségükben.

Még mindig sajnálom, hogy így történt.

1990-ben a köztársasági elnökké választott Göncz Árpád hivatalába került. De az SZDSZ befolyását Göncz körül nem nézte jó szemmel. Volt-e emiatt önök között konfliktus? Miért nem tudott Göncz államfőként nagyobb távolságot tartani a szabad demokratáktól?

Göncz megváltozott addigra, teljesen hátat fordított a népieknek, az SZDSZ lett a gazdája. Magas polcra tették, amelyre nem számított, aztán kiderült, hogy ez drága mulatság, de addigra bemocskolódott.

Nem zsarolás volt ez, inkább parancskiadás: parancsolgattak neki. Csúnya játék volt ez. Ami pedig engem illet: az SZDSZ-nek nem volt kétsége afelől, hogy én mit képviselek a politikában, és ott tartott be nekem, ahol tudott.

Végül, összegezve a beszélgetésünket: ön szerint 1956 történelmi megítélése a helyére került mára?

Ez nagyon fontos kérdés. Sokan úgy beszélnek 56-ról, mint amiért nem volt érdemes áldozatot hozni, mert rosszul végződött. Aki forradalmi múltja miatt éveket töltött börtönben, az nagyon jól tudja, mit jelent elvállalni a múltat. Bibó István, Göncz Árpád és én nagy árat fizettünk a szabadságért.

Nem vadásztam erre a szerepre, de elvállaltam, amit a haza sorsa magával hozott.

--

fotó: Földházi Árpád