A palóc Brian élete

Lágyan susogtak a fák azon a nógrádi májusestén. A nap már lebukott a hegynek tisztelt dombok mögött, a tintakék eget már megpöttyözték az első csillagok, igazi balladai éjkezdet volt, még bőven a mindent felforgató járványon innen. Az ország leghűvösebb megyéjének ez a leghidegebb falva, a szélnek még ilyenkor is éle van, és a zúzmara sem ritka vendég.

A fagyosszentek hűs kezükkel simogatták söröskorsót szorongató ujjainkat. Túl voltunk az aznapi terepmunkán, s nyeltük az éhkopp helyett a habzó italt: a szálláson előzetesen

mert a falu kocsmája cégére szerint vendéglőként is szolgált.

Hamar kiderült, mekkorát tévedtünk: nincs még szezon, kekszen és ropin kívül pedig semmilyen étellel nem tudnak szolgálni a három fáradt vándornak. A falu egyetlen boltja zárva, mi már ittunk, tehát az autó sem opció, nem ismertünk itt senkit – maradt hát a sör, mint univerzális táplálék, ezzel vigasztaltuk magunkat a betonozott teraszon. 

Ekkor lépett be az életünkbe Brian. Nem ez volt az igazi neve, ezt el is árulta bizalmasan, hogy valójában Rajmundnak hívják, de állította: mindenki így szólítja a faluban. Hogy nem akármilyen ember, ez rögvest kiderült. 

Például, hogy Brian jószívű. Mindenképpen, hiszen a vékonydongájú, alacsony srác egyből hozzánk verődött: valószínűleg addigra már körbefutott a híre az éhes városiaknak a terasz három sörpadja által határolt Bermuda-háromszögben. Tőle tudtuk meg, hogy sorsunk végleg megpecsételődött, mert már a közeli Palotáson is bezárt a pizzéria ilyenkor –

Brian kemény gyerek, erős, mint a bivaly: erről kérdés nélkül magunk is meggyőződhettünk, mindkét bicepszéről külön-külön, nem szégyellte megmutatni. Az egyiken egy tetoválás is volt, mint megtudtuk, az védi a bajban a gazdáját: az erdőben ugyanis homályos és véres dolgok történnek, leszámolások és még sok minden – mondta, sokat sejtető ajakbiggyesztéssel jelezvén, jobb, ha nem is kérdezzük, mi folyik ott, mert, mint mondta, őt is csak az említett tetoválás miatt nem bántják „azok”. Maffia van, mint az oroszoknál. Vagy az amerikaiaknál!

Mivel Brian amerikai. Lélekben, mármint. Nem véletlenül hívják Briannek. Amerikában fogja megcsinálni az életét, járt is már ott, természetesen. Az is pont olyan, mint a faluja, csak nem fák vannak, hanem kaktuszok és sivatag. Pontosabban már nem tudta megmondani, a nagy ország melyik részein járt, de sokfelé, mindenesetre, és persze vissza is megy. Ottléte vagy ismételt kimenetele célját jótékony homályban hagyta, ekkor tért át pókersikerei ecsetelésére, majd, amikor látta, hogy semmi kihívás nincs abban, hogy még azt is elhitesse velünk, hogy országos pókerversenyt is nyert, kegyesen megkérdezte, mit innánk.

Brian ugyanis bőkezű. Két-két cent Hubertusra voltunk végül a vendégei – „sokba lesz az!” – mondta, amikor kényes városi ízlésünket megismerte, de láthatóan megnyugodott, amikor úriember módjára egy sörre mi invitáltuk vissza. Méltósággal elfogadta, mi pedig

Erről árulkodott az a tény is, hogy nem csak helyet szorítottak nekünk ismételten az egyik sörpadnál, ahogy érkezésünkkor, de teljesen magunkra is hagyták úri társaságunkat, lehetőleg hátat fordítva padunknak, s mély respekt jeléül halkan nevetgéltek rajtunk. Alkalmasint jókor is jött a szeparé, mert ciceronénkből előbújt a hódító gavallér.

Brian nyilvánvalóan jó megfigyelő. Ez abból is kiderült, hogy viszonylag rövid idő alatt felfedezte, hogy egyikünk nőnemű. A lányt aztán szellemes udvarlásával tüntette ki, s hogy az amerikai vonalat is becsempéssze a dologba,

Végül rosszalló jelzéseink nyomán elállt széptevési szándékától: „kutya egy nő vagy, csak a baj lenne veled” – helyezkedett Aiszóposz rókájának álláspontjára, végül mentőötletként javasolta, menjünk együtt a palóc New Yorkba – ahol még diszkó is van, ha nyitva van –, méghozzá a mi céges autónkkal. A lehetőséget a vonatkozó közlekedési rendészeti szabályokra hivatkozva elhárítottuk, így Brian inkább az angolos távozás mellett döntött, és feloldódott az éjszakában.

A körülbelül egyórás interakció után egyértelmű szükségünk volt egy újabb sörre, s most rajtam volt a sor. A pultnál azonban kiderült, hogy némi szervezkedés után megtalálták és megmelegítették nekünk a délutáni iskolás ballagó csoportnak készült felesleges rántott húsokat, tetejébe a pultos hölgy saját kertjéből hozott paradicsomot, paprikát, uborkát. Alaposan megpakolva botorkáltam ki sörpadunkhoz, a többiek ekkor már egy frissen érkezett párral beszélgettek: ők is hallottak nyomorunkról, tőlük szalámit, kenyeret, sajtot kaptunk.

Elfogadni cserébe senki semmit nem volt hajlandó, mi pedig minden ehetőt elpusztítottunk, s hálatelt szívvel gondoltunk jótevőinkre. Ami történt, foghatnánk a palócok közismerten jó szívére vagy a vidéki magyar ember vendégszeretetre. De ha a dolgok mélyére nézünk, felsejlik egy halásznadrágos sziluett: biztosak lehetünk benne, hogy a háttérben végig Brian, a nagyfőnök mozgatta a szálakat. 

Epilógusként elmondanám, utóbb kiderült, Brian annyira azért nem kettyós, hogy a falu főállású bolondja legyen, csak néhány sajátcélú füllentéssel cicomázza fel (szerinte) megfeneklett életét – amin pedig semmi szégyellnivalója nem lenne: favágóként a saját lábán áll, önállóbban, mint a későhúszas generáció nem egy tagja, aki adott esetben lenézné őt.

Legalábbis három éve még köszönte szépen, jól volt, azóta egyszer, január elején jártunk a falu mellett túrázni; szép vidékek van arra, még hó is volt, kálváriadomb, pár eldobált sörösdoboz, és sűrű, járványsújtotta csend. Briannel nem találkoztunk – reméljük, a kabát alól is volt még ideje elővillantani varázstetoválását, ha netán rajtaütöttek az oroszok. Vagy az amerikaiak.

Fotó: Nógrádi táj; Komka Péter, MTI